Vajon lesz-e még karácsony?

(Mecskey naplójából)

Utálom a karácsonyt, régen szerettem, de mára egészen megutáltam. Ilyenkor érzem legjobban az űrt, a lyukat, hogy valami, hiányzik és elegem van, a már jól begyakorolt ártatlan, gyermeki műmosolyomból is.  Miért csak nekem kell mindig felhúznom? A karácsony üres. Volt ott régen valami hatalmas, erős kötelék, ami összetartott mindent és mindenkit, eget és földet, ezernyi más világot kapcsolt egybe. Most eltűnt, megszűnt létezni, ott volt mélyen magamban, de mára elveszett. Vajon hova lett? Lehetséges, hogy egy ilyen hatalmas dolog csak úgy eltűnjön? Vagy átalakult valami mássá? Gonosszá, rosszá…lehetséges, hogy egy ilyen jó dolog, ilyen keserű méreggé váljon, ami lassan szivárog az emberben, és kínkeserves sorvadás után öli csak meg? Régen volt egy házam, egy nagy házam itt a szívemben. Tele volt szebbnél-szebb bútorokkal, képekkel, díszekkel, úgy ragyogott akár egy királyi palota, pompázott a boldogság, és a szeretet mindent be aranyló kincseivel. Mára nincs ott semmi. A régi lakkozott meleg fapadlót felváltotta a hideg, szürke betonpadló. A képek megtépve romokban hevernek a földön, nagy részük már elhamvadt. A bútorokat ellopták, vagy hamuvá égették, a királyi palotát bevették és lerombolták, a szeretetet és a boldogságot elrabolták. Én ott maradtam, mindig ott leszek, most is ott vagyok. És bámulom a mocskos, kietlen üres fehér falat. Vajon lesz-e még az én szívemben karácsony?