Kócoslelkűek tárháza nyílik meg a szem előtt,

Ki tudja miért, de kócos emberek ők,

Kócukat nem a szél, a fájdalom borzolta,

Lélekszemeik előtt fésű a kororna.

Furcsa királyság ez, egészen egyszerű,

A király csalóka, az élet meg szörnyű,

Az udvaribolond tengereket zokog,

De őt ugyan senki sem veszi zokon.

Vívja a csatákat minden kóc -bolond,

Azt hiszi a végén ő lesz boldog,

Elveszik útközben, a csatában minden,

Hátrahagyva a célért, mindig mindent.

A végén csak áll, kócosabb, mint volt,

A fájdalom lüktet, az üresség meg kong,

Élne ő még, de nincsen kiért,

Egyedül önmaga áll a tengernek legszélén.

Bemutatom neked ez a való élet

Csalóka és fájdalmas, mint a mese kékje,

Zokog a bolond, rá se hederítesz,

Mégis könnyeknek tengerén ér az álom téged.

Üres lappa, tiszta szívvel,

Kék éggel, meg metróval, tán hévvel,

Újra írni, járni, élni,

Csak még egyszer újra vágyni

Betontömbök között állni,

Nyirkos gépet megcsodálni,

Mi átszeli a messzi eget,

És még bárhova elrepíthet.

Beszélgetni, korán kelni,

Idegenek közt csak várni,

Randomkodni hellyel -közzel,

Eltévedni a Corvin közben.

Részegesen tétovázni,

Aztán majd csak továbbállni,

Végül aztán hazaérni,

Csendes vígaszt elregélni.

Még egy kicsit nyár lehetne,

Minden mosoly szülőhelye,

Kicsit spicces, sötét éjben,

Megtagadni minden kételyt.

Szeretnék még eltévedni,

Gondtalanul tévejegni,

Lejtős- dombos Budapesten,

Mielőtt már ősz sejlene.

Jó lenne még egy -két hónap,

Mehetnénk méh hévvel hosszan,

Végtelen a Duna mentén,

Mintha örökké csak mennénk -mennénk.

Szeretném még elképzelni..

Dombos tájon merengeni,

Mintha tényleg igaz lennék,

Mintha még egy kicsit élnék.

Megölsz

Meg fogsz ölni érzem

Csak tudnám, hogy mivel..

Hogy vagy tám ily hatással?

Gyilkolja lelkem,

Szerelmed gyöngéd hajtása

Mégis kellesz, mint füst a tüdőnek,

Mint a kokain, a levert, kései szeretőnek

Mint csillag az éjnek, a hideg estéken

Hogy a Hold oly nagy magányában ne féljen

Hagynád, hogy féljek?

Légy a csillagom, egy késői éjen

Egész lényed forró és éget,

Mégis kellesz, fájsz, hadd érezzem.. élek!

Zuhog az eső

Nem létezik esernyő.

Megállíthatatlanul ömlik az utcákon

Be a csatornába, a tetősarkakon.

Eláztatja a szívem, otthonom.

Lefolyik arcomom.

Lassan hömpölyög az ár,

Megtellik könnyeimmel a világ.

Gyászmise egy álomért vagy csak a remény rabja

Mindezek csak lopott szavak kivert véres hada 

De mi van ha a remény éget, nekem pedig víz kell?

Önmagam lángjában égek szépen így el

Tenném mit tehetnék, de élni most már késő

Mit tehettem volnaelmosta a jégeső

Zuhanok tovább, mint egykor a sötétben

De most világos van, tavasz, remény és félelem

Gyűlölöm a rabságot,

mégis abban élek

Láncra verve tart minden hibám,

legfőképp hogy élek

De változik minden

és nem örök az élet

Talán a démon én vagyok,

nem apám s vérem

De mit sem ér egy démon,

ha gyenge vagy halott

Én még idejében megteszem,

s megmentem a hangom

Mi régen oly tiszta volt, zengő és erős

Most meghanyatlott, fél és didergős

Még idejében meghalok, s megmarad az emlék

Hogy önmagam éne üde, legyőzhetetlen és szép

Ilyen emléket hagyok a szívekben, nem erőtlent, gyengét

De most távoznom kell.. démon mélyre szúrd a pengét!

Haláldal

Én is magyar vagyok

Magyar vagyok s lám,

mennyi szín színezi magyar világunk.

S mennyi árnyban rejtegetik a magyar virágok

Szívűnk utolsó diadalmait

Magyar vagyok, csakúgy mint Petőfi,

ki csakúgy mondta, hogy magyar,

mint azt én most tevém

Elhintette szerelmünk végső szirmait

Magyar vagyok s mint más,

tudom én is,

senki nem ismer minket szíve javából,

s egyedül rójuk alföldi pusztaságunk

Várjuk, várjuk a végső jövőt

Magyar vagyok s bízton bízom örökké,

a magyar talpon marad, a magyar él

A végsőkig mindenen át

Bizton bízzuk, hogy lesz még jövő

Számunkra is

Helló mindenki! 

Most nem egy kis szösszenettel vagy novellával érkeztem, hanem egy kis hétköznapi poszttal. Talán nem árt az ilyesmi, kicsit személyesebbé szeretném tenni ezt a blogot. A nagy nyári akciókban bejártam tengernyi könyvesboltot, Lírát, Alexandrát, Librit, mindent ami épp akadt. Mindenhol hatalmas akciók és nyár végi söprések vannak, így sok könyvet párszáz forintokért árulnak. Nos ennek ellenére nem vásároltam fel annyi mindent, mint amennyit tehettem volna, mert én nem a klasszikus krimiket, szerelmeket vagy hétköznapi flótánsokat, és vérlázítóan főleg nem a tini vámpíros történeteket kerestem. Sokkal inkább valami egyedit, ami fölött elsuhan az amatőr szem, ami nem hétköznapit tartalmaz, nem cukormázat, a véres valóságot vagy csak egészen valami misztikumot. Így hát a következőket söpörtem be.

A Lírában a Düledék palotára bukkantam, ami horrortörténetek gyűjteménye, pofátlan 800 forintért, önmagam megtagadása lett volna otthagyni. Szintén itt találtam Angela Carter- Esték a cirkuszban című könyvére, aminek fülszövege szintén elég horrorisztikus, tele a már alapból félelmetes cirkuszi háttérhangulattal és női szörnyek múzeumával, szibériai finnugor törzssel, remélem nem csak ámítás és beteljesíti a hozzá fűzött reményeket. 

Mi van ha a végzet manapság nem divatos végmontázsa az életnek? Mi van ha nincs elég nyugtató, drog vagy töltény számunkra? Nem vettünk be elég nyugtatót, nem volt elég ütős a drog és az utolsó golyó is tétován, ügyetlenkedve suhant el a fejünk mellett. A hősködés hiábavaló s manapság nincs is miért epekedve haljunk. Szabadság? Szerelem? Igazság? Ezek mind csak illúziómorzsák amikkel életben tartjuk magunkat. Mert már nem az élet, a belénk eröltetett étel vagy víz hajtja az embert. Hanem az egyre fogyatkozó fájdalomcsillapítok legális és illegális vállfajai, az utolsó töltény. Az illúzók. De mi van ha mindez elveszett? Mi van ha nincs semmi és senki? Meg kell tanulnod egyedül élni a semmiből. Mert már nincs illúzió de egy romlott, büdös, koszos világban csak a remény és önmagunk vagyunk magunk számára. Hiába fáj. Nincs gyógyszer. Hiába őrjöngsz és őrülsz meg. Nincs nyugtató. Hiába rohadsz szét elevenen. Te vagy a drog. Elpusztítasz és felszabadítasz másokat. Mert te vagy a gyötrelem. És te vagy a gyönyör.