Viszont látás

(Igaz történet)

Egy kis bóklászás, mit már megszokott, egy akaratlanul is elhatározott célpont és tessék máris éveket zuhantam vissza az életembe. Egy sötét hideg este, ott álltam előtte… a ház előtt ahol felnőttem, ami maga volt a menny a jelenlegi életemnek tökéletesen gyönyörűséges ellenpéldája, ahol felcseperedtem, és amit örökre elvesztettem a felnőtti balgaság és önzőség miatt és amivel minden éjszaka könnyes álmaimban merengtem, most ott állt előttem, átfestve kissé átalakítva, de még mindig áradt belőle az a megmagyarázhatatlan nyugodt szerelem amit éreztem iránta. Annyira ugyanaz, annyira szívszaggatóan ugyanaz. Szinte látom gyermeki énem, oly boldogan futkározni a nagypapával játszani, és még folyik a könny a szememből, összeszorul a torkom.. én tényleg sajnálom. Sosem akartam innen elmenni, itt akartam meghalni a mélyzöld fenyves alatt. Imádtam azt, amiben éltem, mert az emberek kizártak maguk közül és volt másba menekülnöm. Az álomvilágomban éltem és elvesztése önön magam elvesztését jelentette, mit most évekkel később sem tudtam feldolgozni. Minden ami itt volt, ami az enyém volt örökre elveszett, a fenyves a megmászott fák,  a zöldellő fű a finom illatú kert, az orgonafa és a rengetek virág, mit családom oly szívesen gondozott, mind az enyém volt. És a papa.. mennyire hiányzol! Már jó néhány éve itt hagytál engem, és én is téged, amit sosem bocsátok meg magamnak és isteni oldozást sem várok bűneim felől. Már sosem hallom többé a hangod és sosem ölelsz meg fenyőillatot árasztva, mit úgy imádtam.

Szemem folyton könnyel telült és patakokban folytak le arcomról, üvölteni akartam tépni, rúgni, karmolni, csípni és harapni, dühöngeni és eget rengetően elpusztítani mindent, hogy emlék se fájjon,  de minden erőm elhagyott és csak csendben hagytam hogy a fájdalom csorogjon arcomról, miközben egy ölelés óvott lelkem halálától. Reszkettem a hidegben mégis a földön fekve vonaglódva akartam átsírni az egész estét a sötét, rögös betonúton a ház előtt, mi oly hideg volt, mégis forróságot árasztva fagyasztotta meg lelkemet az emlékek hada. Annyiszor álmodtam ezzel a csodálatos hellyel, annyiféleképp, hogy a mostani látogatás is csak álomszerű ködös kép, volt talán csak egy illúzió, mibe szétszaggatott lelkem rejtőzött az elmúlás végső jelképe, mi nyomott hagyott e földi porhüvelybe.

Talán ha egyedül lettem volna ott helyben végzek magammal, talán összeroskadva sírok az éjszakai csendbe, talán ordítva zengem az élet nyomorúságának dalát. Magukhoz hívtak a csillagok a magasba, ahol a papa vár rám, ahol megint jó életem lehet, ahol nem folynak a lelkem tébolykönnyei, ahol nyugalom és béke van. Lelkem már szállt volna felfelé, de egy erős szorítás visszatartott. Pedig mily gyönyörűséges halál volna ez!