Vissza az életbe

Nekem nincs magánéletem. Egyetlen, mit annak mondhatok ez a jelentéktelen blog csupán, semmi több miért haldokló szívem egyet is dobbanhatna. Aztán kiderül hogy csak az üres szavakat pofázom az éteri csendbe, mitől kong az internet felülete. Folyton azon gondolkodom, minek élek hisz olyan üres és kietlen minden, de most csönd van és csak létezem, kívül a nyársfa ág is csak lomhán pihen. Miért kéne ok? Miért kéne ok egy oktalan élethez? Nem elég csak pusztán élni, majd csendben meghalni? Én csak egy kapzsi gyerek vagyok, aki elismerést akar és azt az idióta „sz betűs szót” aztán mégis minden összekavarodik és kezdhetem újra a világom építését kusza fejemben, minek romjai közt folyton új vár terem. Mindig más után vágyakozom, akár az emberek, a legnagyobb tragédia elérni a vágyat vagy pusztán hagyni elszállni, egyszerűbb a teremtést hibáztatni.

Miért csináltad?? Miért csináltad ezt magaddal?!

Tompán hallom az üvöltő szavakat és már nem érdekel az emberek hullakongó zsivaja. Szállok és zuhanok akár fel, akár le, de el nem halhatok, kellek mint egy kelletlen karom, olykor életet ment egy ragadozó ellen, annak szem világát kitépve innen.

Élni, élni kell minden különösebb ok és indok nélkül. Mert halottnak lenni unalmas! Csak rohadsz és foszlasz belülről zabálnak fel az undorító férgek, mik a tápláléklánc talpa alját nyalják életük végéig, de mi! Kitörtünk, honnan?! Nem tudom, nem is érdekel, vagy talán okát firtatni is felesleges információegylet. Itt vagyunk és nem dobhatjuk el az életet csak mert szar. Ez van! Túlélési ösztön kedves barátom, túlélési ösztön. Szedj be gyógyszereket, vagdosd magad amíg csak akarod, attól még nem lesz jobb. Hajrá! Az ilyen selejt vagy kihullatja magát, önkezével okozta halálával, vagy a csúcsra kerül, királyként győzi le az oktondi népet. Mert fájdalom nélkül nincs öröm és boldogság sem. Ha jó, csináld csak, amíg rá nem jössz saját önön hibád okozza majd szenvedésed, mert szemed sarkában ott ül az ördög és onnan csábít, de fordulj vele szembe és győzd le, mert nekünk kijár a győzelem. Kik a halál tengerén evezve élveztek fájdalmat minden porcikában lelket szaggatva sajgó lélekkel, s élve rothadó mégsem múló testben a magány és üresség sodorta hullámok közepette csak sodrottak az élet okozta hatalmasra vetett hullámokon, míg kősziklának ütközve össze nem tört csónakunk, hogy aztán a hideg égkék vízben, abban a hideg jeges árba zuhanjunk lefelé lassacskán, ahol már nincs hang nincs érzelem, sem fájdalom sem szeretet csak az üresség a kietlen táj, és a monoton semmiség. Körbezár és megbabonáz testünk éltető oxigénért könyörög, megfeszül, de aztán átadja magát a víznek és ki-be lélegzi azt, emberi tüdejében. Aztán egy csattanás és tompa fájdalom, ott ahol semmi érzetnek helye nincs. Csatt! Emelkedünk felfelé és nem tudjuk mi történik, és egy újabb csattanás. Mi ez? Felpofoz az élet, hogy még meg ne hajunk dolgunk van. Csatt! Az élet nem oszt csak úgy pofonokat, egy élő, lélegző személy teszi azt, ki visszahív a halál tornácáról, a halál táncából, mit eltáncolni készültünk. Ki merészeli megtagadni tőlem, mi jogosan kijár nekem? CSATT!!! Nagy emberi lélegzetet véve térek vissza az érzékek és emberi élet világába. Agyamat rohanja az ezernyi impulzus és feldolgozni mindezt megfeszítő munka, hangok, szagok, színek, számok, dallamok, zajok zörejek, fények és azoknak erősségei, lélek keltette jelek, érzelmek. Tompa fény táncol az éjszakai utcán, orkán söpör végig a tengerparton, napsütötte táj, sivatag és jégbe zárt hegyek.

Halvány világosság vesz körül, épp csak pislákol mégis eltompult érzékeimnek szinte feldolgozhatatlan erős. Lélegzem, de hol vagyok? Kié ez a sok hang? Párat ismerek, és párat ismerni vélek. Ez a szag, a múlt szaga amit szerettem, és most itt van újra. Könnybe lábadt szemmel nézek a homályos alakokra, alacsony, magas hosszú és rövid hajú egyének ölelnek körbe erős árasztva magukból, van nevük. Név mivel őket illetem, és ami most olyannyira nem jön ajkamra, hogy csak az általuk keltett lelki szikrákat érzékelem, míg végigtekintek rajtuk. Rájövök, hogy számról szó szól, és csak ennyit mond:

 -Az enyéim vagytok és sose adlak vissza benneteket magatoknak!