Az utolsó kenetet még többnyire ateista létemre is felróttam magamnak. Még régen. Nem is volt az olyan régen, csak az események sokaságának tömörülésre hozta számra a régen szót, mintha oly régen lett volna, hogy emlékezni is nehézkes volna, pedig egy röpke év talán ha eltelt. Nem.. nem egy röpke év. A(!) röpke év. Két év alatt kiéltem az életem nagy részét. De vajon várt-e még valami rám?

Nem sokkal a mindenség után éltem, vagyis amennyire azt a végtelen fájdalmat és soha nem múló időt életnek lehetett nevezni. Inkább nyomorúságban vergődtem. De a halál öngyilkos szavára láncaim visszatartottak, és csak epedeztem az édes, nyugodt halál után. Csak azt akartam, hogy vége legyen mindennek, kínzó súlyú elefánt ült mellkasomon, lélegzetem visszafolytva már jó ideje. Ekkora már rég elvesztettem önmagam és gyemeki hitem, kihúnyt a csillogás a szememből. Csak húzott az élet maga után, a porban, sárban, vérben a megkínzott elevenen égő saját húsomban. Szememet nem áztatták könnyek, karomat csak hegek fedték, hegek, amik elrejtették az igazságot a világ és önamgam elől. Izmaim elsorvadtak, súlyom alább hagyott, csonttá vált élő holttest voltam, szemeim alatt fekete karikába alakult álmosságtól égett bevérzésekkel.

Fájt lélegezni, fájt ülni, fájt feküdni, menni, inni, enni, aludni. Minden. Fájdalommal keltem és azzal is feküdtem le este, bár alvásom rémálmok kínzó sora volt csupán, melyből minden reggel csak fáradtabban ébredtem mint ahogy azelőtt este lefekütem. Fájt beszélni, fájt bármit is mondani, hazudni, hogy jól vagyok, holott saját tükörképemtől is rettegtem mert oly hihetetlenül nyomorúságosan megszenvedtetett volt. Levelek, szavak, vonatjagyek, titkok, eltitkolt emberek, eltitkolt vágyak és érzések, elfolytott félelem. Soha ki nem mondott szavak.. eltitkolt titkok. A végtelen továbbvitele és folytatása. Minden összefüggőtt mindennel, az összekötő kapocs mégis mindig hiányzott, míg rá nem jöttem én magam vagyok az.

Aztán egy éjjel… a negyedik emelti ablak peremén ülve az égre festett semmit bámulva zajt hallottam, az élet zaját. Hátrafordultam s végképp.. és visszafordíthatatlan..

Meghaltam.

A mellkasom, mire akkora súly nehezedett megkönnyebbült, de érintésemre, mi érzéseim takarta nem rándult össze. Nem éreztem többé semmit. Sokáig csak sodródtam, mint egy elevenen élő álom nélküli átaludt sötét éjszaka.

***

Felébredtem egy napsütötte mezőn, a madarak csiripeltek a hegyek a távolban álmosan emelkedtek az alatta susogó fenyves fölé, a hűvös szél bársonyosan simogatta arcom a zöldellő fűben. Minden nyugodt, békés és ámulatba ejtően nyugodt volt. Ráébredtem valamire.

Élek…

Meglepődötten kászálódtam fel és néztem körbe. Mint aki egy hosszú kínzó rémálomból felébredve megébred a reggeli napfény hívogató szavára. Nem értettem mi vagy ki vagyok. A nevem halványan rajzolódott ki előttem.. M.. Mecs.. k ..Mecskey Do..rina. Emlékeztem magamra kissé, emlékeztem a világ csodálatára, a kitartásra, a makacsságra. És emlékeztem megkínzott szívemre is, öklöm a mellkasomra szorítva viszont nem éreztem semmit. Mintha elfáradt volna a lelkem..

Tétován, erőtlen lábakkal indultam meg az ismeretlenbe egyedül. Csak róttam a tájat és figyeltem. Egyetlen szót sem szólva, némán figyeltem mindent. A fenyőfa mélyzöld tűlevelén megcsillanó első hajnali harmatcseppet, a nagy fekete madarakat károngva elrepülni fölöttem. A mély és kék tavat, ami sötét és tiszta volt, mint egy kristály, hosszúkás élénk és sötétebb színű élőlények úszkáltak benne tátogtak, de nem jott ki hang a szájukon, halak. Ámuldoztam ez eslő esőcseppen, mit ebben a világban láttam, a hideggé fagyott kristályosan tündöklő hópehelyre, mi az orromra szállt és gyorsan elolvadt. Megráztam tőle a fejem, megborzongatott és csikizett. Néztem azokat a pici sokan élő élőlényeket, talán egy körmömön öt is elfért belőlük és nagy földrakás szerű dolgot építettek maguknak és nagyon nagyon sokan voltak. Biztosan erősek lehettek hisz maguknál nagyobb leveleket és már valamiket vittek magukkal. Meghalt az egyik és bevittél a rakásukba.

Voltak bundás lények is, és cukros érzetet keltettek a lelkemben, abban a kicsiny kis megmaradt részben is. Hatalmas fülük volt és nagyon gyorsan futottak. Musszogtak az orrukkal és kicsit zokon vették ha kinevettem őket. Voltak ott nagyobb lények is, négylábúak szőrős-bundás falka, akik mindig megették a többi állatot. A maga módján gyönyörűek voltak. Éltek még ebben a világban zömök, nem nem túl nagy, de nem is valami kicsi zömök dagadt állatok, nagyon erősek voltak és agyaraik is voltak. A picik belőlük csíkosak voltak és az anyjuk meglehetően félelmetes. Voltak nagy állatok is, sokkal nagyobbak, mint én és azok is négy lábuak voltak, kecsesek és gyöngyörűek, soknak két nagy faág szerű kemény szarv volt a fején, amit néha fának vertek és lejött. Biztos már nem kellett nekik. Olyan volt mint a csont, volt belőle nekem sok. A hegyen is sok sok különböző lény élt még, de olyan mint én egy sem volt. Újat akartam látni és elindultam valamerre. Messze hegyeken és völgyeken át, gyors folyású folyók és életvesztő mocsarak álltak elém, de mind legyőzve elértem egy idegen helyre. A havat, füvet és földet, a jól megszokott talajokat felváltotta valami szürke és kemény a lábam alatt, a közepén csíkokkal. Út.. Hirtelen vágott belém az éles fájdalom, cikáztak a fejemben az emlékek és egy sarokba roskadva vártam míg vége lett mindennek. Aztán felkeltem és ismét megismerkedtem valamivel amit úgy hívnak.

Élet.

Találkoztam a Csuklyással és Coonssal. Ők is az életem. Ők is vagyok. Őket élem.

Egyszer már meghaltam, meghalt az lény, ami előtte voltam, hogy én egy kis rész belőlem tovább élhessen.. neki meg kellett halnia, hogy én élhessek. Vagy örökérvényűen meghaltunk volna. Ha ezúttal meghalok nincs tovább. Már nem vágytam a negédes rothatozás után. De a halál nyoma rajtam volt, megérintett és megölt már egyszer és már soha nem mosom le marka nyomát magamról, bármikor elvehet amikor csak akar. Ez már egy második lét, az első halálának életi folytatása. De talán eljön az idő amikor meg kell ütköznöm a halállal. Egyre jobban közeleg ismételten az Ő ideje. De túl nagy játokos vagyok a vesztéshez. Egyszer már vesztettem.. Most nem tehetem meg. A MINDEN múlik ezen. Igaz.. Szorosz?

Nemsokára újév, a karácsonyi cicomázáson, álvigyorokon és kelletlen ajándékokon rég túl vagyunk. Miután szerencsésen elmúlt a karácsony, idén minden allegorikus túlélésnek tekinthető motívummal együtt, tehát perpatvarokban kevéssé gazdag napokat tudhatok magam után, évek óta először. Ennek örülök kellőképpen, nos mindezek után leesett az első hó, hogy még véletlenül se legyen fehér karácsonyunk, ami talán már 4-5 éve is van, hogy mellőznünk kell és már semmi reménységet sem vetünk bele, helyesen tesszük. Enyhén szólva hóvihar tombolt kint, imádtam. Az idei első hó, ilyen gyönyörű érkezéssel. Na persze mások közel sem örültek ennyire, ugyanis csaknem katasztrófahelyzet alakult ki kis országunk nyugati fertályán, meg.. minden máshol. De itt főképp! Még sosem hallottam annyi szirénát, mint az elmúlt napokban. Lehet, hogy morbid, vagyok..neem, tuti hogy morbid vagyok, de imádom a katasztrófahelyzeteket, olyan megnyugtató. Nem tudom miért, de a hatalmas viharokat is otthonosnak találom, az árvizeket, még ha a közvetlen közelembe történik, és tán én is veszélybe kerülnék..akkor is jó érzés. Mint máskor ilyenkor, most sem bírtam otthon ülni és várni, hogy elmúljon, mint mindenki, más, dehogyis engem rég nem olyan fából faragtak. Felkaptam a kabátomat, kesztyű, sál, sapka minden megvan, indulhatunk. Épp hogy kiléptem az ajtón finoman fogalmazva a pofámba csapott a jéghideg szél, nem kevés havat fagyasztva az amúgy is sápadt arcomra. Szemeimet résnyire nyitva próbáltam felmérni a helyzetet, láztól izzó szemeim égtek, fájtak szúrtak majd kiestek a helyükről, de persze idióta révén, miért ne ilyenkor indulnék egy jó kis téli sétára? Elindultam egy irányba, teljesen mindegy volt merre a szél egyszer arcul köpött, aztán hátulról, majd egyik-másik oldalról lökködött ide-oda. A csúszós dermedt utakon lassan járkáltam és gyönyörködtem a tél szépségében. Nem meglepő módon senki nem volt az utcán, minden ház szobájából látszódott a tévé fénye, otthon ültek és nézték. Miért? Merült fel bennem a kérdés, hát senki sem akarja élvezni ezt a jó kis hóvihart? Nem is értem miért..

Nos mindegy, gyönyörű volt minden, a szél süvített sikított, még soha nem láttam, hallottam ilyet. Utcákat bandukoltam egyedül, se egy autó, se ember nem haladt el mellettem, még csak a kutyák sem voltak kint, a szokásos helyükön. Tetszett a látvány, jó érzést nyújtott, mégis sötét gondolatok traktálták elmém. Most már van.. két ember aki szeret engem. Az utolsó esélyem, nekiadtam az utolsó esélyem, és élt vele, miért is ne tette volna? Talán ellentmondok előző önmagamnak, egy ember kezébe adtam önmagam. Hibáztam volna? Nem is tudom, néha annyira átjár az üresség, hogy már fáj, jövőm, mintha nem is létezne, talán nem is akarom, hogy létezzen. Eddig, ha valaki azt mondta volna, most meghalsz, azt mondtam volna, nem, még dolgom van. Szeretetre volt szükségem, de megkaptam és most nem tudom mi van ezután. Van élet a fájdalom után is? Már annyira megszoktam, hogy nem tudok tőle elválni, a sebek többnyire begyógyultak, a hegek még virítanak és nem tudom most mi jön. Mint egy katona, aki sok háborút megvívott, és most hazaérkezett a megszokott mindennapokba, és egyszerűen már annyi mindent megélt, hogy már .. nem képes másik életet élni? Vagy csak meg kell szoknia? Éppen csak, hogy befejeztem a gondolatot, hatalmas szélfuvás érkezett, orkán erejű ledöntött a saját lábamról, talán nem hídon kéne mászkálni ilyenkor, még a híd is beleremegett, bevertem a fejem és minden elsötétült.

-Hova sietsz? –Hallatszott a kérdés, mély, öreg dörmögős hangon, ami olyan ismerős volt, és olyan megnyugtató. Meglepetten álltam fel, a szélnek már semmi nyoma nem volt. Egy vékony, nálam magasabb öregember állt előttem. Az arca nem volt jól kivehető, a ruházata nem épp télies, mindinkább őszies, talán késő tavasziasnak mondható. Ahogy állt ott előttem, tekintélyt parancsoló, mégis szelíd volt.

-Hova sietsz Mecskey? –Kérdezte újra a férfi.

-Honnan… tudja a nevem? –Kérdeztem meglepetten, meg ráadásul honnan került ide, és nem fázik?

-Én? Már hogyne tudnám! Meg honnan, honnan hát mindenhonnan!

-Semmit sem értek.

-Mostanában mindig annyira sietsz, csak azt nem tudom hová! Te mindig tisztelted és becsülted az időt, nem siettél soha sehová, pláne nem a halálba ilyen gyorsan. Ha le kellett küzdeni egy akadályt, te helyettünk is leküzdötted és bátran kiálltál az élettel szemben és most, hogy az első, és legnagyobb pofonokat megkaptad az élettől, egy kis szeretet után már azt sem tudod ki vagy mi?

-Megmondom ki voltál te régen.. Egy bátor gyerek, egy olyan lélek, aki nem akárki, aki legyőzéséhez a fél világ sem lett volna elég és mi vagy most? Egy kis szeretet láttán.. megremeg a lelked. Ejj..Dorinám, mi történt veled..

Emlékszem még, hogy szeretted a meséket. Mindig mesélni kellett neki. –Mosolygott a férfi, meghatódottnak látszott, bár az arca még mindig sehol sem látszott, csak érezni lehetett. –Azért kellett mesélni, hogy tanulj belőle, mindig ezt mondtad. És tanultál is. Ha valami nem sikerült, egy sor duzzogás után, újra nekiálltál és csináltad, amíg nem ment. Most meg úgy sietsz!

Nem értem én ezt a világot Mecskey, hogy hova siet mindenki, és te sem érted, tudom. -Megint mosolygott. –Tudod, néha csak viseld el az életet, mert semmi sem fenékig tejfel, mindig adódnak problémák, lesznek gondok amiket le kell győzni, és tudom hogy te képes vagy rá, erős vagy ..és képesnek kell lenned rá! –Ezt már szinte kiabálva mondta a férfi, aztán egy szempillantás alatt eltűnt. Körbenéztem, de sehol senki. Már épp csodálkoztam volna, a történteken, amikor megjelent előttem egy kislány. Olyan 4-5 éves forma volt, apró forma, nagy barna kerek szemekkel és göndör fürtökkel, valami megzabolázhatatlan kíváncsiság, őrültség és gyermeki áhitat ült a szemein. Meglepően ismerős volt.

-Szia én! Tudod ki vagyok? –Nézett rám vigyorogva.

-Nem tudom. –Feleltem.

-Tudom, hogy felismersz, csak nem hiszed el. -Beletúrt göndör fürtjeibe és egy hófehér tincs került napvilágra.

-Most már elhiszed? –Kérdezte vigyorogva. A rammsteines sapkám alól kilógott egy hófehér tincs..

Megfogta a kezem, és a hídon vezetett. -Nézd meg milyen szépek a fák, fenyőfák, a kedvenceim. –Elmosolyodtam. –Nézd milyen szép a templom! Meg nézd meg a hídra ráfagyott a hó, nézzd! Tetszik. Nézd meg a felhőket, a hópelyheket, a többi hidat ott, nézd a házak tetejét a fű eltűntségét a hóban, nyisd ki a szemed lásd a világot! Mint mindig.. Gondolkodj és érezz, néha várj, még ha nagyon fáj is. Emlékszel régen mennyit vártunk? Még ha egy démon lányai is vagyunk, vagy egy bukott angyalé, vagy bármié, mi is épp úgy érzünk, mint az emberek.

-Tudod miért élj? –Kérdezte a lány.

-Miért?

-Hogy majd mesélhess nekem! –Azzal eltűnt. Hiába néztem körbe, nem volt senki és semmi. Még egy gondolat vágott az agyamba a lány hangján. -ÉsMecskey.., tudj szeretni! –Azzal minden eltűnt, a pillanatnyi szélcsend is, és átfagyva ébredeztem a híd korlátja mellett.

-Au a fejem… -Tapogattam a búbot a fejemen a sapka alatt. De már nem fájt a lelkem.

-Mi a franc volt ez? –Kérdeztem, mintha bárki is válaszolhatna, de csakugyan senkinem volt az utcán. Ha a lelkem már nem is fájt a testem annál inkább, teljesen átfagytam az arcom deres volt, a szempilláimra ráfagyott a hó, a ruhám hidegebb volt, mint maga az idő, úgy festettem, mint egy hóember. Miután összeszedtem magam, hogy annyira ne fázzak hazafutottam. Igen, a jeges utcán, átfagyva, valószínűleg véres sebbel a fejemen, miközben a szemem szinte csukva volt a szembeszél és hóvihar okozta kellemes érzés miatt. Hazaérve, azonnal egy tükör elé futottam, és elsőként nem az újonnan szerzett sérülésemet néztem meg, hanem a hófehér hajtincsemet, már születésem óta megvan. –Elmosolyodtam.

-Majd mesélek!

Az emberek annyira tudatlanok.. ostobák, idióták. Gyűlölöm őket.. nem tudnak ezek semmit. Folyton beszélnek, de egy valamit nem tudnak. Hallgatni, pontosabban meghallgatni, vagy esetenként kihallgatni. Na persze nem mint a rabokat, vagy a szomszédasszonyt szokás, hanem amit a csendesek mondanak. Az emberek naponta fák, és bokrok százai mellett mennek el, régi épületek, várak, letűnt korok emlékei mellett és nem halgatolózzák ki mit suttog az nekik. Itt kezdődik a fő probléma. Elmennek mellettük és szemeiket összeszorítják, fülüket befogják, agyukat becsukják, lakatra verik, hogy még csak véletlenül se találja meg az információkat, miket a csendes mond. Csak mellettük elmenve szájukat nyitják csacsogásra a tudatlan emberek sokaságai, olyanokról beszélve amik hétköznapjaikat kiteszik, de semmi olyat ami bármiféle érzelmi intelligenciára vallana.

Régen az emberek láttak, és nem csak néztek. Ma az emberek megnéznek egy filmet, festményt, meghallgatnak egy zenét, megnyomják a felfelé mutató hüvelykujjat és minden el van intézve, művelt emberek ők letudták amit kell és ennyi volt.

Én nem sok mindenre vagyok jó, bevallom őszintén, de amióta megszülettem egy dolgot teszek csak. Kíváncsi barna szemeimmel fürkészem a világot, hallgatom a suttogását, a meséit mondáit és történeteit. Furcsának és őrültnek tekintenek, de ez az egy dolog az, amihez értek. Hallgatni, látni, érezni. Egyszer megnéztem egy régi kardot, egy régiségboltban. Gyönyörű volt, már régi és rozsdaette volt szegény, de hihetetlenül szép. Először csak a formáját néztem meg, alapvető felépítését, ez itt a markolat és a penge maga. Aztán a részletek is kirajzolódtak, mint ahogy a festő is felvázolja a vászonra az alapokat, amiket aztán részletesen kidolgoz. Én épp így szemléltem e régi csodát. Sokszor kiélezett, precízen díszített markolatú, és pompásan kidolgozott növényinda dombormű volt az acélozott pengén. Tökéletesen kiegyensúlyozva a markolat és penge tömegét. Tapintásra teljesen antik volt.. hogy lehet egy tapintás antik? Nem is tudom, de nemesi érzetet keltett, biztos valami báróé vagy hasonló úré volt. Mikor már vagy negyed órája nézegettem a kardot megszólalt mögöttem az eladó.

-Te igen érdekesen nézel meg mindent. A legtöbb ember csak ránéz, megfogja és továbbmegy. De te a legalaposabban megnézed. –Kissé talán el is pirultam e kijelentés után és miután minden szögből megvizsgáltam a tárgyat visszatettem a helyére. Elnézést az elkalandozásért, csak egy példa volt. A kard mesélt, valaha ott lógott valakinek az oldalán, csatában talán még embert is ölt, vér csordogált a tökéletesen kidolgozott műremeken, arra teremtették, hogy öljenek vele, hódítás vagy védelem céljából.. Hogy lehet egy ilyen kegyetlen eszközre azt mondani, hogy gyönyörű? De hát nem is lehetett rá mást mondani, már így megvénlett állapotában sem. Talán nem is maga a tárgy volt szörnyű, még ha arra a célra is hozták létre, hogy öljenek vele.. hanem az ember maga. Hisz nem a kard végzett az áldozatával, hanem az ember volt az, aki a másik szívébe döfte azt.

De nem csak az „élettelen” tárgyak tudnak mesélni. Épp úgy tud egy fa, vagy kettő, vagy akár száz.. mondjuk egy parkban. Az emberek néha-néha meg is fordulnak egy parkban. Elviszik a gyereket játszani, vagy a fiatal szerelmesek egyik legjellemzőbb vonása a parkban mászkálás. Vagy csak néha kimegy az ember egy ligetbe.. mert miért is ne? Leül egy padra és néz, talán még néha gondolkodik is. De az meg sem fordul a fejében hogy hallgasson, csendben hallgassa mit suttog a mellette álló fa, mi talán már száz éve ott áll. És az alatt mennyi mindent láthatott! Mostanra mennyi mindent tudna mesélni. Egy kisgyerek aki a lombjaiban játszott tipegő korában, a barátaival fogócskázott kisiskolás korában, középiskolában a tölgye mellett ülő padra hozta első szerelmét, látta elcsattanni az első csókot, látta amint e gyönyörű helyen kéri meg valaki kezét, az esküvőt is láthatta a szemközti kápolnában és nem sokkal később az ő gyerekük is itt tette meg első lépésit, itt mondta ki első szavait. A körforgás újra kezdődött. De szegény fa! Kinek mesélje el e sok mindent? Most képzeljék eé sokat beszélő, pletykásnak nevezhető embertársaim. Azt is alig bírják ki, hogy álmukba nem beszéljenek, az pedig, hogy akár van egyetlen óra is, amit csendben kell tölteni megrekkentő számukra. Képzeljék el mi lenne ha több tíz vagy száz évet is csendben kéne maradniuk, vagy bészédesen, de szavukat senki sem hallaná. Míg ön az emberek mindjen gondját, baját, örömét látja és hallja addig magát senki sem hallaná, vagy venné észre, csupán szellemként lebegne. De ha eltűnne bizony hiányát észrevennék.. milyen jó is volt az a park tele régi hatalmasra nőtt fákkal és milyen jó volt óvó árnyékukba elbújni a forró nyári nap elől ugye?

Ám van olyan, aki hallja a fák meséit, mondáit, énekeit. És van aki ezeken nő fel. És kiábrándul az emberekből, mint jómagam. A fák nem siránkoznak, kiabálnak, veszekednek, lopnak, csalnak, hazudnak. Nem önzőek, de éreznek és beszélnek. Most ne tessék engem beszívott mariskás emberkének nézni. Tudják van az az ember, mindig vagy egy olyan ember.. aki a nagy beszélgetésben csendben ül és figyel, nem szól semmit, csak talán néha egy-egy szót elejt. Nem azért van csendben mert nincs semmi mondanivalója, épp ellenkezőleg. Ő csak vár, információt gyűjt, figyel és hallgat. Aztán a megfelelő pillanatban.. mindent tudni fog.

(nem szól ez a Japán kedvelők ellen, ne teesék úgy felfogni, mert akkor ellenérvbe kerülnék  magammal, ugyanis én is szeretem Japánt)

Pest egy szar hely, mindig is tudtam.. na jó igazából csak azután bizonyosodhattam meg róla miután elkövettem egy-két baklövést.. meg még párat. Ismét Pestre vitt az út, mért is ne? A magyar pokol színtere egyeseknek fogalmuk sincs róla mi is folyik ott pontosan, sőt egyáltalán nincs! Mindig is érdekeltek a furcsa.. bizarr és beteges dolgok, nem tudom miért érdekesebbek voltak mint a veszekedős valóság show-k.. de amit ott megtapasztaltam.. az már rettenetesen undorító volt élőben látni.

Pest valóban nincs olyan átugorható távolságra, cirka fél országgal arrébb fekszik és a vonatút is minimum 4 óra, de vártak Pesten és ha várnak nekem ott kell lennem. Még metróznom is kellett, már sötétedett is és pár alkalmon kívül tényleg nem sokszor voltam a fővárosban. Mit mondhatnék a hosszú vonatúttól még rosszul is lettem és a metró, villamos büdös, undorító, émelyítő és gusztustalanul sok ember van rajta. És én nem mondhatni, hogy kedvelem őket, ráadásul nem magamtól pár centire. Ráadásul azokat a rohadt kapaszkodókat is alig értem el, persze úgy néztem ki mint akit felaggattak karácsonyfaégőnek és még a végén így is majdnem átestem valami vadidegenen. Utálom Pestet. Ráadásul volt olyan szerencsém, hogy egy balhé miatt lezárták az útvonaltervem egy részét így a még rosszabb negyed felé kellett átjutnom a városon.. sötétben. Biztosan nagyon „veszélytelen” egy tizenéves lánynak egyedül botorkálnia a sötétben alig pislákoló lámpafényeknél, ám szokásomhoz híven nem voltam hajlandó félni.. engem nem abból a fából faragtak hogy féljek. Persze néha az sem ártana.. ilyen néha volt amikor a Google térképpel a telefonomon kitudja hol mászkáltam.. Bár az idegességen és dühön kívül nem éreztem mást amikor észrevettem egy alakot a hátam mögött. Elraktam a telefonom és gyorsabb tempóra váltottam, egy másik alak is követni kezdett más irányból.

-Oké.. most már egy kicsit megijedtem. –Futni kezdtem, de elkapott egy harmadik alak. Kicsavartam a kezem az övéből, tökön rúgtam, könyékkel fejbe és elfutottam.

-Még jó, hogy imádtam verekedni.. gondoltam és előhalásztam a késem és a paprika spraym. Elém került az egyik férfi szembefújtam és tovább futottam.  Csak futottam és futottam nem tudta merre menjek, kitől kérjek segítséget nem tudtam mit tegyek. Csak egy üldözött kis őzike voltam és gyilkos vadak vettek körbe akiknek rám fájt a foguk.. és nagyon akarhattak valamit mert még mindig követtek. Én meg csak kétségbeesetten futottam. Valaki elkapott hátulról, minden késedelem nélkül megrúgtam és amikor összegörnyedt megfordultam egy egyenesen a nyaki vénájába szúrtam a késem, éreztem amint a húsába hatol a hideg penge és átmetszi a hatalmas eret, amint kihúztam belőle méterekre spriccelt a vér.. egészen émelyítő volt összerogyott előttem még rángatózott kicsit. Megdermedtem csak néztem az utolsó másodperceit sokan néztem de csak jó messziről és senki se segített mindenki csak bámult azokkal az irdatlan nagy szemeivel de nem segítettek, rendőrt se hívtak.. ott helyben agyon tudtam volna lőni mindenkit, de észbe kaptam, hogy még én is üldöző félben vagyok és mozdulásra bírtam rogyadozó lábaim. A szívem hevesen vert és kapkodtam a levegőt egy aluljáróba futottam még mindig jöttek utánam valakik. A szemem már homályos volt a könnyektől és reszketett a testem, fel sem fogtam mit teszek, vagy tettem csak azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek csak legyen vége nem kell nekem semmi más csak hadd bujjak el a meleg takaróm alá, hadd kapjak egy ölelést.. de csak futottam a sötét aluljáróban. Minden bódé zárva volt.. és szinte senki sem volt itt.. hátranéztem és egyre közeledtek a támadóim mire visszanéztem előre elvesztettem az egyensúlyom és elestem. Előttem is feltűnt egy alak.. körbevettek. Csak szorongattam a késem és kiabálni akartam, de egy hang se jött ki a torkomon. A könnyeim csak potyogtak és féltem. Ketten támadtak egyszerre az egyik lefogott de a másikat elrúgtam magamtól, de az felállt és gyomorszájon vágott. Fulladoztam és már-már zokogtam alig láttam valamit, de ütöttem, csíptem haraptam, rúgtam, kiszabadultam a fogságból. Belé szúrtam a késem és jól megforgattam benne, a másik elkapta a nyakam. Paprika spayt akartam használni, de kifogyott.. kaptam egy jó erős öklöst az arcomba, hirtelen minden elsötétült, de még szembeszúrtam a férfit. És futásnak eredtem, már majdnem az aluljáró lépcsőjénél voltam, amikor valami szúrást éreztem a nyakamba, hátranéztem és ott állt egy dagadt öltönyös férfi két másik kigyúrt kidobó emberrel valami volt a kezébe.. valami fegyverszerű, miközben minden lelassult a nyakamhoz kaptam valami kiállt belőle.. egy műanyag helyes dolog. Nyugtatólövedék.. pár másodperc múlva a lépcsőre rogytam, fent már láttam az utcai lámpák világítását és az ott sétáló embereket.. észre sem vettek.. vagy talán csak szándékosan nem néztek ide, már mindegy volt a világ elsötétült előttem.

***

Mikor felébredtem egy ágyban voltam de hozzá voltam kötözve, először ordítottam, próbáltam eloldozni a kezeim, össze vissza rángattam a kötelet csavartam, feszítettem, húztam, de semmi csak a véres nyomok maradtak meg a kezemen, sírtam és zokogtam is egy idegi, nem tudom. Aztán gondolkozni kezdtem, próbáltam értelmezni hol vagyok, de az ablakokon el volt húzva a függöny és a szobába csak a szekrény egy alacsony asztal párnákkal körbevéve és egy ágy volt, amihez ki voltam kötözve meg valami színes undorító szőnyeg. Órák óta itt voltam, éhes és szomjas voltam, de ez most nem számított, a sírástól már nagyon rosszul voltam, úgyhogy inkább abbahagytam. Jobban körülnéztem inkább. Japán asztal volt, az az alacsony, a falra sakura virágok voltak festve, a szekrény ruhásszekrény eltolható ajtóval és az egész fehér szintén ázsiai beütéssel, tolóajtó.. Gondolkodni kezdtem.

-Talán két embert is megöltem és közben nem éreztem semmit, csak azt, hogy el kell menekülnöm és ha kell ezért meg is ölöm őket.. így is lett.. vajon volt családjuk? Gyerekeik? Akik így apa nélkül nőnek fel? Nos apucinak nem az emberrablást kellett volna választania szakmának.. -Dühös voltam rájuk, magamra és az emberekre akik nem segítettek.. nagyon dühös.

-Vajon mennyi idő telhetett el? Aggódnak értem? Ha a szüleim nem is.. de ők? A „családom” .. vajon keresnek? Hiányzom nekik? Mi lesz ha megölnek, ők sosem tudják meg mi lett velem. Őket nagyon bírom.. a „családomba” tartozik a fiúm, a tesom és a nagybácsim. Ők e legjobbak.

**

Egyszer elszöktem Pestre még 14 évesen egyedül, a szobatársam azt mondta nem jövök vissza élve. De visszamentem. Most nem is mondta, hogy nem jutok haza élve és így ciki lenne meghalni. Ó igen, igennn még most sem vagyok képes komoly lenni, vagy pláne nem most, kezdek kissé megőrülni..

**

A görög mitológiában van egy dolog, vagy személy nem is tudom, aki az istenek felett áll. Még ők sem szólhatnak bele abba mit tesz, ő márpedig a sors. Szóval az én életem annyira katasztrófálisan ironikus véletlenekkel és furcsa bizarr eseményekkel teli volt, hogy muszáj volt hinnem a sorsnak, van amit ő irányít. Elneveztem Szorosznak és ő lett az én isten feletti hatalmú kicsit ellenségem kicsit barátom szóval, Szorosz ha már kitaláltalak most igazán megmenthetnél! Tudom.. nem voltunk túl jóba, meg elkövettünk egymás ellen ezt-azt.. de most szükségem lenne rád!

**

Utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet,  utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet,  utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet,  utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet,  utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet, utálom Pestet……. HÜLYE MECSKEY!!!!!!!!!!

**

-Ott egy pók.. utálom a pókokat.. de csak a házi pókokat.. azt a bazi nagyot nem. Egyszer mikroszkóp alá raktam egy kicsi pókot, már meghalt.. tök szőrös lába volt.. meg egyszer egyet lefújtam hajlakkal.. meg mindennel és.. Jézusom ez erre jön… RÁM NE MÁSSZ!

**

-Oké, már vagy 12 óra eltelt.. IGAZÁN IDEVONSZOLHATNÁ MÁR VALAKI A SEGGÉT BAZDMEEEEEG!!!!

**

Mi atyánk.. aki a mennyekben vagy szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is……….

**

Énekelni kezdtem, csak úgy ami épp eszembe jutott, de a vége sírás lett.. és elaludtam. Már rengeteg idő eltelt nagyon fájt a karom. Aztán órákkal később zajt hallottam, azonnal megugrott a pulzusom..

-SEGÍTSÉÉÉÉG!!!!!!! –Ordítottam mire nevetés hallatszott… -Picsába –Ugyanazok az alakok léptek be akik az aluljáróban voltak. A két kidobó ember és a dagadt öltönyös.

-Szép, széép kis csemege. Hahaha. –Szólalt meg gusztustalan, mély hangon az öltönyös disznó.

-Tüzes kislány, két emberünket megölte, egy másiknak a szemét vájta ki, és volt aki a paprikasprayből kapott. –Mondta a kidobó. Én csak a szemeim meresztettem és nem mertem megszólalni. Rám nézett a disznó és megnyalta a szája szélét.. hánynom kellett.. aztán ismét szólásra nyitotta azt a tokás, lafogó pofáját.

-Biztos nem tudod minek vagy itt kislány.. te leszel az én kis babám! Kapsz majd szép, ruhákat és megtanulod azt a csengő nyelvet is, teát fogsz felszolgálni és evőpálcával enni! Kisminkelnek a lányok majd szépen és a hangnemre is megtanítanak. Hallottam hogy ordítottál az aluljáróban, egy szép japán kislány ilyet nem csinál. –Nevetett.. én pedig csak hatalmasra meredt szemekkel bámultam, még pislogni is elfelejtettem csak forgott körülöttem a világ és felfordult a gyomrom.. Valami perverz fasz kis játéka leszek.. Azt a kurva..

-Na szólalj meg kedvesem, milyen hangod van? Mondd, el szépen a neved! –Bájgúnár..

-Mecskey –Néztem szigorral a szemébe.

-Ohh milyen kis harcias kislány, itt majd megtanulod mi a rend.. –Vigyorodott el és kisétált. Az egyik kidobó még lekevert egy pofont.. majd teljesítette a folyosóról kiabált utasítást.. –Szóljatok a lányoknak öltöztessék fel! Tanítsák be! Estére már kell nekem. –Eloldozott az egyik, feldobott a hátára, lefedte a szemem és egy másik szobába vitt. Ott két nő volt, sminkfelszerelés és fodrászkellékek voltak. Ledobtak a földre és kimentek.

-Az ajtó előtt leszünk.

Én csak feltápászkodtam és az ablakot néztem lassan sántítva elindultam felé. De megszólalt az egyik nő.

-Ülj le! –Majd suttogva hozzátette. –Én nem tenném, zárva vannak, automatizált ablakok, golyóállóak. Megfogtam a széket és teljes erőből nekivágtam az ablaknak, de nem tört ki. –Mondtam.. –Benyitott a kidobó, de megszólalt a másik nő.

-Semmi gond, csak kicsit nyugtalan, de már rendben lesz. -Visszahoztam a széket és leroskadtam rá.

-Mi a fene ez az egész? –Kérdeztem elhaló hangon.

-Egy perverz fickó játékszere lettél, japán-fetisizta.. Emberrabló, olyan fiatal lányokat keres, akik alacsonyak és hasonlítanak a japánokra, neked sötét hajad és sötét szemed van ami ráadásul mandulavágású és alacsony is vagy, akár egy japán. Mi kisminkelünk és parókát adunk rád, olyan ruhákat amiket a japánok divatosnak tartanak. Néha diáklány ruhába leszel, néha kimonóban és néha habos-babos csipkeruhában, ő pedig azt tesz veled amit akar. És ha nem leszel jó kislány meg is ölhet.. mint a többit.. –Könnyes szemekkel, üveges tekintettel hallgattam amit mondott.

-Segítsetek kijutni.. ki kell jutnom! –Könyörögtem nekik.

-Nem tehetjük, minket is megölne. De azt ajánlom légy jó kislány és nem lesz olyan szörnyű életed. Na megcsinálunk mert sose leszel kész. –Szólt azzal elkezdte festeni a körmöm.. én pedig csak bámultam magam elé.. mindkét nő szőke volt az egyiknek kék a másiknak zöld szeme volt.. nevet nem mondtak. Csak tették a dolguk és pedig csak csendben vártam. Eltűnt az idő és én a végtelen katyvagba kavarogtam amit nem ismertem, de fullasztó és rohadt fájdalmas volt.. egyedül voltam és kínoztak, üvöltöttem és vergődtem amíg csak bírtam.. zúgott a fejem.

-Kész vagy. –Szólalt meg az egyik nő, én csak kérdően néztem rá. –Nézd csak meg magad. A tükör elé lépdeltem egy lány állt ott.. és én nem tudtam ki az.. de ha felemeltem a karom ő is. Japán volt.. és diáklány ruhában volt.

-Ő én vagyok? –Kérdeztem miközben a kezem ökölbe szorítottam és magasra emelve kiengedtem.

-Igen, így nézel ki most.. ő a tükörképed. –Csak ámultam..

Japán zenét kellett hallgatnom és japán szavakat tanulnom, az egyszerű dalokat gyorsan megtanultam, azt mondták jó a kiejtésem. A dagadt disznót Takai (Nagy) sama-nak kell hívnom. De én dagadt disznónak akarom, de a lányok nem tudják mi az japánul. Ha rosszul viselkedek megveret, ha próbálkozok valamivel megöl a pisztolyával. Japánosan kell ülnöm magasabb hangon beszélni, és szépen kitölteni japánosan a teát…

-Hivat! –Nyitott be az egyik kidobó.

-Menj, siess és sok szerencsét. –Mondták a szőkék, megköszöntem és elsiettem. A kidobó előtt mentem próbálkozni sem volt időm, máris ott volt a szoba..

-Menj be! –Szólt rám. Én letérdeltem az ajtó elé, elhúztam meghajoltam, köszöntem.

-Lépj be. –Visszahúztam az ajtót és majd kiugrott a szívem a helyéről.. féltem.

-Ohayo Ayumi-chan. Ez lesz az új neved. Mit szólsz hozzá?

-Nagyon szép, Takai sama.

-Jó kislány. Gyere ide, hadd nézzelek meg. Odalépkedtem és letérdeltem mellé. (utálok térdelni) –nagyon szép lettél, Ayumi-chan

-Arigatou. –Szóltam.

-Tölts teát!

-Wakatta Takai sama. (értettem) Olyan közel volt az a ronda pofája a tea pedig olyan forró volt.. Felemeltem óvatosan léptem vele párat eljátszottam hogy megbotlok és a pofájába burítottam a keserű forró nedűt, ami szinte lemarta a disznó bőrét. Úgy tettem mint aki megijedt.

-Gome nasai Takai sama, gome nasai! –Emeltem oda egy törlőkendőt

-Te hülye kis kurva nem tudsz vigyázni?! –Ordította ahogy bírta.

-Gome nasai, gome nasai! Véletlen volt gome nasai! Borultam térdre előtte. –Valami japán szót kiáltott és jött az egyik kidobó.

-Verd meg, adj neki egy kicsit, nem tud vigyázni. –Szólt neki, aki felkapott és a szobába hurcolt ahol megkötözött. Ledobott és én a sarokba húzódtam, felpofozott sokszor és megrugdosott, ököllel ütött ott ahol takarja a ruha, de párszor én is ütöttem, rúgtam. Végül elájultam.

***

Reggel arra keltem rettenetesen fáj mindenem és rohadt éhes vagyok, annyira hogy már nagyon fájt a hasam is. Valami japán undormány várt az asztalon. De nem haboztam és bár utálok enni és undorító is volt azonnal befaltam mind. Émelyegtem tőle és összerogytam az ágynál, sírni kezdtem.

-Hazaa akarok menniii!!! -Ordítottam a takaróba.

Teltek az órák és megint nem tudtam mit kezdjek magammal. Az ajtó zárva volt, ha kirúgom meghallják az ablak itt is golyóálló.. a szekrényben nem volt semmi, szó szerint üres volt. A szobához még tartozott egy kis fürdő zuhanyzó és wc volt csak benne.

A falat vertem dühömben, addig amíg már fel sem bírtam emelni a kezem. Nem bírtam, hogy be vagyok zárva és semmit sem csinálhatok. Párszor izomból nekifutottam az ajtónak de csak visszapattantam róla és a földre zuhantam nagyon fájt. Az ablakot is rugdostam, de semmi.. Kiabáltam, de biztosan hangszigetelt a szoba. Kinéztem az ablakon. Egyáltalán nem egy félreeső részen volt, talán még a belváros közepén is lehetett.. nem tudom. Magasan voltunk, alattunk biztosan más lakott, csak ki kellett törnöm innen és szabad utat kapok.

Később megint imádkoztam a keresztény istenhez, Szoroszhoz, Buddhához, Allahhoz, Sinához, a napistenhez, minden görög és római istenhez ami eszembe jutott, a magyarok isteneihez mindenkihez aki csak eszembe jutott. Arra gondoltam mi lehet most a „családommal” biztosan azt hiszik meghaltam. Eltelt a délután. Lassan közeledett az este.. egész nap fekvőtámaszokat felüléseket és guggolásokat csináltam, kézen álltam a falnál, ütéseket, rúgásokat gyakoroltam, hogy elfoglaljam magam. Elképzeltem, ahogy megölöm azt az undorító disznót.. jól esett. Eszembe jutott az is, mi van, ha meg akar dugni? Vagy tapizni? Azt fogom mondani, hogy menzeszem van és nem lehet.. igen ez jó ötlet.

Jött a kidobó a lányok megcsináltak és beküldtek ahhoz a faszhoz. Ezúttal kimonóban voltam. Meghajoltam..

-Gomen nasai a tegnapi balesetért. –Mondtam és bűnbánó arcot tetettem. Kiváló színész lennék..

-Semmi gond, mindenkivel előfordul, de legközelebb jobban vigyázz Ayumi-chan.

-Wakatta Takai sama.

-Gyere ide, hadd nézzelek. –Odamentem és az arcomat simogatta, láttam pár animét és emlékszem milyen kis szende, őzike kislányok voltak benne. Próbáltam úgy viselkedni, hogy a kegyébe férkőzhessek, oka se legyek gyanakodni rám.

-Gyönyörű vagy ebben a kimonóban. –Rózsaszín volt és hatalmas fehér virágok voltak rajta, amiknek a közepe kék volt.. utálom a rózsaszínt a feketét szeretem. Hagytam, hogy nézzen, a karom, és az arcom simogassa és közben a szemébe mosolyogtam, elképzeltem ahogy kínzom és megölöm, a beleit még élve tekerem a nyaka köré és azzal fojtom meg. Jól esett elképzelni.. Teát töltöttem neki, és csak dicsért meg beszélt Japánról de én oda sem figyeltem. Ezúttal órákkal később elbocsájtott és visszamehettem a szobába.

Harmadnap egész nap aludtam, csak az ételt ettem meg, lefürödtem és visszafeküdtem aludni, mikor tegnap este visszaértem pár ruha volt az ágyon, ma azokat vettem fel. Semmit sem csináltam, csak álomföldön jártam ahol megszöktem és hazajutottam. De aztán felébredtem és végtelen szomorúság fogott el, hogy még mindig itt vagyok.

Este ismét a lányokhoz mentem.. majd a disznóhoz aki napról napra undorítóbb és dagadtabb lett.. Elismételtük a tegnapi procedúrát.. énekeltem is neki, levettem a lábáról és amikor erről meggyőződtem előálltam egy kéréssel, épp mielőtt elbocsájtott volna.

-Takai sama?

-Igen, Ayumi chan?

-Kérhetnék valamit? –Kérdeztem a lehető legóvatosabban.

-Mi lenne az?

-Papírt és ceruzát szeretnék.. napközben annyira magatehetetlen vagyok.

-Rendben. Reggelre megkapod.

-Arigatou Takai sama!

Visszavánszorogtam a szobába. Beültem egy forró kád vízbe és alámerültem. Hallottam a szívem dobogását egyre gyorsabban vert. Eljátszottam a gondolattal, mi van, ha lent maradok? Mi van, ha itt és most meghalok? Megfulladok? -Zúgott a fülem sistergett benne a vér, oxigénhiánnyal küszködtem. -A fulladás nem túl kellemes halál.. pláne így.. –Eszembe jutott a „családom” el-eltünedezett a kád fehér fala a szemem elől és sötétség váltotta a helyét.. -Már nem kell sok és megfulladok. És akkor tényleg nem fogják megtudni az otthoniak mi lett veled, tényleg meghalsz és sosem látnak többé és te se őket. Tényleg ezt akarod Mecs? Zúgás.. sötétség--------------------

-Áhh! Jöttem fel a víz alól és csak úgy nyeltem a levegőt.. –Bassza meg!!! –Ütöttem a falat.. –A kurva anyádat te perverz kéjenc disznó!!!!  

Aludtam.. aludtam és aludtam..

Reggel már alig bírtam lenyelni az undorító falatokat. Fáradtan kémleltem kifelé az ablakon.. lerajzoltam az utcákat térképszerűen és terven gondolkodtam. Az ő szobájába csak nincsenek golyóálló ablakok, ha azt kitörném.. áhh de ilyen magasan? Vagy 3-4 emelet magasan vagyunk. Picsába..

Van pisztolya.. ha megölöm és elveszem tőle, megölhetem a kidobókat is, náluk sose láttam fegyvert. És akkor kimenekülhetek.. talán.. ki tudja.. meg kell szereznem a cuccaimat.. kell a telefonom.. Anélkül.. újabb hajsza kezdődne talán..

uhh..

Egész nap terveken gondolkodtam, végül annyira elfáradtam hogy csak az asztalra dőlve vártam az estét. Kinyílt az ajtó és újabb este telt a kéjenccel. Ezúttal tapizott is de csak ruhán keresztül.. aztán le akart nyúlni oda.. de én nem engedtem..

-Takai sama! Ne tegye.. kérem, most nem lenne szabad.

-Mit jelentsen ez? –Ordított, majd pofon vágott..

-Gomen nasai, csak.. tudja női dolog.

-Mármint? Áhh.. értem. Akkor mára mehetsz. Ayumi chan.

Alig bírtam ki, hogy el ne hányjam magam míg vissza nem értem a szobába.. ott aztán öklendezve fordultam a wc felé..

-Holnap megölöm.. –Potyogtak a könnyeim. De aztán nagyon álmos lettem és egy gyors zuhanyzás után álomba merültem. Rémálom volt, ahol megerőszakolt a disznó. Fájó lélekkel keltem, kezdtem depis lenni.. és kárt akartam tenni magamba. De inkább tervet dolgoztam ki. Szétszedtem a zuhanyzó csövét és letörtem vele egy csempét a falról, eltéptem az ágyneműt és rákötöztem. A nap többi részét azzal töltöttem, hogy rajzoltam cseresznyevirágokat, és olyan virágokat amik a kimonómon voltak. Nagyot sóhajtottam.

-Ma még nem ölhetem meg.. vissza kell kérnem a táskámat.. Meg az ékszereimet, persze csakhogy a szökésnél használhassam…

A szokásos disznó estén..

-Takai sama! Lehet még egy kérésem?

-Mond csak.

-Vissza szeretném kapni a táskámat és az ékszereimet.

-A telefonodat semmi képp sem kapod meg.

-És a többit?

-Azt talán igen.. de mégis minek neked?

-Megnyugtat.. emlékek.

-Jól van. -Felállt odasétált az egyik szekrényhez, kinyitotta, láttam, hogy ott a telefonom a táskám és ékszereim, odaadta, csak a telefon maradt ott árván.

-Arigatou Takai sama!

***

Este bepakoltam a táskámba pár ruhát, az ékszereimet.. egy fekete fa karkötő és egy kék hajgumi.. egy–egy könnycsepp mindkettőért, tényleg hiányzik a családom. Lefeküdtem aludni, de egész éjjel alig tudtam valamit, izgatott voltam, ráadásul még a rossz álmaim is kísértettek. Ha elhibázom halott vagyok.. akkor nem tudják meg mi lett velem… Nem, nem én nem vesztek.. cöhh.. Mit nekem egy gyilkosság már.. hehe.

Reggel alig ettem valamit, de magamba erőszakoltam a moslékot, hogy legyen erőm. Egész nap a terven gondolkodtam. A rajzok és a ruhám alá rejtem a kis fegyveremet, amivel megölöm. Mivel a kidobó hallotta amikor az ablakhoz vágtam a széket, ezért biztos vagyok benne, hogy csak az én szobám hangszigetelt. Csendesnek kell lennem.

Fel-le járkáltam órákig a térképrajzot nézegettem, bár különösebb funkciója nem volt. Csak a megölésig szólt igazándiból a tervem. Aztán onnan.. isteni sugallat mi lesz…

Eljött az este izgatottan vártam mi lesz. Megmutattam a rajzokat és direkt a hosszú virágos kimonómat vettem fel, hogy a rajzokon levő virágra indokolhassam felvételét pedig csak a fegyvert rejtettem el. A szívem a torkomban dobogott.

Beléptem és minden a szokásos módon alakult. Tea beszélgetés.. és arra gondoltam képtelen vagyok rá, de muszáj lesz.. értük.. a családomért. Közelebb mentem és megcsókolt… undorító volt a dagadt hájas nyelve kört írt le a számban, csukva volt a szeme, a tarkóját ütöttem meg a fegyverrel, amit olyan gyorsan rántottam elő, reagálni sem tudott. Alig adott ki hangot és a teste elnyúlt. Csak elájult, de azonnal felmetszettem a vénáját. Megint spriccelt a vér.. jó magasra.. néztem, olyan volt mint egy szökőkút, vagy mint egy tűzijáték vérből. De észbe kaptam és kivettem a telefonomat a szekrényből, átvettem a ruhám. Megkerestem a pisztolyt nem volt nehéz megtalálni a keze ügyébe kellett lennie, az asztal alatt volt, ahol nem látszott a hosszú terítő és az asztal alacsonysága miatt.

Láttam a két kidobót az ajtó mögül is, gondolom ők azért nem látnak be ide.. talán. Fogtam egy párnát pont az ajtóhoz álltam. Célra tartottam is lőttem, mindkettőt gyorsan. Fejre céloztam és láttam ahogy szétloccsan az agyuk. Jók ezek a japán papírszerű ajtók. Az ajtóhoz sétáltam, de csak halkan, ki tudja van-e még kidobó a lakásban. Az ajtó csak egy sima ajtó volt a kulcs pedig felakasztva a helyén.

-Nyilván senki sem számolt szökéssel, legalábbis nem hitték, hogy idáig bárki is eljuthat. Nagy tévedés volt. Kinyitottam az ajtót és lefutottam a lépcsőházban, de még ezelőtt hívtam a rendőrséget a címre, és egy nevet mondtam Nagy István.. aztán elfutottam.. sokáig csak futottam és futottam.. találkoztam rendőrökkel és velük mentem utána arra a címre. Elmondtam mindent alig hitték el mire vagyok képes. Csodálkoztak.

(visszanézték a felvételeket, de az elmúlt hétben nem vettek fel olyat a térfigyelő kamerák, hogy engem üldöznek. Csak egy hónappal ezelőtt..)

-Öm.. elnézést! –Szólt az egyik rendőr. –Nem találtunk az ön által elmondott időben, egy hasonló jelenetet sem térfigyelő kamerákon, ám majdnem egy hónappal ezelőtt igen.

-Hogy.. mi? Biztos valami félreértés..

-Nézze meg, ez nem ön? –Rápillantottam a monitorra és.. én voltam ott, de a dátum.. pontosan 22 nappal ezelőttről szólt. A szerencse számom…….

-És akkor mi történt a közben eltelt időben?! –Riadtam fel a kérdésre.

-Majd a lakásban elhelyezett kamerákból megtudjuk. –Mondta a rendőr.

-Kamerák?

-Igen, be volt kamerázva minden. Egyenlőre úgy néz ki annyira megverték, hogy emlékezet kiesése van. –Alig hittem a fülemnek..

-Akkor azóta egy hónap is eltelt? Azonnal fel kell hívnom a családom! Hazamehetek egyáltalán?

-Hol lakik?

-Egy fél országgal arrébb. –Láttam a gondolkodást az arcán.. –Menjen, de tanúként majd vissza kell jönnie.

-Mikor?

-Az attól függ, lehet, hogy pár nap, pár hét vagy akár egy hónap is.

-Nem lehetne most? –Kérdeztem türelmetlenül.

-Most? Mármint úgy érti vigyem be a kapitányságra, hogy vallomást tehessen, mikor csak nemrég értünk a helyszínre és csak nemrég szabadult ki? –Kérdezte szarkazmussal, hitetlenkedve nemleges választ várva a rendőr.

-Igen, úgy értem. Csak egy pillanat telefonálnom kell. –Felhívtam a „családom”, annyira örültek.. azt hitték meghaltam. Nemsokára itt is voltak Pesten, amilyen gyorsan csak tudtak jöttek. Én elégedetten autóztam a kapitányságra.

-Maga nem félt? –Kérdezte hirtelen a rendőr.

-Hogy én?

-Mármint.. megölt.. és megvert tizenéves lány létére felnőtt férfiakat és nem habozott. Még nekem, rendőrként is sokszor nehezen megy a hasonló.

-Van családja? Felesége és gyerekei?

-Vannak.

-Nos, ha ugye önt várják otthon, számítanak magára. Maga sem lehet olyan önző, hogy csak úgy meghal nemde? Nem veszthet, mert van valaki, aki nagyon nem szeretné, ha egy telefonhívásban közölnék, hogy a testvére, kedvese vagy gyermeke meghalt, brutálisan meggyilkolták, kirabolták megerőszakolták vagy megölték.. És különben is.. képtelen lettem volna hagyni, hogy csak úgy bántsanak. Szemet szemért el. Ők nem voltak jók, semmi rosszat sem tettem, ők bántottak az egyetlen mód a szökésemre ez volt, vagy nem ért egyet? –Nagyot sóhajtott.

-Maga aztán egy makacs, bátor ember.. –Csak nevettem.

-Ezt mintha mondták már volna..

***

Felvették a vallomásom. Mire kiértem a „családom” ott várt.. sírva borultunk egymás nyakába, csöpögős happy end. Minden jó ha a vége jó, de így a végén, miután mindezeken keresztül mentem azt kell mondanom.. Pest még mindig egy szar hely.

Démon vagyok akiről már sokat hallottak. A nevem még mindig akarva akaratlan Mecskey és kijelentek egy olyat amit még talán soha.. „élek”. És ezt nem abban a tudatban mondom, nem abban a jellegzetes értelemben, hogy dobog a szívem és a mérgezett levegőjű városi szmogot szippantom be, hanem én .. most valóban élek. Dobog a szívem, de másként hm.. talán úgy mondhatnám.. érzek. Na tőlem aztán nem sok ilyet vagy ehhez hasonlót hallottak, vannak érzelmeim és most „jók” olyan más.. ki sem tudom fejezni. A gyilkos tekintetem a régi, az embereket még mindig gyűlölöm sokszor még mindig ott lebeg a fagyos érzés ami teljesen jéggé dermeszti szívem-lelkem.. de ezúttal lassan fel is olvad az. Egy árva, egy senkinek sem kellő lelketlen fadarab aki hazamegy az üres lakásba és bosszantó szellemek nyaggatásán kívül senki sem várja „otthon” csak ledobja a táskáját és arcát kezeibe temeti nyughatatlan lelke egyre jobban sajog és fáj. Egyedül hagyják mint a védtelen gyermeket és élete éppoly jelentéktelenné válik mint halála volna. Aztán amikor már mindennek vége és nem süt a nap, az imádott eső is fájdalmasan kopog csupasz vállán egy napsugár átkúszik a komor felhőkön egy apró fényszilánk amire nem is számít, rásüt a szívére először fájdalmasan felnyög égeti az érzés valami forró mászik a mellkasába és kiszorítja minden megmaradt erejét összeroppantva őt, annyira fáj de végül átadja magát neki.. És akkor kinyílnak a szemek, felszárad a kiontott vér a hajdani sebekre már csak éktelenkedő hegek emlékeztetnek és süt a nap. Fényesen beragyogja az eget és megretten a démon, nem érti a változást a nyelvet amin beszélni kezd az eddigi hideg semmitmondó környezet. Meleg fuvallat szinte megrázza a hideghez szokott démon egész lényét és elfújja a felhőket, a szürkeség ragyogásba torkollik és a feketeség már csak az ég sarkaiba látszanak. A fényesség egyáltalán nem mennybéli sőt még az emberek világához képest is sötét.. de a démon, a kis pokolteremtés olyan végtelen sötétségből jött, olyan istentelen feketeségből amiben már a démonok is szenvedve vonaglanak, neki ez most a menny a világ amit talán sosem látott és nem is képzelte hogy létezhet. A magány és a végtelen szomorúság olyan világot épített számára ami nem létezik és most íme a valóság egy kis darabja.

-Olyan fényes.. égeti a szemem nem látok semmit sem, szinte már izzik tőle a bőröm és olyan meleg van, annyira meleg.. el fogok olvadni mint az a jégpáncél bennem? A bábok eltűntek hol vannak a barátaim?

-Kicsi démon. –Szólalt meg valami mély eget rengető hang amitől a szívem akkorát dobbant ijedtében majdnem ki is esett a helyéről.

-Mi vagy te?! Mit akarsz?! Hagyjál békén!!! –Üvöltöttem könnyekben hüppögve, ijedtségtől reszketve, nem tudom mi történik a világomban..

-Nem bántalak. –Szólalt meg a hang. Meleg jött ahogy beszélt és semmit sem értettem. –Ez a világ nem valódi. Te hoztad létre, hogy megóvd a lelked legapróbb még életben maradt darabkáját. A barátaid is csak kitalált alakok. Nem léteznek Dorina.. –Amint kimondta a szót.. azt a szót.. „Dorina” meghasadtak az épületek és omladozni kezdtek, mindent törmelék borított be és hangos robaj közepette zuhantak egymásba a városrészek.. Egyszer ez volt a nevem, még réges-régen. Mecskey Dorina. Ő én voltam, de az az ő nem tudom hová lett… talán meghalt.. megöltem, vagy túl mélyen rejtettem el ahhoz hogy túlélje mindezt.

-Dorina.. –Megszólalt egy másik hang ez is mély volt de nyugodt és békés már nem tudtam féljek-e vagy sem. Feltekintettem de nem volt ott senki.. aztán hirtelen olvadozni, csöpögni és folyni kezdett a világom, akárcsak egy üveggolyó belsejére festett festmény aminek a közepében én hevertem a romok közt, és vízzel öntötték volna le azt felülről, most épp úgy folyt le a világom.. először a felhők csöpögtek rám, kék szürke és fekete folt lett a bőrömön. Aztán az éj folyt le a gömbön az is kék meg szürke volt, a fekete épületek is sorra kerültek már amik még megmaradtak aztán minden sötét színbe ragyogó fa és tompán világító utcalámpa mind-mind csöpögtek és folytak le az utcán hömpölyögtek elértek engem, amint a földön kuporogtam és nem színes volt a festékvilág hanem fekete éppolyan fekete mint minden más akkoriban összefestettek engem miközben folytak és éppen az előttem heverő csatornába áradt minden. Előre dőltem és a csatornarácsokat fogtam néztem bele a sok-sok feketeségbe amik még a kezemet is befestették persze nem láttam semmit csak a sötétséget.

Aztán felnéztem…

Minden eltűnt ami a világomban volt még a festék is a kezemről egy városban térdeltem előttem a csatorna de más nem a világom folydogált benne nagyon világos volt, sok volt a zaj és lények voltak körülöttem volt amelyik nagyon közel de csak 1-2 volt amelyik nagyon távol és félúton is volt pár. Ez az a világ ahol régen éltem de van benne sok új dolog is például ezek a lények engem akarnak és félek mert nem tudom mit akarnak tőlem.. Nagyon ijesztőek.. mindegyiknek más formája van és embereknek nevezik magukat de szerintem nem is mindegyik az, túl sok van belőle. Mosolyogni kezdtek.. miéért? Lassan felálltam nagyon nehéz volt és segítettek az ő világukban élni és.. megtanítottak „élni”. Sok minden újat kellett tanulnom olyanokat, amiket ők úgy hívnak érzelem. Megtanultam mi az aggódás, féltékenység, öröm, barátság és mondtak egy fontosat, ami a legfontosabb azt mondták az a neve szeretet. Sokszor nem akarom kimondani ezt a szót és nem is mondom ki mindenkinek. Egy félelmetes veszélyes és erős szó szerintem, kicsit félek is tőle. Azt mondták érdekes vagyok és más. Nem tudom miért, de nem baj én is éltem már itt megtanulok mindent.

Jöttek lények akiket azzal a fontos szóval illettem és most is vannak. Ők azok akiknek, és akik miatt „élek” És ..jó jobb mint a világ amibe egyedül voltak kitalált személyekkel. Bár néha könnyebb lenne visszamenni de nem lehet. És már én is tudok olyat amit az a szó. Tudok sze..re.tni! Majd egyszer ki tudom mondani rendesen is. –Mosolyogtam.

*Időkkel később*

Démon aki az emberek világában él köztük jár gyűlöli és szereti őket, nem vagyok most sem egy angyali szerzet ne tessék félreérteni sőőt.. nem én vagyok az kinek angyalszárnyai védelmezik ki rászorul.. de élek. És nem tudom igazából volt-e még ilyen. Nagyon érdekes néha rettenetesen fájó és van amikor nagyon jó érzés. Bár még most sem szeretnek az emberek csak pár, de azok a jók. Őket megvédem és ők az enyémek. A démonvilág bizonyára tudomást szerzett arról, hogy itt vagyok hajdanán ők voltak azok kik a sötét börtönömbe száműztek engem, de kiszabadultam onnan. Most pedig már bizonyára rám fenik fogukat, hogy megbüntessenek azért amit ők árulásnak neveznek. A saját fajtársaim.. akik börtönbe zártak holmi kis vétkekért azt kívánják őket szolgáljam ahelyett, hogy magamba vagy az emberekkel társulva tengessem napjaim, tudják, hogy van félnivalójuk. Nem vagyok, vagyunk a legjobbak, mi több.. nem is vagyunk jók. Egyaránt van mindkét tulajdonságunk, csupán létforma vagyunk aki él, semmi több.

***

Egészen átlagos napnak indult nyár végi, még épp iskolaszüneti nap volt, amikor már bágyadt az idő és bágyadt a természet is ahhoz, hogy figyelje a körülötte zajló eseményeket, pedig ezúttal jobb lett volna figyelni. -Amit elmondhatok két jelentős alak alakult az életemben. Az egyiket Constansnak a másikat Noknak hívják. Constans egészen olyan mint én a legnagyobb különbség csak a kinézetünk, ő egy nálam idősebb magas erős férfi kékszemekkel és világos hajjal én egy törpnek érzem magam a 155 centimmel mit barna szem és rakoncátlan göndör barna haj határol. Nok magas és vékony, de erő helyett van esze és néha egészen bolondos és furcsa nyelvet beszél kicsit olyan lehet mint én másoknak. Zöld nyugodt sárkányszeme és barna haja van amit imádok tépkedni és nekem szabad. Ő a barátom aki nem csak barát. Értik… Még van pár egyed akik a famíliámat képzik de őket most a messzeségük miatt nem mutatnám be. Az életemre mondhatni, azt amit eddig nem. „rendben van” ennél többet nem merek róla mondani. De ez a rend igazán tetszik. Már sok embert ismerek ők az iskolatársak meg hasonló ismeretségű, ám általam jól ismert emberek. Belőlük is van aki fontosabb.. -Most hogy ezt tisztáztuk folytatom utam egy parkon keresztül, találka Nokkal. Lassan sétálok és nézem a parkot, sötétedni kezd már és minden olyan nyugodt.. túl nyugodt.. se egy madár se egy csiga vagy más állat a nagy eső után. Érdekes..

-Valóban az Mecskey! –Szólalt meg egy hang, egy nagyon régről ismert hang.. A démonvilág tanácsosa. Az aki miatt annyit szenvedtem a sötét börtönben. Gyilok szemeket meresztek rá de ő csak ott ül egy faágon és vigyorog.

-Ej..ej kicsi Mecskey.. hát nem tanulsz te a hibádból? –Mosolya lelankadt majd hidegen ejtette a szót. –Áruló. –A félelmem teljesen elszállt és csak puszta düh maradt meg helyette.

-Én vagyok az áruló?! Ti.. ti zártatok börtönbe pedig a saját fajtársatok vagyok! Hagytatok volna ott rohadni az idők végezetéig!

-Ajj kislány.. te ezt nem értheted.. –Nézett rám. –Most viszont bűnhődnöd kell. A bíróság határozata alapján saját módszerekhez folyamodhatok, de csak mind alacsony emberi szinte.. ahh borzasztó. –Forgatta szemeit. –Hiába is keresed azt az emberfiúcskát, nálam van. Éppúgy mint a vad embered. –Nok.. és Constans…

-Azonnal engedd el őket!! – Üvöltöttem torkom szakadtából szívem hevesen vert.. mint akkor régen..

-Hahahaha! –Nevetett. –Már íratlan idők óta nem játszhattam senkivel.. ha most te nyersz tiéd a két ember. Ha nem a szemed láttára végzek velük és te szépen visszabattyogsz a börtönöcskédbe.

Meghasadt a világ és ott termedtek székhez kötve felszíni sérülésekkel az emberek. De nem akárhol voltunk.. hanem a hatalmas régi fényében pompázó római Colosseum háromszorosítottan nagy változatában. Az egyik felén démonok a másikon általam vagy Nok és Constans által ismert emberek voltak akik csak kétségbeesetten pillantgattak körbe körbe. A nap felhők mögé bújt készülődött a gladiátor harc.

-Tudod Mecs.. hallottam hogy te nem veszítesz.. –Vigyorgott a tanácsos, göndör fürtjeibe bele-bele kapott a szél. –Ha átszúrlak a kardommal, áthasít a testeden egy golyó vesztesz, de akkor ha megsebzel az emberek szabadok. Máskülönben csak akkor szabadok ha megölsz.

-Én.. nem vesztek.. –Suttogtam a szavakat… én nem veszthetek, soha mindent túléltem mert nem vesztettem.. ha most vesztek.. már nem tudom ki vagyok túléltem a sötét cellát csak mert nem vesztettem.. de megölni biztosan nem tudnám ebben a testben, ilyen formában bármilyen erős is legyek.. Megszólalt a kürt és még csak esélyem sem volt mérlegelésre csakis az lebegett előttem nem veszíthetek. Csattogtak a kardok, villantak a pisztolyok, célba találtak az ütések. Izzott a test, lüktetett és térdre kényszerített a fájdalom, levegő hiányában voltam. De én nem vesztek. Felálltam és tovább küzdöttem fröccsent a vér, reccsent a csont és hipp-hopp a halál szélére sodortam magam, míg a tanácsoson alig-alig éktelenkedett komolyabb sérülés. A látásom el-eltünedezett és csakis az tartott életben, hogy nem veszthetek.. Szikráztak a kardok, törtek a fegyverek, csorbultak a kések fogytak a tárak. Emlékképek villantak olyan időkből amire eddig még nem emlékeztem.. és az abba az emberi világban volt.. és jó volt.. A két emberre pillantottam és láttam a kétségbeesést és félelmet. A tömegre néztem üvöltöttek és őrjöngtek a következő ütéskombinációtól métereket repültem hátra, lassított felvételben láttam a kék eget felhőkkel.. ebben a világban fehérek. Majd a homokba puffantam és hatalmába kerített a sötétség nem láttam semmit. Sántikálva bukdácsolt oda a tanácsos fölém és míg csukva volt szemem is látta, hogy fölöttem áll pisztollyal a kezében.. Azt hittem vesztek.. de én…

-NYEEERRJJJ!!!! -Ordítottak az emberek. Villámcsapásként haladt végig a testemen a kiáltás és azonnal elrúgtam magamtól a férfit. Aki hangosan puffant. Egy kést állítottam a földbe és előtte gyorsan kiástam a homokból egy kicsit mire a tanácsos felállt én is talpon voltam. A késem otthagytam a homokban és semmi fegyver nem volt nálam.

-Ejj.. ejj kicsi Mecskey pedig te nem veszítesz. –Törölte le a vért a szája sarkából. Izzott a vérem.. Felé futottam pusztakézzel, de dördült a pisztoly és térdre rogytam a porban. pont rá zuhantam volna ha nem lép hátra.

-Vesztettél!!!!!! -Ordította és villámokat szórt az ég. –VESZTETTÉL Mecskey Dorina!!! –Nevetett győzelem mámorban úszva. Elvesztettem egyensúlyom és előre dőltem, az ő irányába, de hátra lépett bele a lyukba elvesztette egyensúlyát és hanyatt esett bele a késbe amit odaállítottam egyenesen a szívébe állt.

-Neemm… az nem lehet.. –Visongta, hisz tudta a pecsét amivel a szava jár törhetetlen.

-Igen, tanácsos.. vesztettem.. –Mondtam majd lecsukódott a szemem. Ő pedig a világával együtt eltűnt a messzeségbe. Nem ébredtem fel, de elmondások szerint a parkban ébredtem föl és az emberek is ott voltak Constans és Nok. Kórházban elláttak engem, de mikor felébredtem, már egy ágyban voltam Noknál. Ott volt pár sokat jelentő ember. Ők tudták mi vagyok.. és nem féltek.

-A tanácsos azt hitte vesztettem és így is volt, addig míg rá nem jöttem jobb volt most veszteni mint bármikor máskor nyerni.

Minden nap nem más, mint puszta játszma a halállal, szóval ha ma nem halok meg holnap látjuk egymást. Minden este egy győzelmet vagy sérülésekkel teli részleges győzelmet könyvelhetek el magamnak, mindaddig, míg élek. Sebeim nyalogatom éjszaka, majd egy rövidke alvás után kezdődik újból a játszma. A démon és a démonvadász meséje. A mottónk nem más, mint: „Ölj meg, ha tudsz.”

Démon vagyok, nem más, mint a már sokszor említett Mecskey. Na persze hazudnék, ha azt mondanám egyetlen becsületes nevem volna ez.. de nem az, így hát csak annyit mondok rám talált egy démonvadász. Fehéragyar… Hatalmas és erős de én nem vesztek és nem kegyelmezek, pláne nem olyannak, aki az één bőrömre pályázik.. hahaha!  

Sokszor róttam magányosan az utcákat és már majdnem a félangyal szindrómába estem, már majdnem átestem a ló túloldalára és „jó” lettem, jót tettem és érezni kezdtem.., mikor megtaláltam az egyetlen barátom a világon.. úgy hívják, gyűlölet. Ő a társam a segédem, a kis Watsonom, ahogyan csak tetszik. Ő uralja a szívem és arra sarkall, nyomjam el sikoltozó énem, mi segélykiáltásokkal borítja lelkem csarnokát, de senki sem figyel rá, vérben úszva vergődik és fájdalomteljében ordít de rá sem néz senki és minden öltönyös, aktatáskás, magassarkús, és kisgyerekes alak elsétál mellette. Láthatatlan mások számára. Csak egyetlen egy lény hederít rám és ő nem más, mint egy démonvadász, aki a halálomért küzd minden egyes nap. Talán semmi másom nincs a gyűlöletemen az akaratomon és a vágyaimon kívül. Még vannak emlékeim a régmúltról.. mikor még.. van erre egy jó szavuk az embereknek.. hmm boldog(?) voltam. Mára már teljesen elfelejtettem mi is az és, hogy mit jelent. Mint egy szócikk, minek defeinícióját egyszerűen kitörölték, kivágták a lexikonból. Kirágták az agyamból mi is az és itt hagytak nekem pár alapvető érzést.. éhség, fáradtság, fájdalom, szomjúság és talán még a melankólia, tudni, hogy valami hiányzik és nem tudni, hogy mi fájdalmas dolog. De azért megvagyok magamnak, kiélvezem az egyetlen lény figyelmét akiét megkapom.. talán ha meghalnék „boldog” lennék.. mert a gyilkolásnál jobban senki sem figyelhet rám igaz? Az egyetlen baki a gondolatmenetben, annyi.. én nem veszítek!

The last day

Ez a nap sem kezdődik másképp, mint megannyi másik.. felkelni emberi dolgokat csinálni, enni inni és még sorolhatnám, olyan dolgok amiket ki nem állhatok. Aztán amint kilépek az utcára megjelenik ő és harcolni kezdünk. Nem tudom mi történne, ha nem mennék ki az utcára..

Felkelek az ágyamból, álmosan süt be a reggeli napfény és mint mindig most is lüktet valami fájdalmas a mellkasom közepén, nem tudom igazából mi is az, de már nagyon régóta ott van és egészen megszoktam, tenni úgysem tehetek ellen semmit, így kénytelen vagyok eltűrni. Kirugdosom magam az ágyból és ráveszem magam, hogy egyek valamit, mindennek ugyanolyan íze van.. fájdalmasan görnyedek össze rengeteg bekötözött seb, elszíneződött foltok, véraláfutások és talán néhány csontrepedés díszíti testem. Ránézek az ételre és hányingerem lesz tőle, már évek óta nem eszek sokat, a hetekben még kevesebbet és az elmúlt napokban már szinte semmit. A számba rakom a falatot és rágom rágom..rágom.. és egyre nagyobb és hányingerkeltőbb lesz. Pedig ez csak egy falat kenyér volt. Ha tudna nyilván a szemem is könnybe lábadna, de a démonok nem tudnak sírni, mert a pokol hője és a kénkő felszárította az összes könnyüket, amit valaha ejtettek, aztán egy idő után már sírni sem tudtak, kiégette a lelküket a fájdalom és a kénkő. Felkelek az asztaltól, a fürdőbe ténfergek lábam elgyengült és alig visz már, talán ez már a vég. Megengedem a vizet és aláállok, véres kötéseim egy kupacba hevernek a földön és amint a zuhany alá állok vörösre változik a víz színe. Fáj, csíp éget és mihamarabb végezni szeretnék, hogy bekötözzem magam és találkozzak a leendő gyilkosommal. Én nem vesztek ugyan.. de lelkem már jócskán megkopott testem a is a végét járja. De félelem egy csepp sincs bennem. Lassan bekötöm sebeim, de már fel sem szisszenek, csak némán hagyom, hogy fájjon, felöltöm ruhámat és mindeközben azon gondolkodok, milyen is lehet a halál?

Kilépek az utcára és ezernyi ember között ott áll ő.. fekete zubbony és hatalmas bárdszerű fegyver. Csonkítómester.. szemei üresek és hidegek rám merednek. Én csak mosolygok magamban, kívülről ez nem látszik üres tekintettem bámulom őt. -Fehéragyar.. suttogom magam elé a szavakat, de már ezek is oly üresek, mint a tekintetem és az elhagyatott lelkem. Szakad az eső, az utak szélén kis patakokban hömpölyög a víz az emberek esernyőkkel futkároznak mindenütt.. Igen az emberek, nem látnak és nem éreznek engem, talán Őt sem. Lehajtom fejem és egy hatalmas pocsolya előtt állok belenézek, és látom a megtépázott elázott göndör fürtös lányt, karikás szemekkel, véres ruhában erőtlenül üres tekintettel nézni saját barna szemeit a pocsolyában.

-Talán ma meghalsz. –Suttogom a képnek magam előttem, és a vadász irányába indulok. Kardom előrántom, elgyengülten szinte össze-össze rogyok abban a pár lépésben amit megteszek, majd hirtelen előttem terem Ő.. Elégedetten vigyorog és magasra emeli bárdját, és felém lendíti. Kivédem kardommal, de belezuhanok a pocsolyába, amibe az előbb azt a megtépázott valamit néztem. Azonnal ott terem fölöttem és öklével a fejemre céloz, üt de én elfordulok onnan, szinte krátert vert a csupasz aszfaltba. Kapkodom a levegőt és zihálok, ő pedig csak gúnyosan néz rám, a gyilkos tekintetével. Felugrok a kardommal suhintok felé, de gyomorszájon vág, eltörik pár bordám és fulladozva zuhanok neki egy lámpaoszlopnak. Látásom kezd homályosodni, minden sebem felszakadt, de felállok és felé lépek, hatalmas vértócsát hagyva magam mögött. De az elmém már eldöntötte magában, hogy nem győzhetek. Én mindig győzök.. Kardsuhogás és bárdcsattogás párviadala kezdődik a következő húsz percben és a végén zihálva több sebbel lépünk mindketten hátra. Még sokáig küzdünk, már a fájdalmat sem érzem, a hangokat nem hallom, csak néha- néha kis hangfoszlányokat belőle. A bárd másik végével az arcomra vág érzem ahogy porrá zúzza a csontom, ahogy reped a koponyám és loccsan a vér, de még mindig van bennem élet. Arcom még nagyjából egyben van, de ínszalagjaim közben elvágta és mozdulni sem bírok, alig látok testem elernyedten véres cafatokban hever a földön, de a lelkem makacsul ragaszkodik hozzá. Megfog és eltűnik velem, hirtelen egy száraz helyen leszünk, romos falak, kitört ablakok és törmelék mindenütt. Szárazak vagyunk esőcsepp helyett a vérem csöpög a földre. –Szóval így lesz vége.. –Gondolom magamba és mosolyogni kezdek. A bárdot fölém emeli az éles penge pont e fejem előtt néz velem farkasszemet. Én még mindig mosollyal nézek a gyilkosomra és valami forró vízszerű folyik le az arcomon, mikor elhomályosodik a látásom. -Talán vér, vagy csak mégis maradt itt eső.. –Gondolom magamban. Most már ő is látja mosolyom és a vizet rajtam. Kék szemei nagyra nyílnak és rám merednek, mintha nem hinné el amit lát. De én továbbra is csak mosolygok.

-Te.. sírsz.. –Motyogja maga elé a szavakat. –A démonok nem tudnak sírni.. mosolyogsz… -Leengedi a bárdot és sötétség száll a szememre.. biztos ez a halál.

***

Érzékelni kezdek.. a halálon túl is érzékel az ember? Hideg van.. fázom, hangok jönnek de nem értem őket, fájdalom hasít mindenembe, szemem ki akar nyílni.. lassan rebegve nyílik fel és tárul elém újra a világ. Hirtelen megijedek..

-Hisz meghaltam.. vesztettem! –Ordítanám a szavakat, de csak halk motyogás jön ki a torkomon. Alig tudok mozogni.. fényesség van fa illatát érzem és pattog a tűz. A sebeim vágásaim bekötözve, szépen ellátva.. az lehetetlen.. Mi történik? Oldalra hajtom fejem és ott ül Fehéragyar.. a gyilkosom..

-Te.. –Suttogom neki, hátra sem fordul, csak a tüzet nézi.

-Démonvadász vagyok, levadászom az összes démont akit csak találok. A démonok nem tudnak sírni.. Neked pedig patakokban folytak a könnyeid és rám mosolyogtál. –Mondja, szinte nem hisz a saját szavának. –Aki sír, az nem démon.. ők nem képesek erre, mint ahogy például az ember sem tud repülni. Képtelenség.. De démonszagod van…

-Meg kellett volna ölnöd! –Förmedek rá hirtelen. Kérdő szemekkel rám pillant..

-Meg akartál halni? –Kérdi, aztán nemleges választ sejtetve visszanéz a tűzre.

-Meg! –Nézek rá, mire olyan gyorsan emeli rám hitetlen szemeit, hogy meg is ijedek. Végignéz rajtam, majd folytatja.

-Én ehelyett megmentettelek, hálás kéne, hogy légy.

-De nem vagyok! –Nézek rosszallóan. –Meg kellett volna ölnöd..

-Tudod, lehet hogy hálás sem vagy.. és nem tudom mi vagy, de azt tudom mi nem vagy. Velejéig romlott démon. –Mondta, ismét csak a tüzet pásztázva. De én csak csendben visszatettem fejem a párnára, nagy levegőt vettem, lelkem szédülni kezdett testem pedig remegni. Behunytam a szemem, a fáradtságtól azonnal elaludtam. Ekkor újra rám tekintett a vadász. És csak hosszan nézett, és motyogta magában..

-Mi vagy te.. kicsi Mecskey..?

Rájöttem.. hogy elfelejtettem a blog szülinapját :O tudom, sajnálom de hát nem a kor számít igaz? Ne haragudj IMW.. De, akkor már most mondom bár a szülinapod május 18.-án volt, most kapsz egy kis késő ajándékot, egy kis bejegyzést.

Igaz.. mikor elkezdtem írni ezt a blogot nem igazán rendelkeztem mással, mint a végtelen szomorúsággal, elveszettséggel és más egyéb nem túl kellemes depressziós dolgokkal. Meg is mutatkozik.. igen, ez ilyen blog. Hihi. De emellett rájöttem, szeretek írni, még ha nem is egy hatalmas írói mivolt áll mögöttem.. akkor is. Ahogy papírra vettettem a borús napok szépen összeeszkábált keretét, úgy jöttem rá, hogy ez jó érzés.. kiadni magamból amit érzek.. mostanra mondhatni „meggyógyultam” beteg és sötét időszakomból kiléptem, de a blog továbbra is él és virul. És talán neki is köszönhetem, a borús napok kényelmes kis menedéke volt ez számomra. Továbbra is igyekezek gyarapítani történetekkel, írásokkal.

Amúgy.. a Birthday szóról.. nekem mindig a Brit Day jut eszembe.. ilyen kis fekete esernyővel futkosó britek a Big Ben lábánál.. Úgyhogy..

Boldog szülinapot IMW blogocskám!

(Emlékezés)

Megint eltelt egy nap.. közeleg a vészjósló ősz, a rohanás és iskolai teendők, elfoglalt és zsúfolt napok végtelen sorozata. A szürke hétköznapok, a lassan vánszorgó iskolaidő, rohanó szünetek túlzsúfolt napok.. egy-két lopott perc, késések és rohanás fáradtság, éhség, mogorvaság és talán tán szeretethiány léphet fel ennek következtében. Nem valami tetszetős program, de egy-két ivós nap után és a közre zárt kollégiumi időben börtönként folynak össze a napok.. csak telnek a végtelenségig és oly messze még az a pár nap.. az a néhány óra, néhány perc szünet amire oly szomjúsan áhítozunk. Távolság.. messze mindenkitől aki szeret messze a nem túl gondtalan, bár ehhez képest élhető helyű otthonnak nevezett kis lakáskompresszum.

Talán túl sok volt a fájdalom és minden teher, mi rám omlott… az előző évben. Minden új és ami régi volt és jó, megszűnt létezni, minden mentsvár és kapaszkodó megszűnt létezni, vagy épp borzalmas rémálommá vált, a szürke hétköznapok pedig még borúsabb feketeségbe torkollott. Feketeség vörös vérrel tálalva jéghideg ürességgel leöntve és gyilkos gyűlölettel körítve. Kihunyó pislákoló remény.. és kialudt félelem. A félelem nélküli fájdalom, méregként emésztett fel, szólni és lélegezni nem tudtam segélykiáltásom már évekkel ezelőtt elhangzott, elszállt az éterben messze a levegő nélküli semmibe és senki sem hallotta meg. Egyedül voltam, semmim sem volt, fáztam a hideg betonkövön ami a lelkemet alapozta, az eső beszivárgott réseibe, repedéseibe, majd megfagyott és szétrepesztette azt.. minden eltűnt üresség és homály lepett el mindenütt nem láttam a saját karom magam előtt. Megszilárdult a sötétség körülöttem, a gyűlölet formát öltött és minden teljességében kirajzolódott előttem. A földön feküdtem véresen, egyedül fázva hónapok óta. Nevettem.. nevetni kezdtem. A néma csendbe, a kiáltó őrjítő néma csendbe hangos őrült nevetés hallatszott. Felemeltem a karom, ujjaim oda mutattak, ahol az égnek kellett volna lennie. De nem volt..

Csontom megkeményedett, izmom megfeszült kezem a szétrepesztett betonra csaptam és széthasadt a világ. Hangosabban és őrültebben nevettem, remeget a levegő az oxigén csökkenni kezdett, a hideg dér felolvadt és tüzes el-elpárolgó vízcseppek formájában eltűnt. Hirtelen felültem hangos szélorkán keletkezett dörgött és villámlott a tűz pedig felégette a betonpilléreket. Szemeim, miből eddig vér csepegett most szárazon perzselte mindezt, amit meglátott, felálltam és minden mi eddig szilárdan létezett itt porrá égett, szétmorzsolódott. Aztán léptem egyet.. és kettéhasadt a világ, amibe bezártatok. Íme a ti világotokra szabadítottátok a két lábon járó cseppfolyósan szilárd őrületet.

Üdvözöllek a világomban! Ember….

Pusztulás vár rátok :)

(sst nem nem próbáltam, nem nem tébolyodtam meg, csak a nyári gyilkos unalom egyvelege utat tört magának)

Hát lehet sokaknak ez egy megbotránkoztató és undoríró dolog, gondolkodtam is rajta, hog feltegyem-e a blogra.. dehát mi másért írónda, ha nem ennek a blognak? És már úgyis annyi bortánkoznivalót mondtam.. hadd legyen még több. Nem értek a BDSM-hez ennek ellenére írtam és ezzel a tudattal tessék olvasni!

ui.: én szóltam!

+18!

Mindig is vonzottak a furcsa és bizarr dolgok és talán azért mert jó magam is egy ilyen furcsa és bizarr dolog lennék. Nem mondok újat, azzal, hogy minden jobban ízlik, ami tiltott vagy bűnös, esetleg a tabu jogkörébe tartozik. Ilyenek vagyunk mi emberek, ezért űztek ki minket a paradicsomból, de ha már egyszer kiűzettettek legalább itt is folytassuk kicsapongó mivoltunk.

Az internet böngészésével sok bizarr dolgot talál az ember, ami esetleg még ijesztő is lehet és talán olyan is, amit nem akar látni. De néha találunk igazán érdekes dolgokat a tabu címszó alatt. Esetleg olyanokat amik minket is vonzanak.. talán mi is rosszak és tabukövetők volnánk? Vagy csupán humanisták, kik elfogadják saját testi lelki vágyaikat? Nos igen, míg ezen a kérdésen filózunk érdekesebb és egyre a +18 felé hajló dolgokat találunk.. kikötözés.. szexjátékok, szerepjáték. Aztán lassacskán eljutunk addig a kis szóig, hogy BDSM.. de mit is jelenthet? Kedves kis google segítségével, megértem, hogy a szadó-mazó-domináns és kevéssé domináns egyénekről szól… WAS? Magyarul szadista szex, ahol van egy alávetett és egy azt irányító személy. Dom-szub, így nevezik. „fájdalom és gyönyör” Ugyan kit izgatna szexuálisan az, hogy kikötözik és jól megkorbácsolják? Hát tudod.. elég sok embert, nekem hihetsz. Nos, hát akkor lépjünk be mi is ebbe a furcsa.. és titokzatos világba.

Átalában nem rakják az ember lé interneten se a hirdetést, hogy „BDSM partner kereső” Igazából, a BDSM-be nem feltétlen a közösülés a lényeg, sőt sokból az ki is marad, így hát.. igazából ez egy más téma. Szeánszoknak nevezik azt amikor BDSM-eznek.. Nos mindegy, ez nem erőszak, mind a két fél előre megbeszélt dolgokat csinálhat csak a másikkal és van menekülőszó, amit ha kimond a szub fél akkor véget és a játszma. Néhányan elítélik.. de mindenkiben van elítélnivaló. Én személy szerint nem bélyegzem meg az embereket, emiatt, talán nem is tudják mi az.. ahogy én sem de csöppenjünk is kicsit bele.

Lánccsörgés.. felhangosodó léptek és a régi talán pinceszerű épület szaga árad szét mindenütt a szemkendő alatt a szub épp a büntetésére vár, elkövetett vétkei miatt, miket a való életben tett. De ez egy másvilág. Itt nincs semmilyen hatalma, joga. Ő csak szolga, alávetett szub, aki a dom parancsait hajtja végre, engedély nélkül nem szólhat, ha mégis csakis a megnevezés szerint ami annyit tesz „Uram.” Ha pedig elrontja azért ismét csak büntetés jár, de ha jól teljesít akár jutalmat is kaphat. Selymes hosszú fekete haja finoman a vállára omlik, kékellő szemeit takarja a kendő és izgalommal teli, mégis talán rettegő másodpercek ezek, míg ő kikötözve áll és vár az ura szavára, a büntetésre amit kapni fog. Már épp gondolkozni kezd mivel mennyit kaphat.

-A lovaglópálca talán a legrosszabb, az fáj a legjobban és nyomot hagy, ha rosszat tesz mindig azzal kap. Aztán ott van még a nádpálca ami fáj és szép nyomot tud hagyni.. „szebbet” mint a lovaglópálca. És még ott a kis és nagy korbács, ami vágott bőrcsíkokból álló büntetőeszköz, nem a legfájdalmasabb dolog, nyomot is csak keveset hagy, de amikor a csupasz bőrhöz és az olyan mint ezernyi tűszúrás egyszerre.. Aztán ott vannak a „veszélyesebb” dolgok.. az ostor. Igen, az a legfájdalmasabb és hát ez valóban kínzóeszköz.. a középkorban vallatásokra használták, nem véletlenül olyan véres nyomot hagy, ha nagyot ütnek, hogy a test összecsuklik és csak fájdalmasan fetrengesz a földön. Egyéb eszközök a bilincsek, szájpecek, csipeszek és súlyok, azok is fájdalmas dolgok, de ritkábban használja az Uram, mint a többit. Persze még van jó néhány ami nem túl kellemes tud lenni, pl: az áram és egyéb hasonló eszközök, de ezeket nem használunk. –Míg ő gondolkodik lassan játszva a dom felveszi a korbácsot a szubhoz lép és a korbács végét finoman a lány arcához érinti.

-Ez vajon mi? –Kérdezi a lányt, mosolyog a dom, a lány hallja a hangján, bár ő már nem annyira mosolygós.

-Korbács. –Feleli egyszerűen és alig hallhatón, mire elégedetten nevet a dom.

-Igen. Mivel rossz voltál ezzel kapsz húszat. Jó? –Kérdi a dom, bár a válasz mindegy is lenne, hisz a lány semmiről sem dönthet.

-Igen Uram.

-Kész vagy? –A lány bólint és a férfi magasra emeli a korbácsot. A lány hallja hogy susog a bőr a levegőben és a fehér bőrére hangos csattanással érkezik, az ezer tűszúrás érzése. Már fel sem szisszen, ez még csak az első gondolja és várja a többit.

-Számolj! –Szól rá a dom, mire a lány egyre fájdalmasabb hangon számolja ütései számát. A 15.-nél már reszkető hangon, szinte sírva mondja a számot, a 18.-nál már könnyei csordulnak és a 20.-nál hangosan kiált egyet a fájdalomtól. Könnyei elfogynak és nevetni kezd.. hogy miért azt maga sem tudja, de ez az amit szeret. Az őrület határára jutni és feszegetni saját korlátait, megélni és része lenni a tabunak, amit az emberi társadalom gondosan felépített és lerombolni azokat. Jó érzés tudni, hogy kibírja a fájdalmat és nem olyan puha tunya ember, mint a többi nyafogós cafka akik körülveszik.

-Jól van, ügyes voltál. Most jöhet a következő. –Mondja a dom határozott hangon, és a nádpálcát veszi elő.

-Ez mi? -Paskolja meg a lány arcát vele.

-Az ami olyan szép nyomokat hagy.. a nádpálca. –Húzza el a lány a száját legutóbb, mikor ezzel kapott leülni is alig tudott utána. Mögé megy a dom, és felszólítja a lányt, hogy számoljon, a dom a hátára derekára és fenekére üt a lánynak. Ő hangosan számol a pálca a levegőben suhog és beleváj a bőrébe a lány érzi, egyre több.. egyre érzékenyebb a bőr, egyre jobban elzsibbad és fáj. Ezúttal azt sem közölték vele mennyit kap, így csak számol és számol.. lassan megszűnik a körülötte levő világ és egy olyanba csöppen, amit már annyiszor látott a szeánszok során egy világ, ami az elméjébe van elrejtve és csak néha kap jegyet az odautazáshoz. Talán nem kéne így lennie.. talán a fájdalomnak nem kéne új távlatokat megnyitni magunk előtt.. de mégis.. mennyivel többet lát és hall és érzékel, mint más emberek, akik csak úgy elrohanják életük nagy részét és azt sem tudják igazából kik vagy mik valójában. –Gondolja a lány, de itt megszakad a gondolatmenet, abbamarad a pálca csattogása. Eltűnik a világ. A lány kérdően mered maga elé, de szeme még mindig fedve van. A dom tekintetével a lányt pásztázza.

-Igazán szép hurkás lett a feneked. –Mosolyog, mire a lány nevet. Talán fájdalmában, de nevet..

-Büntetés jár tetteidért, amit elkövettél magad ellen. –Szól a dom, ezúttal szigorú tekintetre váltva. A szub kissé megrémül.. igen ez az a hangnem, amit olyan jól ismer.. ez most eléggé fájni fog. Bár ő nem látja, de a dom a kikötözött kezeit nézi és rajta a nyomokat, amit a lány hagyott magán. A fejét csóválja..

-Most megtanulod, hogy ne árts magadnak. -A lány hangosan riad fel, néz a domra a szemkendő alatt, és bár ő nem látja pontosan tudja.. hogy ez a tekintet most nem szigorral vagy dühösen néz rá, hanem mint féltőbarát. Egészen furcsa mennyire összehozza ez az embereket. Hisz a közös tabu barátságot formál.. a közös élmény elmélyíti a barátságot.. és még a végén olyan szálak szövődnek, amiknek nem kellene.. de még így is.. valahogy nem rideg fájdalom ez az egész, valami egészen különös forma világ kapui előtt állnak.. vagy talán már be is léptek rajta.. Ismét a lány arcához érinti az eszközt mit használni fog. A lány kínjában elmosolyodik és megszólal.

-Ostor. –Talán még kicsit nevet is magában, mint amikor az embernek olyat kell megtennie, amit nem akar és talán az irónián, vagy magán a helyzeten, de nevet.

-Számolj. –Szól a dom, rutinosan, majd játékosan forgatni kezdi az ostort a levegőben. Förtelmes hang. -Gondolja a lány. –Félelmet keltő, fájdalmat ígérő és vészjósló, sosem tudni melyik suhogás lesz az ami az én bőrömön ér véget.. és hol.. Talán a combomon, az oldalamon, a hátamon, a hasamon vagy a melleimen? –Épp, hogy a lány befejezi a gondolatot máris az oldalára fonódik és belemarkol a húsába a kegyetlen ostor. Hirtelen fájdalmában szólni sem tud, reszket, lábai megrogynak majd pár másodperc múlva határozottan mondja.

-Egy.

Aztán újabb susogás és várakozás, a háton, hason csattanó ostorvég, csípős fájdalom, szinte érzi, hogy kivörösödött a bőre, és feldagadt, talán néhol még véraláfutásos is lett. Látja maga előtt.. a világot, amiben él és a világot amit maga épített fel. Összefonódik a kettő.. mint mikor az álom és valóság keveredik. Onnantól egyik sem nevezhető külön egységnek, mert már egyek. És akkor melyik a valóság és melyik az álom? A válasz egyszerű.. egyik sem. A szub érzi a csapásokat, néha-néha megrogy a lába, de gyorsan összeszedi magát és számol.. eufóliában és rutinosan. A fájdalom után jön a szám.. A dom látja, már nem itt jár. A teste még lehet, hogy itt van, de az elméje már messze jár.

-Itt vagy még? Hallasz? –kérdi, ám a lány csak számol és számol a csapások után. Nem hallja, amit az Ura mond neki, egy másik világban jár, hol emlékképek villódznak, felbukkannak és eltűnnek, van amelyik filmszerűen elé vetül és mikor már megérintené eltűnik onnan. Alakok és személyes állnak előtte, közelednek és mikor már túl közel érnek eltűnnek előle, mintha köd lenne, ami egy bizonyos közelségben szertefoszlik. És számok.. még mindig hangosan számol. Sűrűsödnek a képek, mozognak és élnek. Illatok érzések és hangok társulnak hozzájuk. Sűrűsödnek és harsognak. Mondanak dolgokat, amik már sokadszorra hangzanak el a lány fejében. Nyugodtságot érez. Talán az elméje már fel sem fogja a fájdalmat, csak az inger után számot küld, hogy kimondja a lány. Az alakok ismert személyekké vállnak, az illatok értelmet nyernek, a napfény lassan süt be a fenyőfák árnyai messze vetülnek és egy ismerős illatot érez.. kávé.. igen ez az. Régi hangfoszlányokat hall, de nem érti. Fúj a szél.. az tavasz illata, a nyáré az őszé a télé.. eső, villám dörgés.. égető napsütés forróság és dermesztő hidegség, könnyek és mosolyok váltják egymást. A pulzusszám nő, a lélegzetvétel gyorsul. Nincs inger nincs szám.. köddé válik az egész világ.. lassan homályosodik és eltűnik messze.. nagyon messze. Lassan ismét kezdi látni a sötét, neonlámpával megvilágított helyet. Meztelen.. és ez a valóság is csupasz és merev. A dom szól, de még nem hallja a lány érzi, valami forró és sós folyik le patakokban az arcán.. sír és mosolyog. A férfi leveszi a szemfedőt, eloldozza, a lány a karjaiba omlik. Túl nehéz már a teste, hogy maga tartsa meg, a sok inger elvette az erejét.

-Na visszajössz? –Kérdi mosolyogva a férfi. –Elég.. csúnya lett a hátad.. bocsi. –A lány felnevet és azt gondolja magában.. Egy érző dom, aki bocsánatot kér, ilyet se látott még. De.. vajon, ha már az álom és a valóság eggyé váltak.. akkor most melyikben van?

A hangok megszűntek, újra csend van. Csak nézi a csupasz betonfalakat, és minden mást, minta csak most volna itt először. Aztán feláll és elmosolyodik, még a földre hull pár könnycseppje és visszatér végleg.

-És már megint csend van.

(Novella)

Mindenki álarcot visel és csupán kevesek tudják,mi is rejlik valójában az álarc mögött. Hírességek, milliomosok, nagynevű cégek anonim fejesei, kis polgárok és még kisebb semmitmondó egyének, akiknek fogalmuk sincs róla, miért és hogyan is csöppentek ide valójában. Én is épp így kerültem, ide, egy kastély, gyönyörűen barokk keretbe foglalva, túldíszítettség pompa és csillogás mindenhol. Földig érő hosszú bársony és selyemruhák, csipkével és gyöngyökkel díszítve, erős smink, minden nő hasonlóan fest, mégis markánsan különböznek, és mindegyiknek álarc fedi az arcát. A férfiak, előkelő kissé viktoriánusra emlékeztető öltönyben, és drága fekete nadrágban, na meg persze a hozzá illő cipővel járkálnak lezseren fel-s alá. Akárcsak egy ódon bál, egy ellopott részlet a múltból, semmi más, csak halvány emlékképek megelevenedett mása. Ez egy börtön, akik idekerültek pedig ismeretlenek, legalábbis, míg mindenki arcát maszk fedi, akárcsak az enyémet. Itt nincs nappal. Ez egy örökkévalóságig tartó színpompás drága börtönketrec, amit a Játékos fölénk húzott. Egy börtön, ami nem rácsokkal, és fémmel öleli körül tested, hanem aranyozott mennyezettel és antik, talán milliókat érő ruhával drága pezsgővel kiegészítve. Sosem nappalodik ki, sosem ér véget az este, folyton folyvást ismétlődnek egymás után a semmitmondó beszélgetések, bókok apró cselek, amiket mások tesznek. És a Játékos föntről mindent lát. Nem öregszünk és nem telik az idő, azonban ebben az örökkévalóságban megromlik az elme, megvénül a lélek és diliházba való bolondokká érünk szenvedve a végtelenségbe, hacsak meg nem találjuk a kulcsot, azt a cselt, amivel megszökhetünk e vészjósló börtönből. Fogalmam sincs mihez kezdjek, fogalmam sincs, kik ezek az emberek. Egyszer letéptem az egyik arcáról a maszkot. Nem volt alatta semmi más, csak örvénylő sötétség, megállt és nem tett semmit. Majd rémült sikolyok hallatszottak, olyanok, amik megölik a lelket, és összerogytam ájultan. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor kinyitottam a szemem, ugyanannál az asztalnál álltam a pezsgőspohár a kezemben, a férfi akiről pedig az előbb letéptem a maszkot ugyanott állt és beszélgetett, mint ha az egész meg sem történt volna. Talán visszaröppentem az időben, vagy csak közbeszólt a Játékos, mert rendszerhibát vétettem. Egy másik alkalommal ki akartam menni az erkélyre nyílott csak ajtó, sehova máshova, mi a kültérbe vezetne, így hát csak oda vezethetett utam. Mikor kiálltam gyönyörködtem a tájban, a  csodás szökőkutakban, a franciakert és drága szobrok tökéletességében. Kinyújtottam karom, és kezem falat tapintott, ott, ahol légtérnek kellett volna lennie. Minden amit láttam, csak falra maskírozott csábító látványosság volt, nem pedig valóság, csupán megtévesztő illúzió. Nem telik az idő, és nem fogja el éhség vagy szomjúság az embereket, így hát soha nem is volna szükséges sem enni, sem inni. Viszont, bár tudom, ők sem éreznek hasonlót, de esznek és isznak a drága ételekből és italokból, miből sohasem lesz kevesebb és amik az asztalokra vannak szépen kiterítve. Nem tudom mióta vagyok itt, de már elég régóta ahhoz, hogy féljek, nincs kiút innen. Megölni sem tudtam magam, mert hiába az éles tőr és a kiontott vér, megölhetem magam bármennyiszer, ugyanaz fog történni, mint amikor a férfiről letéptem a maszkot. A többi maszkos beszélget egymással, de velem egyik sem. Csak rám tekintenek és robotszerűen mondanak pár sort, illedelmesen, és hiába kérdezek vagy mondok bármit is, nem reagálnak. Ez van most és egy széken ülök gondolkodom, mitévő legyek. Halkan suttogom a fejemben koncentrálva.

-Segíts! Segíts! –A hangok mindig is ott voltak, mondtak dolgokat, de most csend van és némák, mint a holtak. –Segítsetek kijutnom innen! –Hosszú órák próbálkozása után, eldöntöttem, felnyitom a harmadik szemem és üvöltve kérek rajta segítséget, a démoni ellenségeimtől, a hangoktól. Minden erőmet az agyamban egy pontra koncentráltam, a legősibb és legtitokzatosabb részére az agynak, amit úgy neveznek amigdala. Erre a pontra koncentráltam egy pillanatra az összes erőm, és hangosan üvöltöttem.

-SEGÍÍÍÍÍÍTS!!! –Bár fáradtságot sem érezhetnék, ezután valóban éreztem elmém fáradtságát, minden szem rám szegeződött, aztán sötétség lett. Pár pillanatig csak a saját lélegzetemet és torkomban dobogó szívemet hallottam, aztán újra kigyúltak a fények és mintha semmi sem történt volna. Újra társalogtak az emberek, akár csak pár másodperccel azelőtt. A fejemben halkan susogott valami, amikor megszólalt majd1 elsikítottam magam, de még ahhoz is túlságosan megijedtem, hogy egy hang is kijöhessen a torkomon.

-Kezdődjön a játék.

-Segíts nekem hang! Mit tegyek?        

-Gondolkodj, kicsi gondolkodj. A teremben, és a palotában lévő összes embert ismered. Ők most csak lelkek, tébolyult üres hüvelyek, akik elvesztették a valódiságukat és minden jellemüket, egyedül csak az alakjuk és kinézetük maradt meg, arc nélkül. Ez egy játék. A te feladatod visszaadni ezeknek a lelkeknek a valódiságukat. Egyedül te mentheted meg őket és ezzel magadat. Mindegyiktől el van rejtve egy tárgy, de ne feledd! Nem mindegyikük valóságos ember, van amelyik csupán személyiség, embert öltött forma, aminek te nevet adtál, kitaláltad őket, hogy ne légy magányos vagy épp álmodban találkoztál vele, de lehet, hogy csak egy múltból kipattintott mellékszereplő. A Játékos egy órát fog adni neked. 22 órád van megtalálni a tárgyakat és visszaadni a tulajdonosnak. Ebben segít az ómódi környezet, sietned kell. És a nevedet, a valódi nevedet egyiknek sem árulhatod el, ha elárulod a játék véget ér és örökre itt maradsz. Az utadat néhol veszett állatok nehezítik majd, őket öld meg, feleslegesek a kijutásod szempontjából, csupán nehezítések. Sietned kell, ha letelik az idő a játék újrakezdődik több fenevaddal. Sok sikert! –Mondta aztán csend lett.

-Szóval, az itt eltöltött hetek, hónapok arra szolgáltak hogy a nem idetartozó tárgyakat felismerjem? Vagy tán magamnak kellett volna rájönnöm a játékra? Mindegy is… -A karomon megjelent az óra, 22órát számolt visszafelé, sok ember van, nincs tétováznivalóm.

***

Az egész kastélyt átkutattam, az ágyak alá néztem, az elrejtett apró kis ékszeres dobozokat is felforgattam, a tejtett ajtók mögé néztem, a könyvespolcokat ledöntöttem, és mindent, ami lényegesnek tűnt elhoztam, vagyis ami legalábbis nem illett oda. Eddigi szerzeményim.

-egy cannabis leveles nyaklánc (igen ez nem valószínű, hogy volt ebben a korban)

-pillangókés.. –A tárgyakból általában szinte rögtön levágtam kié, de még az illetőt akihez tartozik is meg kell találnom, ráadásul közel sem mindegyik egyértelmű. És, ha rossz tárgyat adok valamelyiknek? Szinte biztosra veszem, hogy akkor kezdhetem előröl.

-férfi óra

-körömlakk

-egy vászon.. vagy ahhoz hasonló, köthetős övszerüség.. (ez vajon mi?)

-egy férfi parfüm, jó nagy betűkkel ráírva „NoName”

-egy zöld porcelán béka

-egy kép egy szürke csíkos macskáról

-egy kis piros muskátli.. (WTF?)

-egy vérfarkasos póló

-egyplüss nyuszi, ami elég kockás alakú, de puha fehér szőre van és démonian villogó vörös szeme

-egy agyagból készített kis nyakba akasztható érem rajta egy helyezéssel

-fekete szemceruza

Mindezt megtalálni beletelt 9 órába… azaz maradt 13 órám és rengeteg keresnivalóm. De úgy döntöttem, pár dolognak már most megkeresem a gazdáját. Kézbe kaptam pár dolgot és a lépcsőn siettem lefelé, mikor megláttam egy hatalmas kutyát, ő is meglátott engem, szemeit villogtatva nyálát csorgatva, vicsorogva száguldott felém és csak álltam egy helybe, aztán hitelen elugrottam, az egyik szobába ami a lépcső tetején állt. Pár másodperc múlva kinéztem és a kutyának hűlt helyét sem találtam, így inkább gyorsan lefutottam a lépcsőn, mielőtt újra megjelenik. A tárgyakat csak egy monogrammal párosítottam és tudtam is ki célszemély.

Fekete szemceruza –MR. Egy lány, hosszú fekete hajjal, és zöld szemekkel, nálam kissé magasabb, teltkarcsú vonásokkal. Felvételikor találkoztam vele, a nevét akkor elfelejtettem, és fekete szeműnek neveztem el, mert korom feketére mázolta szemeit és szinte soha nem láttam a feketeség nélkül a szemei fölött. Meg is találtam, még annak ellenére is, hogy hosszú kék selyemruhát viselt és kontyba volt fogva a haja. Sietve indultam felé az álarcára néztem és meglátta a kezemben a tárgyat. Rám meredt és közeledni kezdett felém, azt hajtogatva.

-Ki vagy te, ki vagy te, ki vagy te?! –Hátradöntött és csak közeledett, mikor egészen az arca elé vágtam a kezem, amiben a szemceruza volt.

-Ez a tiéd. –Megnyugodott, felállt, a kezébe vette a tárgyat, az arcáról leesett a maszk, majd rám nézett.

-Köszönöm. –Azzal egy kis fekete füst kíséretében eltűnt. A fejem fölött lógó hatalmas csilláron kiégett egy gyertya.

Plüss, démonynuszi –CsT. Amikor megismerkedtem vele neten, egy érdekes kép volt a profilképe, egy fehér nyúl meredt a tükörbe és visszatekintett rá, egy démoni nyúl, nagyon megfogott a kép, a mögötte rejlő pszichopata méginkább, alacsony termet volt, férfi és csak kicsit magasabb, mint én. Megtaláltam őt is, rám meredt és métereket lökött hátra, majd egy ugrással rajtam termett, nyakamat erősen markolta, a monológ ismét elhangzott.

-Ki vagy te, ki vagy te, ki vagy te?!?! –Üvöltött, mire neki is csupán az arcába vágtam a tárgyát. Felállt megköszönte és szintén eltűnt.

Vérfarkasos póló –FD. Egy kedves srác, aki indokolatlanul nagyon vonzódik a farkasokhoz és bár furcsán hangzik hasonlít is rá, magas kissé teltebb alakú fiú. Pár perc telt bele, mire megtaláltam. Amint meglátta a kezemben a tárgyát, a hátam mögé suhant és fojtogatni kezdett, egész addig, míg a képébe nem vágtam a pólót, megköszönte és eltűnt.

Bosszankodva tértem magamhoz.. mi van a férfiak a nyakamra utaznak?! –Még végig se gondoltam a mondatom, máris ott termett egy tigris az orrom előtt. Levegőt se bírtam venni, olyan gyorsan futottam a konyhába, az árnyékom is alig bírt követni, megfogtam a legnagyobb késeket, szinte azonnal utánam tört a tigris, késdobáló tudásom latolgatva dobáltam meg a késekkel, míg az egyik a szemébe nem állt, akkor megbolondult hátat fordított nekem és eltűnt.

Piros muskátli –HM. Ehhez időutaznom kellett egyet, a gyermekkoromba, hogy emlékezzek ki volt virágmániás, és locsolta mindig a virágokat, azoknak élt, olyan újságokat nézegetett és az ablakba is mindig az volt. Nálam alacsonyabb öreg nénié volt, megfogta csak, megköszönte és eltűnt. Végre valaki, aki nem ugrott nekem.

Kép, egy szürke csíkos macskáról DB. nos ez az, amire két sejtésem is van, vagy egy velem egykorú, hosszú barnahajú lány, vagy egy fejjel magasabb barnás hajú srác.. a macska ördögi tekintetéből ítélve az utóbbira voksoltam és íme, meg is pillantottam, rám nézett és egy jogar szerű sétapálcával hadonászott felém. Ő volt az egyetlen, aki mást mondott.

-Félisten, vagyok, félisten.. elpusztítom a földet! –Fejbe vert a pálcával én meg hozzávágtam a képet, meg sem vártam, míg megköszöni és leléptem.

Ezúttal nem más.. mint egy elefánt(!!!) dübörgött be az erkélyről, futásnak eredtem és egy alacsonyabb szintre csaltam, ahol súlya miatt beszakadt az alatta lévő pincébe, ami más amúgy is kevéssé volt stabil, de most beomlott. Lemásztam utána, hisz ott még nem jártam, egy kannás bort és valami olcsó konyakot találtam ami, bár oda is tartozhatott volna, de nem illett a képbe. Egyből tudtam kihez tartoznak. Az M-ekhez, oda is adtam gyorsan nekik és eltűntek. Ugye..ugye ezek az alkoholisták..

Porcelán béka SA. Kiskoromba volt egy nagy, kövér, öreg nő a szomszédban, aki félt a békáktól én meg mindig átmentem játszani mert ott valamiért sok volt. Odaadtam, azzal eltűnt.

Az órára pillantottam és meghűlt a vér az ereimben. Összesen 2 órám volt hátra.. futottam, ahogy bírtam, de valami megmarta a lábam és a földre zuhantam. Nem tudom mi volt az, de szédültem és émelyegtem tőle, a lábam pedig bevörösödött és fájni kezdett…

-NoName parfüm SB. Aki szereti a parfümöket, mégis egy olyan veri nála az összeset, aminek tán még neve sincs. Nem volt nehéz a nyomára akadni, odaadtam neki, de még egy darabig állt előttem és meredten nézett az álarc mögül, majd leesett az álarca és annyit mondott.

-Köszönöm démonka. –És eltűnt.

Az öv SGy. Mire eddig eljutottam gondolkodtam mi is lehet ez a dolog, míg végül rájöttem egy karate öv. Egy magas lányt kerestem, szinte biztosra vettem, hogy piros ruhában, és neki adtam. Megölelt, mosolygott és eltűnt egy piros ködben.. élő piroska.. hmm.

Lassan sántikáltam, az idő gyorsan pergett, mikor egy katonai ruhát és barna cigarettát pillantottam meg.. az illetőé akié volt, csupán álmomból ismerem, mégis kedves ismerős, bátor katona, akit álmomban is kedveltem, nagyon. Magas, edzett férfi, barna hajjal. Ezredeskapitány… az övé volt, odaléptem hozzá megsimogatta a fejem, rágyújtott és a szürke füstben eltűnt a férfi.

Körömlakk DE. Velem egy magasságú szőke hajú, szemüveges lány, aki imád körmöt festeni, mégsem körmösnek ment, pedig jó benne.. hmm. Odaadtam neki, kaptam egy szájra puszit és rózsaszín fellegben tűnt el..

Már nagyon fájt a lábam és már alig húztam magam. A világ el-eltünedezett a szemem előtt, hol homályos, hol újra éles lett a kép. Nagyon kifáradtam, összerogytam. Egy kutya jött velem szembe, ugatott rám, de nem haragosan, fehér bundája volt és nem akart bántani. Ismerős volt.. a bilétájáról hiányzott a név.. néztem pár pillanatig, majd hangosan mondtam. Szimba! azzal a kutya megnyalogatta az arcom és eltűnt. Az első kutyusom, akit alig ismerhettem.

Alig harminc percem maradt és itt valamiért gyorsabban telt az idő, vagy csak elvett valamennyit a Játékos.. nem tudhattam. Lassan feltápászkodtam, minden mozdulat fájt és már az ájulás határán voltam.

Pillangókés GB, Gyorsan meg is találtam a keresett egyént, egy erős, magas fiú. Gyorsan a kezébe dobtam és már ott sem voltam.

Cannabis leveles nyaklánc GT. Gondolkodtam, kié lehet, míg eszembe nem jutott a pillanat, amikor megmutatta és hozzátette régen folyton hordta, de már nem. A legfurcsább és a legkonkrétabb az bolt benne, hogy a nyaklánc fűzős része el volt szakadva és egy kék hajgumival volt kiegészítve. Egyből tudtam kié, ekkor már. Egy magas, kicsit hosszabb, barna hajú, szemüveges fiút kerestem. Mire megtaláltam már csak a homályt láttam és 3 percem maradt, ami itt körülbelül egynek felel meg. Odaadtam neki, megölelt és eltűnt.

Az utolsó a férfi óra volt, egyetlen férfi állt a hatalmas bálterem közepén, a feje fölött lévő csilláron egyetlen gyertya égett csupán. Ősz haja, szépre volt fésülve, erős szemüveg volt rajta és fenyőillat áradt belőle. Lassan botorkáltam lefelé a lépcsőn, mikor egy hatalmas szurony csapódott le fölöttem, meglendült, mintha csak tartaná valaki és a mellkasom legközepébe szúrt, a szívem is elérte.

A férfi óra.. nem kaptam levegőt, de még utolsó erőmmel futásnak eredtem 10 másodpercet mutatott az órám. A szürke órát kezembe tartva omlottam a férfi kezébe, aztán sötétség következett. HI.. meghaltál..

Egy hatalmas sikollyal ébredtem meg a kórházi ágyon, fejem bekötve a levegőt kapkodtam, mindenki meredt szemmel nézett rám, megijedtek, majd szinte sírtak örömükben. Nem értettem miért…

-Baleset történt.. majdnem meghaltál ó, kómába estél és csak a gépek tartottak életben, amit most akartak lekapcsolni, ha egy perc is eltelik lekapcsoltak volna. –Mondta valaki a tömegben.. Mindenki odajött és megölelgetett. Magam mellé pillantottam, az asztalon hevert a fényképalbumom, felnyitottam és a képen én voltam a papával, pár évesen.. és egy szürke óra volt a kezén.

-Az élet játszmája, mi? Szorosz.. te bolond Játékos… tanuld meg. Én nem vesztek.