Tél van

Tél van.. november vége, hullanak az első hópelyhek. A fák mélyen meghajolnak a tél kezdete előtt, tiszteletet adván, amit a jégévszak süvítő szele megkíván tőlük. Az első hó sosem marad meg, mindig elolvad, vértanúként így hűti le a langyoskás talajt, hogy az utódai a következő hópelyhek már életben maradhassanak, jelezvén az új évszak beköszöntét.

Az emberek ilyenkor már lázasan készülődnek a karácsonyra, a mikulásvárásra hipp-hopp elkapkodják az üzletekben a szebbnél szebb adventi koszorúkat. Mindenki lázban ég, hogy a megfelelő ajándékot válassza szeretteinek a „békés boldog ünnepekre” A vége úgyis sértődés veszekedés és fájdalom lesz. –Ezen a gondolaton elmosolyodok. Vicces, hogy az emberek karácsonykor minderre rájönnek, hogy rossz szemszögből nézik, nem az ajándék lenne a fontos, vagy a tökéletességre való törekvés, hanem az a bizonyos sz-betűs szó..a szeretet. De aztán, mikor elmúl a karácsony és új év kezdődik ugyanolyan balgasággal költekezik magukat, mintha csak egy évvel korábban járnánk.

Karácsonykor két dolog mutatója leng ki hatalmas mértékben, az ajándékvásárlás és az öngyilkosság. Érdekes nemde? Amíg egyes emberek a meleg szobában a család közelségében azon veszekednek szenteste, miért nem más színbe kapta meg az ajándékát, addig esetleg a szomszéd lakásban, vagy utcában önkezével vet véget életének egy ember, mert magányos és úgy érzi nincs már remény számára. Néha nem ártana az embereknek elgondolkodni, bele sem gondolnak, hogy ott lehet mellettük a család, és ez mekkora öröm lehetne, ha engednének az önfejűségükből és alább adnának az oly nagyra tartott büszkeségükből, és, hogy sokaknak ez nem adatik meg. Elválaszt a hosszú út, a titok pecsétje, vannak dolgok amiket nem kell tudni a családnak, de bennünket mégis életet. Ezeknek a „dolgoknak” a hiánya ötlik fel karácsonykor is a szívekben, de csak titokban. A hó, a hideg betakarja s elrejti, akárcsak egy fehér titokláda, mi valójában a szívekben lapul.