Kedves naplóm!
Utálok itt élni Európában. Csak a Kárpátok védmezejét szerettem és már azt is elvették tőlem. Hiányoznak a vad sztyeppék, a hatalmas hírhedt magyar sereg, akitől mindenki rettegett. A családom. Ma, ha elmegyek Ausztriához már senki sem ismer meg. Pedig szomszédok vagyunk! Az Európai unióról ne is beszéljünk. Igaz, hogy csatlakoztam, de ki nem állhatom. Ránk erőltetik az "európai szabványt" Mindent úgy kell tennem, ahogy ők mondják... A forintot, a jelenlegi magyar fizetőezközt euróra kellene váltani. Euróra... egoista idióták! A főnökeim elveszik minden pénzemet és nekik adják. A népem meg nyomorog! És egyre többen mennek el... Többen halnak meg és emigrálnak, mint ahányan születünk! Mi lesz velünk? Hát tényleg ennyi lettünk volna? És már végünk is? Furcsa, mindig is azt hittem, hogy nem halunk ki egykönnyen, és most az új ezred útvesztőiben esünk el? Már félek, komolyan félek attól, hogy végünk van, ennyik voltunk. Lassan a nyomorba és a már-már depresszióba eső népként hullunk darabjainkra. A népem megkeseredett és ez nem az ő hibájuk! Mi már csak lassan elhamvadunk, csak az ó kódexek fogják említeni, hogy egyszer volt egy nép, akit úgy hívtak magyar. Ez a nép sok mindent adott a világnak és saját testével védte azt. Erős és okos nép volt ez, akik nem riadtak vissza az akadályoktól és a kemény diktatúrát mosolyogva tűrték, mert tudták, hogy kiszabadulnak belőle. De ez a nép elveszett, ahogy a felelőtlen kislány elveszti a gyémántgyűrűjét, ahogy begurul egy sötét lyukba. Európa! Te is így vesztetted el a magyar népet, begurult egy sötét lyukba, ahol aztán feledésbe merült, és felemésztette a magányos idő végtelensége. Pedig egykoron mily fényesen ragyogott!

A két határt köd honolta, élettelen falevelek meg-meg rebbentették a varjaktól hangos palota kertjét. A kapu hatalmas kovácsoltvasa már évek óta ott díszelgett, mit sem ártott neki évszázadok égiháborúja. A varjak károgtak, de sehol egy lélek, sehol egy üzlet, egy templom egy bolt. Csak egyetlen hatalmas kristálypalota emelkedett ki koronaként a domb tetején, zöld és kék árnyival bevilágította az egész völgyet. Valami furcsa volt a levegőben, a hely egyszerre volt hátborzongató és szépséges, talán úgy, mint ahogy némely emberek a halált csodálatos, gyönyörű áldásként fogják fel.  A vaskapun vérvörös vadrózsák nyíltak, egy már rég kihalt fajból, ami oly gyönyörűséges, amilyet emberi szem még nem láthatott. A palotán belépve hatalmas márványfalak emelkedtek a magasba, a folyosón végig egy- egy arany gyertyatartó adott minden fényt, amikben fekete gyertyák égtek. A folyosók végtelenek voltak, egyikből a másikba nyíltak és volt, ami nem vezetett sehova. Innen Ariadné fonalával sem lehetne kijutni, mert mindegyik más-más terembe vezetett, ahonnan viszont nem indult újabb folyosó. Minden folyosónak történelme volt, így más-más színekben pompáztak. Volt aranyköves , gyémántléces, ezüstérces, smaragdkékek, minden ami csak a mesekönyvek lapjain kelhet életre, itt valóság volt. Azonban volt egy fő folyosó, amit a sok drága anyagon kívül más is díszített. Egy hatalmas hófehér szarvas erős lábakkal, kecses tartással vágtázott a dicső pusztában, ha valóban látható lett volna a szarvas, bizonyos, hogy még az időt is lefutja. A következő egy tejfehér ló volt, arany kantárral, arany nyereggel állt a smaragdzöld füvön, előtte egy kacskaringós szédítően heves  folyó. Egy madár következett. Egy hatalmas madár, nincs ekkora a világon sehol, egy embert két karmával megfogna. A távolból jól látható volt, hogy a többi képen már emberszerű alakok is megtalálhatóak.
-Ki az? –hallatszott egy erőteljes határozott női hang, az ember e hallatán legszívesebben a világ végéig futott volna, de innen nincs menekvés ez maga a végtelenség.
Valami láthatatlan erő kaphatta el főhősünket, ugyanis a következő pillanatban már a folyosón száguldott végig, mozdulatlanul. A képek csak úgy suhogtak a feje mellett, már-már filmként kapott betekintést a történelem egyes részeibe. Halk, hangok kapcsolódtak a képsorozathoz.
„Népeitekből egy nép lett. A magyar nemzet.”
„Esküszöm az egy Istenre, hogy véremet és életemet az egri vár védelmére szentelem.”
„Talpra magyar hí a haza!”
„ Kimondattatik, az új államforma az Osztrák-Magyar Monarchia”
„Apponyi Alber gróf beszél, három nyelven két órán át egy országért”
„A magyar szabadságharcos rádió utolsó felhívását intézi a szabad világhoz….”
„Isten veletek és velünk”
A nemrégiben még oly dicsőn zengő hangokból egyre halkabb halálhörgés kerekedett. Apró vércseppek áztatták a márványpadlót, eltakarva annak dicső csillogását. A könnyek tengerében árván veszett el minden remény. Megállt. Egy hatalmas gyönyörű teremben találta magát. Már nem húzta semmilyen erő élettelenül, rogyott térdre. Érezte amit a honfoglalók az erőt és hatalmat az új haza reményeit, érezte, amit a csatákban éreztek a reményt, fájdalmat, a csata diadalittas szellemét, érezte a forradalom heves ízét, és a véres háború trianoni utóízét. Látta a szovjet tankokat ’56-ban érezte az emigránsok minden fájdalmát. Mostanra ,már csak üresség kongott a lelkében.
Hosszú néma percek után felpillantott, egy aranyveretes emelvényen gyémántszékben ült egy lány. Mélybarna szemekkel és sötét göndör fürtökkel, még a honfoglalóktól örökölte. Vitéz magyar királyi palástot, koronát viselt. Ruhája emlékeztetett az egykori dicsőségre, ami mára megkopott. Kezében jogar és kard, lábánál egy aranyalma hevert. A Magyar Királyság volt személyesen. Nem nézett le rá, csak keservesen elmosolyodott, mint ahogy kínkeserves fájdalmába mosolyodik el az ember, a saját szánalmán. Végül beszédre nyitotta a száját.
-Megbűnhődte már e nép, a múltat, s jövendőt.

Poroszország! Nézz meg jól ! Mivé lettem?! Mi műveltek velem akkor ’20-ban?!
Nézz a szemembe, nézz a szemembe és mond mit látsz!

Látom...
Látom az országod,
a dicső nagy Magyarországot.
Látom a hegyeket s benne a völgyeket,
látom az erdőket, az örök legelőket,
látom a tavakat, s télen a havakat,
látom a tengered, a kicsiny kis eredet,
mely neked oly hatalmas erőd lett.

Bár megcsonkítottak, erőd erejét elvették,
a hegyeid, tengered, havasaid eltemették,
de szemed, szereteted, el nem vehették,
mert a lényeg mindig mindig marad.
a csonkított szíved csonktalanul ragyoghat.

Úgy nézett ki, mint egy festmény. Egy kibaszott festmény, amit, ha meglát az ember a szája is tátva marad, egy festmény, aminek minden apró részlete kidolgozott, művészi és tökéletes.
Ez a gondolat bosszantotta Artúrt, hogy ő sohasem lehet olyan művészi és elegáns, mint ez a barom. Mert neki nincs olyan bársonyhaja, nincs olyan ég kék írisze és nincs olyan selyem puha bőre sem, mint neki. Mert ő Mr. Tökély és igenis féltékeny volt rá, ugyanakkor szerette volna a karjai közt tartani és magáénak mondani. Ez a kettősség ötvözte a haragot és a tudatot, hogy mindig piszkálnia kell, különben kitudódik a titok, a hatalmas titok, amit már évszázadok óta őriz, a titok, hogy szereti őt.

"A magyarok barna szeműek és hajúak." -olvastam egyszer egy oldalon, valamiféle régi történész, vagy híres külföldi mondta ránk egyszer. Én nagyon büszkének éreztem magam, hisz jómagamat is ezekkel a tulajdonságokkal áldotta meg a sors. És én nagyon tisztelem a "régi magyarokat" olyan gyönyörűek és erősek voltak, mint valami nem e világi teremtmény. Na szóval ezt a kis mondatot vettem alapjául a következő kis szösszenetnek.
Vágtázó paripák meg-meg lebbenő aranybarna hajkorona, a smaragdzöld magyar sztyeppéken. A Kárpátokkal közbezárt titokzatos eredetű csodás nép volt a magyar. Tekintetük mély, sötét, ellenség jobban féli őket, mint a hatalmas vadakat. Mégis, aki ezekben a szemekben fogást talál szeretet, mélységet hatalmat nemességet pillanthat meg. Szikrázó tekintetük a legfiatalabb egyedben is már születésétől fogva tovább él. Hűségesek, mégis szabadok egyediek. Nyelvük furcsa hangzatossága más népéhez nem hasonlítható. Egyszerűen gyönyörű és letisztult, jól tükrözi a magyarok jellemét. Azt mondják bonyolult nyelv a magyar, az nem is igazán értheti, aki nem ebbe születik, bőséges szókincsű, változatos, aranyveretes szilárd nyelv. A régi magyarok hazáját, elemeit tükrözi. Ilyen volt egykor a magyar, mit sokan állítanak mára kihalt. Igaz. Kevés igaz magyar van már. De ha egyet találsz, szemében ott szikrázik a vad magyar sztyepp, ott lángol a hatalmas erő, végeláthatatlan puszta magyaritással.
Nézz a tükörbe. Nem számít, milyen színt öltött ebben az új korszakban a hajad, vagy szemed. De nézz mélyen! Ott lángol-e benned a szédítő vadság? A végeláthatatlan folyók?  A hűség, a szikrázó igazság? A sztyeppék a vad magyar királyság?