(első novellám)

A srácokkal nyomulunk a klubban, már kibaszottul elegem volt az otthoni vitákból meg az iskolai baszogatásból, úgyhogy ráálltam a drogra. Mindenki lehet boldog csak én nem, mi? Hah! Már az vagyok, köszönöm szépen, ha a füvet szívhatom, én meg a fű megvagyunk mi kettecskén. Amúgy nem, nem igaz, mert bármikor leállhatnék vele, ha akarnék, csak a helyzet az hogy nem akarok. Jól elvagyok a srácokkal meg minden, rendes fejek, bírom őket. Van egy-kettő köztük akik ha nincsenek beszívva nem olyan pöcsfejek, mint a többi. Ennek kifejezetten örülök, van kivel nyomulni nappal is. Persze otthon eljátszom az apáca jó kislányt, de ha indul a hét megyek vissza a kóterba aztán ott van minden fasza cucc. Van egy jó haverom is, aki „vigyáz rám” nem tom minek, nincs rá szükségem mindig is egyedül voltam bassza meg, most sem kell a gyámolgatás. Kicsit be is piáltam úgyhogy most szédelgek lököm a hülyeséget és a szokásosnál is mocskosabban beszélek, ami már ingerli a többieket, de leszarom, nagy ívben, nem én hánytam tele múltkor az egész kibaszott klubbot, meg hoztam ide a kurvákat. No no ez a mi helyünk a lazítás, szívás, piálás helye, itt nincs bunyó nyugi van ami kurvára kivételes az életemben. Örülök, hogy bevettek a klubba nincs itt velem egykorú, ez nem játszótér, a legfiatalabb utánam 19 éves, még sulis a srác. Engem Bicskakezűnek hívnak vagy Bicskának. Na vajon miért? Imádom a késeket, a bicskákat van belőlük egy rakat, jól forgatom őket, a kis aranyos szerelmeim a kések! Meg persze nincs hét hogy véres csíkok ne borítanák a karom, ja hát azokat az új szerzeményeket ki kell próbálni és néha meglódul az ember keze baszod!

Körbenézve otthon érzem magam. Bőr kanapé, babzsák fotelek azokon élvezetes ám az eufólia! Persze elmaradhatatlan kellék ez a kibaszott dohányfüst, amit meg kellett szoknom pedig kurvára irritál, a füves cigi illatához képest hánynom kell tőle, de mi sem szívhatunk mindig. Heten vagyunk mint a gonoszok, szinte család vagyunk, én vagyok a második csaj a csapatban. Az első valami harminc fölötti kiélt kurva de annyira jó fej, hogy elnézem a zűrösebb dolgait, ő Faca. Aztán ott a „Fater” vagy negyven éves a vén fasz, de jó csávó ő „tanított” mindenre itt lent, ő hozta ide a két fura srácot akit elneveztünk Toni és Tominak mert kurvára hasonlítanak meg olyan kis teszeposzák elég kussos maguknak való figurák. A Nagy tesó egy zsirkirály fazon, a valóságban egyetemista „pedál-medál aranyifjú”, imádom őt tényleg olyan, mintha a bátyám lenne. És végül ott a pszihó-tesó „Dögszi” utálta hogy így hívom, de megbarátkozott vele, ő a legfiatalabb rajtam kívül, kurvára bírom, pasinak is elfogadnám, de nem keveredek efféle ügyletekbe, a szerelem nem az én asztalom.

A klubban általában megy a kemény rock vagy metál, amit szinte mindenki bír, leszámítva persze a flancos kurvát meg a két pötyit akik elvannak magukba, a piától drogtól elszállva. De a mai nap nyugis ritkán vagyunk mind itt, „valakinek dolgozni is kell” szarügy. Csak Dögszi meg én vagyunk itt, józanul és fű nélkül, kurvajó..de mindegy ezek nélkül is szeretek itt lenni. Bár tudom, hogy a srác döngetne, de meg nem engedem neki, fasznak kéne egy kölyök is van elég bajom anélkül is.

-Dööögszii unatkozok!! –nyafogom a kanapén kiterülve. Kéjesen elmosolyog feláll és közelebb jön hozzám.

-Van néhány ötletem mit csinálhatnánk.

-Nem baszok veled. –Jelentem ki hidegen. Gyerekesen lebiggyeszti az ajkait és leguggol hozzám.

-Hmmm miért nem?

-Csak. Fasznak kell a hülye kölyköd.

-Nem leszel terhes, naaa!

-Kibaszottul nem te faszfej.

-Jégszívű démon. –Elmosolyodok.

-Ha bókolsz akkor sem.

Mire feleszmélek a csípőmön ül. –Dög. –Az övcsatommal kezd babrálni , rábaszok a kezére és dühösen meredek rá.

-Akkor szexen kívül bármi? Csak a kölyök miatt nem akarod nem? –Suttogja a fülembe, bazd meg te zsarnok fasz ez jó érzés. De nekem nincs szükségem efféle érzelmekre.

-Kizárt. –Jelentem ki egyértelműen.

-De cicuuusss! –Felbassza bennem az ideget és gyomorszájon rúgom. Előregörnyed könnyes vádló szemekkel néz rám. –Tudod kit hívj így..barom . Utállak.

-Tudod, hogy szeretlek. –Olyan szemeket meresztett, hogy kizártam azt, hogy hülyeségből mondja, vagy hazudik. Tágra nyíltnak a szemeim, mondta már párszor de.. azt hittem hülyeség, Mindegy leszarom, senkire sincs szükségem.

-Te bajod.

-Kegyetlen jégszívű!

-Gyere vissza, barom faszfej állat. –Forgatom a szemeim, de szeretem, ha mellettem van, nemtom csak jó, de nem vagyok szerelmes, fúújj az undi és hülyeség.

Visszamászik mellém a kanapéra, hozzábújok.

-Lehetsz a párnám, álmos vagyok, most így maradsz. A mellkasára hajtom a fejem, és elalszok.

***

Mikor felkelek már nincs itt, ch.. lelépett a baromja. De mindegy, még csak az kéne belé zúgjak, jesszus..nem-nem azt végképp nem szabad. Elvagyok magamba, ha kell aki megvígasztaljon szokás szerint kitalálok valami faszfejet a fejembe, aki ezt megteszi, vagy a blogomnak panaszolom el bajaim szép formába öntve. Úgy ám! Nem csak egy drogos-piszkos szájú gyerek vagyok, van amiben jó vagyok, és ez kurva jó érzés. Na de a valóságban viszont nem kellenek ezek a hülye emberi kapcsolatok, tanultam belőle bőven 15 év alatt basszam.. család-gyerek-gond-veszekedés szerelem-gond-féltékenység-veszekedés fasznak van szüksége, hogy még itt is az legyen, ez az egyetlen hely ami nyugis ebbe a kibaszott világba, legalábbis számomra.

 Inkább felkelek és benyomok egy „rammi” számot magyarul Cápa címmel. Elernyedek a kanapén, az undorító német szám jót tesz az idegeimnek. „És a cápának vannak könnyei, és végigfutnak az arcán, de a cápa a vízben él, ezért nem látszanak a könnyei. A mélyben nagyon magányos, ezért sok könnye hull, és ezért lesz a tengerek vize sós..” Még, jó hogy egy keveset tudok ezeknek a faszoknak a nyelvén. A cápának is vannak könnyei…a mélyben magányos egyedül..de a vízben nem látszanak a könnyei.. De jó neki! Én is cápa akarok lenni. Cápa cápa cápa zsirkirály nagy hatalmas erős vérszomjas tiszta aranyos! Tök jó fogai vannak, meg minden, szét tudna szedni egy kisebb hajót! ..A síri csendben szinte hallom a gyerekesen süvítő gondolataim, baszki.. a földre pillantok és egy öngyújtó hever az asztal alatt, felcsillan a szemem. –Piró!!

Azt bírom még kurvára ebben a helyben, hogy mindig van itt gyertya, mivel a többiek azzal melegítik fel a vizet a heróhoz, akik vénásan nyomják. De az már nekem sok, nem fognak belém tűket nyomkodni, pláne nem én saját magamba, kurvára fújjj főleg amikor többen használnak egy tűt. A suliba régen volt oltás, steril tűket használtak persze, kibontották beléd baszták aztán kukába vele, veszélyes anyag..akkor el sem merem képzelni hogy rábaszhatnak ezek, ha valami szart elkapnak a másiktól. Kibaszott undorító…

Hallgattam a néma csendet itt a föld alatt két méterrel kurva fasza, de néha már sok. Meg ott az a fasszopó iskola is.. ha kibasznak vége a banzájnak, szal tanulni is kéne.. Összekaptam magam és visszavánszorogtam a kollégiumba, épphogy beértem időre, teljesen kiment a fejemből, hogy nyolcra bent kell lenni. Érted bazdmeg? Nyolcra, mintha valami hülye kis pisis lennék..

-08.22-kérem a kilépőm számát kedvesen mosolyogva a portásra, hú de tele a hócipőm.. illedelmesen megköszönöm és felrohanok a negyedikre. A többiek már javában vetkőznek fürdéshez, úgyhogy csatlakozom, elég jóban vagyunk, de a drogos ügyeimről természetesen nem tudnak. Gyors fürdés..kibaszott nehéz úgy, hogy nem szabad észrevenniük a vágásokat. Felöltözök tíz percig próbálok tanulni de a sikertelen próbálkozások után fogom és bebaszom a táskába, szopjon lovat a tanár majd kipuskázom valahogy. Bedöglök az ágyba, míg a többiek elmennek tévézni a silányabbnál silányabb műsorokra nyáladzik a mai fiatalság..na mindegy felkapom a telóm-skype  Dögszi fent van, a kis fasszopó bezzeg engem egyedül hagyott. Ráírok.

-Élsz még bazd meg?

Dög: -Ja

-Engem bezzeg otthagytál, mi? Jól van megjegyeztem.

Dög: -Az járt a fejembe megduglak álmodba, de utána kést basznál a hátamba szóóval leléceltem.

-Szopjál lovat.

Dög: -Majd te engem.

-Csak szeretnéd, hülye perverz állat.

Dög: -Én is szeretlek.

-Az szopás mert én ki nem állhatlak.

Dög: -Pedig sugárzik a szeretet.

-Aham, mi csi holnap?

Dög: Pasz..

-Hadd kérdezzek baromságot.

Dög: Te csak azt tudsz, de mond.

-..Te tényleg sze.. engem?

Dög: -He? Mi az hogy sze?

-Tudod..szer..e..t..

Dög: XD mi van bazdmeg nem mered leírni? És igen tényleg.

-Nem, nem merem, na mentem csá.

Dög: Hát jó, szia.

Az arcom vörössé válik váááááá mi az hogy tényleg? Hazug..ugye? Ugye csak hazudik? Bassza meg.. Nem akarok érezni, nem akarok szeretni, a kurva életbe már, ennek a faszfejnek se kéne, legalábbis nem engem.. Inkább most bekómálok suli után meg majd lesz ami lesz.. –Fejemre húztam a takarót és próbáltam aludni. Két óra után sikerült is.

***

Az iskolában fasz se történik, telnek a napok hetek hónapok és semmi, bazd meg kurvára semmi nem történik, kezd irritálni ez..de basszameg oda sem figyeltem órákon, Dög járt a fejemben, mi az, hogy szeret? Engem..nem szoktak szeretni, ijesztő belegondolni, hogy valaki mégis..egy ilyen nyomorultat, mint én..áhh nem értem én ezt.

Ha..ha viszont sze..ret..ném.. akkor biztos mindig vitáznánk, és megint fájna, már nem lenne nyugis helyen az egész kibaszott világ egy zűrzavar lenne. Többet nem akarom, hogy fájjon elegem van belőle kibaszottul, azért van a szer..uhh bazdmeg drogfüggő lettem, zsir..

-Dorina? –Szólít le egy éles, női hang -minden oké? –Néz rám aggodalmasan két szobatársam, villantok egy műmosolyt.

-Persze, minden, csak keveset aludtam.

-Jössz velünk kajálni?

-Áh nem, kösz, még dolgom van, tudod karácsonyi vásárlás stb stb. –Vigyorgok rájuk.

-Hát oké, mi mentünk a koleszban találkozunk, szia!

-Sziasztok.

Ahhj, hol is tartottam? Ja igen, magamba roskadó önsajnálat, hmm fekete humorom van. Előhalászom a telefonom a táskámból, hogy megtudjam mennyi időm van, mire be kell érni a koleszba. Két nem fogadott hívás. –Mama Ehh..ilyenkor jön rám a szívbaj, ugyanis tudják, hogy ilyenkor suli van és nem tudom felvenni, mégis hívnak.. Basszameg, vissza kell hívnom. Két kicsöngés után egy kétségbeesett hang hallatszik.

-Jaj Dorinám! Apád teljesen kiakasztja anyádat, ma olyan magas volt a vérnyomása nem tudott dolgozni menni, ki kellet hívni az ügyeletes orvost. Beszélj légy szíves apáddal mert már mindenki tiszta ideg, az én vérnyomásom is olyan magas, meg egész nap fáj a fejem..lenne már vége a válásnak.

-Jó, jó beszélek vele, most le kell raknom, órán vagyok, szia.

HOGY AZ A KURVA ISTEN FASZA BASZNÁ MEG!!! Még itt sincs nyugtom??? Mi a fasz lesz a következő?! Beszélnem kell ezzel a balfasszal, mielőtt megöli valamelyikünket..nem veszélyes de bennem is úgy felbassza az ideget hogy hú.. –Ezerrel loholok a kollégium felé, bár éhen halok nem fogok a többiekkel ebédelni, basszameg már nem tudom tettetni, hogy minden oké..tegnap se kajáltam, ma se..baszki szédülök. A járda melletti kerítésbe kapaszkodok, két tesi után, két nap kaja nélkül erre felbasszák az agyam, remek..fu de meleg lett hirtelen. Megrogy a térdem és térdre zuhanok. Bassza meg…bassza meg, bassza..

-Jól vagy?! –ordít rám egy mély hang, mikor már épp elájulnék és térden maradok. Kikerekedett szemekkel látom, hogy Dögszi az, kurva élet..el akartam kerülni..erre..

-Jól, csak megbotlottam. –Hazudom neki, nem épp meggyőzően.

-Ja..jól vagy hulla sápadt vagy, nincs öt fok se, de szakad rólad a víz és reszketsz. Bazdmeg mit csináltál?! –Lehajtott fejjel a járdán motyogom neki:

-Semmit. –A karom alá nyúl és felhúz maga mellé. Aggódó szemeket mereszt rám, nem szeretem ezt, nagyon nem, kibaszottul irritál.

-Segítsek visszamenni a koleszba?

-Nem kell, nem vagyok szerencsétlen visszatalálok.

-És remélem egyben..-Mondja halk hangon, amitől kiráz a hideg, féltés..

-Mondom semmi bajom, de most sietek, majd találkozunk, szia. –Olyan gyorsan mentem, amilyen gyorsan csak bírtam szédelegve meglehetősen nehéz volt, de összejött. Éreztem a hátamba szúródó tekintetet tudtam, hogy most aggódhat értem, de igyekeztem elkerülni őt, nincs szükségem efféle érzésekre.

Visszaloholok a koleszba, és bedobok valami kaját, kezdődik a tanulószoba fasza, megint ülhetek ott egy órát..Bemegyek és a már-már szó szerint hullabűz fogad, mindenki kibaszott fáradt és fasz se tudja miért, na én se mégis az vagyok, egyszerűen iskolaundor, leszarom lebaszom a cuccot fejemre a fekete kapucni és döglök ott egy órát. Mikor már majdnem alszok, hallom, hogy a többiek baszkodják fel a székeiket az asztalra, ez annyit tesz vége és mehetünk, szabadok vagyunk jeee.. A szobában fel kell hívnom a balfasz apámat, és hiába minden higgadtságom, és hogy „leszarom az egészet” azért van bennem egy kis félsz. Előveszem a telefonom, rákeresek a névjegyzékben és megnyomom a hívás gombot. Kicseng, felveszi.

-Szia. –Hangja ártalmatlan, gyerekes, mint aki nem képes felfogni a helyzet súlyát. De hirtelen megrökönyödtem, mit is mondhatnék?

-Szia, halottam anyu szarul volt, most szerintem hagyjad békén. Kell neki a nyugi.

-Tudod, hogy csak segíteni próbálok, azt szeretném, ha megint együttvlenne a család és visszaköltöznék. –Dehogy akarod, csak hiányzik a kényelem, és nem bírod az anyád, akinél most laksz, nem tolnak mindent a pofád elé dolgoznod kell.

-Jó, de anyut most hagyd, ez neki nem segítség.

-De tudo..-Mondom hagyd, majd ha hazamegyek beszélünk, szia. –Azzal kinyomtam. Bassza meg..bassza meg, BASSZA MEG! Fel kell baszni az idegeim megint ugye? Kurva jó, inkább lemegyek egy kis fűért, az megnyugtat. Csak Döggel ne találkozzak, baszki, inkább lelécelek a fűvel együtt gyorsan.

Sietős léptekben vettem utam a klubb felé, teljesen kivoltam a kurva matekdogám is karó lett, lehet meghúznak, anyuval baj lehet, apám basztatja, Dög..sze.. ja értitek. Lerohanok a klubba Faca meg a Fater feszítenek csak ott, hiába a sokéves gyakorlott álca a mostani idegességem nem tudom leplezni.

-Császtok! –Robbanok be a kis föld alatti szobába, felkapok egy jó adag keményebb füvet, aztán lépek.

Meglepődötten tekint utánam Faca, érzem a perzselő tekintetét, utánam kiált a lépcsőn felfelé.

-Bicska! –Dühösen hátrafordulok és szúrós szemeket meresztek rá, néha tényleg olyan mintha a pótanyám lenne. –Ugye azt mind nem egyedül akarod elszívni.

-Persze, hogy nem, Döggel együtt. –Hazudom, aztán már ott sem vagyok.

Egy nyugis helyet választok a szívásra, van nálam papír meg öngyújtó is, gyűlölöm a cigarettát leülök egy fa tövében és nézem a tavat, ez a hely a város szélén van, viszonylag nyugis hely, Döggel sokat voltunk itt. –Fázok, reszketek, mégis a földön ülök, érzem ahogy valami forró végiggördül az arcomon, rezzenéstelen arccal folynak a könnyek a szememből, megfogok egy kis füvet, papírba tekerem lenyálazom a ragasztós részénél, és meggyújtom. Nagyokat szívok belőle, letüdőzöm és köhögni kezdek, csak jobban folynak a könnyeim, ez már tényleg erős. Émelyegni kezdek, szédülök összemosódnak az alakok és a hangok,bassza meg.. lassan hullámzik a víz. Arról vagyok híres, hogy van amikor feszegetem a határt, eléggé szóval néha kibaszott félelmetes helyzeteket teremtek. A tó szélén állok, nem tudok úszni. Mit csinálsz te idióta?!- Üvölti a fejemben egy hang. Meg fogsz dögleni .-Kuss van. –Motyogom neki hangosan.

Valami furcsa hangokat hallok. Fortuna kegyeltje. Egy tintafolt ordít az arcomba.

-Elment az eszed?!

Nem tudom ki ez mi ez mit akar, csak itt van és a karomat fogja. –Ki..v..vagy te? –Alig tudok szavakat formálni, a hangom olyan halk alig hallom.

-A nagy tesó, te hülye lány! Most azonnal velem jössz! –Kiáltja olyan hangosan, hogy fáj tőle a fülem.

Az anyagot gyorsan a zsebembe csúsztatom, mire ez a folt megragad és maga után húz botladozva, aztán minden homályba veszett.

Nyöszörögve kelek fel, uhh..zúg a fejem. Lassan kezd kitisztulni a látásom.

-Hol va.. –Az arcomon csattan a pofon és újra könnybe lábad a szemem.

-Na jó ez ki volt Faca vagy Dög? –kérdem csaknem olyan hangon amitől én is megrémülnék.

-Faca, de tőlem is kapsz egyet! Te hülye! Fasznak kell ilyeneket csinálnod!- Üvölt rám Dög, és ütésre emeli a kezét, megijedek és összerezzenek. Megsimogatja az arcom. –Még mindig hulla fehér vagy, és reszketsz, pedig itt van vagy 25 fok.

-Bo..bocsi. –Kurva életbe, hogy lebuktam..és persze, hogy azzal hoz össze a sors, akit kerülnék.

-Ha a nagy tesó nem megy utánad, már valószínű a temetéseden ülnénk. Miért csináltad ezt? –Néz rám aggódó tekintettel annyira kibaszottul gyűlölöm ezt, ráadásul tőle, pszihomaci,  nem várná az ember..

-Csak ideges voltam, és kicsit sok volt az anyag.. –Hazudom. – A balfasz apám miatt.

-Egyszer megölöm azt a fickót! –Jelenti ki Dög, persze, kurva valószínű.

A többiek nem korholnak, nem baszogatnak megértik a helyzetet, tudják, hogy fölösleges azt mondani, minden rendben lesz, vagy, hogy nem ez a megoldás tudják jól, hogy ezt mind tudom ás a saját utamat járom.

-Elkísérlek a kollégiumba. –Áll fel céltudatosan a Nagy tesó.

-Én is megyek. - Áll mellé Dög.

-Nincs szükségem gardedámra. –Tápászkodok fel a bőrkanapéról, tényleg rázni kezd a hideg..

-Nincs jól, én megyek vele. –Jelenti ki Dög. Egy darabig farkasszemet néznek egymással, de aztán egy bólintással elintézi, ezek szavak nélkül beszélnek. Felsegít, feladja a kabátom, és lassan lépkedünk fel a lépcsőn. Már félúton járhatunk a kollégium felé,  amikor megtöri a néma csendet.

-Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyen hülyeséget. –Megint az a tekintet.

-Tudom mit csinálok. –Mondom nyugodt hangon.

-Ja..kibaszottul tudod, amikor beszívva majdnem beleugrasz egy tóba, és kurvára úszni se tudsz.

-Jólvan. -Elfordítom a tekintetem, nem bírom én ezt már..

-Hát kurvára nincs jól! -Megáll és maga elé fordít. –Szeretlek bazdmeg és kibaszottul nem akarlak elveszíteni.

Én mindent elveszítettem..úgy fájt, és most..mi ez? Nem akarok érezni, nem akarok szeretni, mert félelmetes dolog..el fogom veszíteni ami fontos, így volt mindig így lesz..

-Hagyd már abba! –Kitör belőlem az idegesség és a szorongás, könnyek szöknek a szemembe. –Kibaszottul nem akarok érezni! Nem akarok szeretni bazdmeg! Fogd fel, egyedül akarok lenni! Nincs szükségem senkire sem! Jól megvoltam eddig is, ezután is így lesz! –Ordítom a képébe, látom a megdöbbenést, és a fájdalmat az arcán..én tettem és nem akarom látni, nem tud mit mondani. A keze, ami ebben a pár másodpercben a kezemet szorította hirtelen hideggé válik, elenged és zsebre vágja kezeit. Nem néz rám, mar a tudat, hogy fájdalmat kellett okoznom neki..nem bírom. Fogom magam és gyors léptekkel távolodok tőle, végül már futva teszem meg az utat a kollégiumig. A KURVA ÉLETBE!!..megint elbasztam mindent! Már semmi sem érdekelt, felrohantam a szobába, levetkőztem és a fürdőben a forró zuhany alá álltam. Égette a bőröm, fájt, csípett, megérdemlem.. Magamra rángattam a ruháim és az ágyba siettem a fejemre húztam a takarót. Ő volt az egyetlen, aki tényleg törődött velem, annyi év után volt valaki, aki szeretett és vi..vigyázott rám, megijedtem a tudattól, hogy megint az lesz, mint régen és elfutottam.. Pedig már tényleg kezdtem azt hinni, nem vagyok egyedül.. és most elüldöztem azt is aki mellém állt…zúgott a fejem, még a fűtől és a fejemben dübörögtek a gondolatok,  végül a saját forró könnyeim közt ért az álom..Bassza meg.

***

Reggel kelek, mint egy hulla, fáj a lelkem, kibaszottul..picsába.. Elvonulok a privát helyiségbe és vágásokat ejtek a karomon, most nem azért, mert új késem van, amit kénytelen vagyok így kipróbálni, hanem, hogy enyhítsem a bűntudatom. Fájdalmat okoztam neki. Nagy nehézségek árán, mikor már kis patakokban folyna a vér a karomról eszembe jut abbahagyni..kurva élet. Bevonszolom magam az iskolába, természetesen figyelni nem tudok, és éjszaka sem aludtam sokat a rengetek rémálom miatt, úgyhogy hulla fáradt vagyok. Minden kis dologra képes lennék most robbanni. Harmadik óra után nagyszünet, előhalászom a telefonom, nem fogadott. Mama..megugrik a pulzusom… Tárcsázom a számot.

-Szia, miért hív..

-Jaj Dorinám! –Hallatszik egy sírós hang. -Tegnap anyádék úgy összevesztek, anyád rosszul lett, szívrohamot kapott és oda szállítottál a kórházba.

Anyu-szívroham-veszekedés-apu

MEGÖLÖM AZT AZ BALFASZT!!!!! –Üvöltöm, mire az egész osztály döbbenten mered rám. A zsebembe vágom a telefonom, felkapom a táskám és indulnék a kórházba, teljes erőből bebaszom az ajtót vakolat hullik a földre.

-Várj..Ne menj..Bajba kerülsz! –Ordítják a többiek, de nem érdekel. Tudtam, hogy ez lesz, úgy tudtam! Ez az én hibám! Mi a fasznak kellett nekem ebbe a középiskolába jönnöm? Megakadályozhattam volna..A KURVA ÉLETBE. –Hallom a saját szívverésem, reszketek, a pulzusom és a vérnyomásom kiakadtak és a plafont verik, izzik körülöttem a levegő, robbanok, mint az atombomba mindent elpusztítok, amit meg nem, azt a kisugárzásom tesz tönkre szép lassan.

Lerohanok az emeletről, a szöges kapu mechanikus, így jobb híján átmászok rajta és őrült futásba kezdek csak pár utcára van a kórház. Rohanok, mint egy vadállat félrelökök mindenkit a lámpákat leszarva átszaladok az úton, be a kórházba. Olyan rosszul vagyok, mindjárt hányok, de az idegesség lábon tart. Faszomba már.. Gyorsan megtudakolom hol lehet az anyám és rohanok ismét az emeletre, kurva élet hol van már, be se kell mennem az ajtó előtt ott áll..aki mindezt okozta az apám. Hirtelen megállok, ő rám néz, ökölbe szorul a kezem, a körmöm beleváj az eleven húsomba, fogaim összeszorítom, látásom homályos a dühtől, robban a bomba.

MÉGIS HOGY A PICSÁBA KÉPZELTED EZT? TE BALFASZ?!?!? –Ssst kussolj, ez egy kórház.

-MI AZ HOGY KUSSOLJAK?! KURVÁRA NEM FOGOK KUSSOLNI 15 KIBASZOTT ÉVEN KERESZTÜL KUSSOLTAM ITT AZ IDEJE, HOGY ÜVÖLTSEK!! –Kitámasztottam a lábam és nekirohantam, ütöttem vágtam, csíptem karmoltam, ahol értem, véresen szedett le róla négy tagbaszakadt férfi, valami szart belém basztak, amitől lenyugodtam, és bekómáltam. Nem érdekelt, mit csináltam megérdemelte volna a halált is az az idióta pöcs. Mire felkeltem a balfasz eltűnt, engem beraktak valami kórházi szírszar ágyba, tudtam, hogy anyámhoz nem mehetek be. Felkeltem és igyekeztem kevéssé szédelegve kimenni a kórteremből, halottam, amint két ápoló beszélget.

-Nagyon durva volt az a lány, én láttam az egészet, le merem fogadni, hogy nem is ember, úgy szaggatta szét a tulajdon apját. Valami démon szállta meg még a szeme is vörösen izzott. Tiszta pszihopata.

-Biztosan durva jelenet volt!

-Az ám! Négy kigyúrt mentős szedte le az apjáról nyugtatóval, nem is kevéssel, ha kiütötte azt a vadállatot.

-És mi lett az anyjával? Állítólag meghalt, vagy haldoklik, nem tudom.

Az..anyám..- Félrelöktem az ápolónőket és kirohantam az épületből, csak rohantam rohantam és nem tudtam hova. –Az anyám meghalt, haldoklik a kurva isten.. NEM HISZEM EL!!! MIÉRT KELL MINDENT ELBASZNOM EBBEN A TETVES VILÁGBAAAAN??? Ordítom az utcán és nem érdekel milyen nevetséges, vagy gyerekes vagyok…senkim sem maradt. A tóhoz értem ismét, körbefutottam az egész várost, térdre rogyva borulok a tó elé..zokogni kezdek a fájdalomtól eltorzul az arcom.

MIÉRT?!?!

Semmi sincs, többé, csak én egyedül és a puszta fájdalom.. Azt hittem engem senki soha nem fog megszeretni, és amikor mégis megtörtént..mit csináltam? Elküldtem a picsába azzal, hogy megvagyok egyedül.. Hazudtam. Csak féltem szeretni, féltem hogy őt is elvesztem, de, ha sosem szeretem elvesztettem mielőtt az enyém lehetett volna. A tó mellett magasodó templomra bámulok. Milyen egyedül áll itt..csak a tó és a fenyő veszi körbe. Annyira szerettem embereket, olyan kibaszottul, hogy a gondolattól, hogy elveszíthetem őket sírva fakadtam. Aztán már nem volt idejük rám, nem játszottak velem, nem dícsértek meg. Rajzpályázatot nyertem, tánc fellépéseim voltak, írtam és zenélni tanultam, de mindig volt más, ami előre valóbb volt nálam. Veszekedtünk..Semmire se vagy jó Aztán csattant a pofon. Elköltöztünk, minden amit szerettem ott, a barátaim, elvesztek. Egyedül maradtam, nagyon fájt, képzeletbeli barátokat teremtettem magamnak, de minden este sírva aludtam el, mert tudtam, hogy senki sem szeret. Minden este rémálmok gyötörtek, annyi éven keresztül..és most volt valaki, aki szeretett..de én féltem, és megijedtem a helyzettől..sajnálom. Előveszem a telefonom. Telefonszámok. Dög. Hívás. Kicseng.

-Halo? –Szól bele érdektelen hangon. Sírós reszkető hangon válaszolok.

-Mindent sajnálok..egy idióta vagyok…mindig olyan jó voltál hozzám..-elmosolyodok –Szeretlek köszönök mindent..

-Állj te most búcsúzkodsz?! –Ordít dühösen, aggódva a telefonba.

-Mond meg a többieknek, hogy sze..szerettem őket, és köszönök mindent.

-KIBASZOTTUL NEM HALHATSZ MEG!

-Anyám meghalt, vagy haldoklik apám miatt őt véresre téptem, téged elhagytalak..bocsáss meg..

-Nem hagytál, itt vagyok neked bazdmeg! Ha te meghalsz én megyek utánad!!! –Üvölti kétségbeesve. –Azt hittem nem tudsz szeretni..-Lassan szedem a lépcsőket a templom tornya felé. –azt hittem nincsenek érzéseid, de most, hogy hallak sírni.. „És a cápának vannak könnyei és végigfutnak az arcán..” –morogja mély hangon.

-De a cápa a vízben él –Felállok a párkányra a templom tetején. –Ezért nem látszanak a könnyei. Vigyázz magadra.. (-de ne csináld) A mélyben nagyon magányos, ezért sok könnye hull… Szeretlek. –Egy nagy csobbanással ért a vízbe a fiatal lány teste, amit azonnal elnyelt a hideg hullám a telefonban hallatszott a víz loccsanása. A fiú könnyes szemekkel tette hozzá.

-Ezért sós a tengerek vize.

Tél van.. november vége, hullanak az első hópelyhek. A fák mélyen meghajolnak a tél kezdete előtt, tiszteletet adván, amit a jégévszak süvítő szele megkíván tőlük. Az első hó sosem marad meg, mindig elolvad, vértanúként így hűti le a langyoskás talajt, hogy az utódai a következő hópelyhek már életben maradhassanak, jelezvén az új évszak beköszöntét.

Az emberek ilyenkor már lázasan készülődnek a karácsonyra, a mikulásvárásra hipp-hopp elkapkodják az üzletekben a szebbnél szebb adventi koszorúkat. Mindenki lázban ég, hogy a megfelelő ajándékot válassza szeretteinek a „békés boldog ünnepekre” A vége úgyis sértődés veszekedés és fájdalom lesz. –Ezen a gondolaton elmosolyodok. Vicces, hogy az emberek karácsonykor minderre rájönnek, hogy rossz szemszögből nézik, nem az ajándék lenne a fontos, vagy a tökéletességre való törekvés, hanem az a bizonyos sz-betűs szó..a szeretet. De aztán, mikor elmúl a karácsony és új év kezdődik ugyanolyan balgasággal költekezik magukat, mintha csak egy évvel korábban járnánk.

Karácsonykor két dolog mutatója leng ki hatalmas mértékben, az ajándékvásárlás és az öngyilkosság. Érdekes nemde? Amíg egyes emberek a meleg szobában a család közelségében azon veszekednek szenteste, miért nem más színbe kapta meg az ajándékát, addig esetleg a szomszéd lakásban, vagy utcában önkezével vet véget életének egy ember, mert magányos és úgy érzi nincs már remény számára. Néha nem ártana az embereknek elgondolkodni, bele sem gondolnak, hogy ott lehet mellettük a család, és ez mekkora öröm lehetne, ha engednének az önfejűségükből és alább adnának az oly nagyra tartott büszkeségükből, és, hogy sokaknak ez nem adatik meg. Elválaszt a hosszú út, a titok pecsétje, vannak dolgok amiket nem kell tudni a családnak, de bennünket mégis életet. Ezeknek a „dolgoknak” a hiánya ötlik fel karácsonykor is a szívekben, de csak titokban. A hó, a hideg betakarja s elrejti, akárcsak egy fehér titokláda, mi valójában a szívekben lapul.

Van egy veszedelmes dolog az ember életében, úgy hívják szerelem. A legveszélyesebb, legbrutálisabb az első, mint mindenből. Az első, amiből tanulhatunk, amikben valóban nagy hibákat véthetünk, ami a legpusztítóbb és mindent elsöprő balgaságokra vesz rá, amit csak későn, vagy a „szerelem” elmúltával veszünk észre. Akár a cunamik, vagy a földrengések, mindig az első belőle a legnagyobb energiájú, ami városokat, életeket, ejt fogságba a romok alatt. Elpusztít mindent, tönkretesz. Aztán felépülsz újra, már nem építesz közel a parthoz, máshová költözöl, elhagyod a helyet, mit egykor talán még szerettél is. Megtanulod, hogy milyen házakat építs, ami ezeket kivédi, megtanulsz vele élni. Ellopja a mosolyod, aztán a szánalom hullámvasútja újra mosolyt, nevetést csal az arcodra. Lesz valaki, aki néz a hullámvasút közben, te csak mész föl-le körbe- körbe, ő néz. Nem tudod ki ő, nem lát mást csak téged, nem érdekli merre visz a kanyargós jármű szemével követ. Lassul majd megáll a hullámvasút. Ott van, aki végig nézett, közelebb jön, leül melléd. Indul az újabb kör. Közel van hozzád, mosolyog, te nem érted mire fel ez a mosoly, nem ismered miféle nevetés ez. Nem ismersz ehhez hasonlót, mintha jó érzés lenne, mintha élettel töltene fel, mosolyra csalja a lelked, ha az arcod komor is marad. Élvezi az utat, mert melletted lehet. Mosolyogni kezdesz, nem érted, nem tudod miért, nem fogod fel, de jó érzés. Nem azért van, mert újabb szánalmas dolog történt veled, amin már saját magad is könnyeket hullatva nevetsz, hanem mert..jó.  Furcsa bizsergő érzés fog el, jó érzéssel tölt el, hogy ő itt van. De ki ő? Hidegséget sugárzó vad jégsárkány. Együtt szállunk ki a szenvedés hullámvasútjából.

Egyszer  volt, hol nem volt, messze..messze a valóság földjén élt egy kislány. Ezt a kislányt Dorinak becézték. A szülei még csecsemő korában elhagyták, így egy árvaházban nevelkedett. Már kisgyermek korában nagyon érdekelte a világ, nem sokat játszott a többi gyerekkel, mélybarna szemei a könyv lapjain fel-felbukkanó képeken nyugodott, sötét göndör fürtjeit eltakarta az ölében keverő nagy könyv. Telt-múlt az idő és a kis Dori első osztályba került. Tetszett neki a sok új dolog, szerette az iskolát bár barátai nem nagyon akadtak. Szegény kislány nagyon így egyedül érezte magát, de mivel okos volt, kitalálta, hogy, ha nem akadnak valós barátai, hát létrehoz a kis elmélyében olyanokat, amilyeneket szeretne. Kis, apró emberszerű teremtményeket képzelt barátainak, akik a vállán ültek napkeltétől napestig.

Lassacskán elérkezni látszott az év vége, a gyerekek olvasni tanultak a délután során, már egész jól ment nekik. Az árvaházban is tanultak a nevelőktől  verseket és dalokat, ám Dorit sosem engedte oda a többi árva, kicsúfolták, ő nem tanulhatta meg a szebbnél-szebb dalocskákat, amit az iskolában is előadott a többi gyerek, piros pont járt érte.

Egy nap hangos olvasás volt a napköziben, és Dorit szólították fel. Olvasni kezdte lassacskán. „Kata nagyon…-itt megállt, majd folytatta- ..a cicákat. Megszólalt a tanító néni.

-Dorikám kihagytál egy szót. Olvasd csak el mégegyszer!

-Kata nagyon..a cicákat.

-Még mindig nem jó, tudod melyik szót hagytad ki?

-Nem. –Szólt halkan, épphogy hallatszott.

-Azt a szót, hogy „szereti” a szeretet szót.

-Nem ismerem ezt a szót. –nézett ki göndör fürtjei mögül Dori. A tanárnő elhülve támaszkodott az íróasztalba.

-Hogyhogy nem ismered?! –Kétségbeesetten folytatta a nő. –Az egy érzés, egy nagyon jó érzés, ahogy apukád és anyukád szeret téged és a családod.

-Nincs családom. –Felelte komolyan a kisdiák. Néma csend ült az osztályon hallani lehetett a kintről beszűrődő zajokat.

-Valóban nem ismered a szót? –hüledezett a fiatal asszony.

-Nem ismerem, nem tanították meg. –Vont vállat Dori.

A tanárnő pityeregve sietett ki az ajtón. A kisdiák még hozzátette.

-Engem nem tanítottak meg szeretni.

Lassan hullanak a vöröslő falevelek, és a puha avarba. Libbennek, lebbennek és suhogva egymásra esnek. Éjfekete és gesztenyebarna kora őszi kabátokat, cifra sálakat kínálnak az üzletek ablakai. Egy-egy sötét ruhás ember megáll előtte, aztán tovább libben. Kezd hidegre fordulni az időjárás, fekete fellegek tarkítják a vakító fehér eget, ködös a reggel és este, ahogy most a felhők ködösítenek el mindent. A költöző madarak nagy csapatokba verődve szállnak a park felett, megkerülik és újabb kört írnak le, feketére festve az így is komor eget. Az emberek lomhán sietnek dolgukra, munkába, iskolába futnak a gyerekek. Ősz van, az írók, költők kedvenc jelenete, az elmúlás jelképe. Pedig ilyenkor él igazán az időjárás is. A szél táncot lejt, elfújja a bánatot, a fullasztó meleget, a levelek örvénykörben suhognak, mintha csupa élet és vidámság lenne életük kimúlta. Minden ezernyi színbe borul, piros-barna-sárga, festeni ilyenkor a szemünkkel nagyszerű vászonnak ott az ég és a képzeletünk. Lassan menve az utcán bódékban árulják a szebbnél szebb mécseseket és koszorúkat, szeretem nézni ezeket, akármennyire is szomorú, ha valakinek már sírjára viszünk koszorút, azért tudjuk, hogy voltak jó pillanatok, szerettük és emlékezünk rá. Hiányoznak, nagyot sóhajtva továbbmegyünk, néha nem árt emlékezni arra, honnan jöttünk, hol kezdtünk el mindent, ami most vagyunk mi volt akkor. Eszünkbe jut egy-egy vicces pillanat, amit szerettünkkel éltünk át, mosolyra húzódik a szánk. Szép volt, jó volt, elmúlt. De azt tudom, hogy igaz volt.

Üvölteni akartam, hallatni, hogy fáj, éget a bőröm alá szivárog a sejtjeim legmélyére és belülről emészt fel. –Nem volt hang, mit üvölthetnék.

Hallani akartam, a lágy vigaszszavakat, az általános negédes sablont, „semmi baj, minden rendbe lesz, ne félj” –Nem volt kitől halljam e szavakat.

Látni akartam, hogy élek, és vagyok, én itt ezen a bolond Földön, ebben a furcsa világban. –A tükörből csak az üres háttér nézett vissza nyugodtan.

Érezni akartam az élet sokszínűségét, de nem éreztem mást csak a fekete fájdalmat, és a színtelen ürességet a szívemben.  -Nem éreznek engem.

Sok ember, furcsa lény mászkál az utcán szerteszét. Mindegyik, siet, rohan a saját gondja baja, mindenkinek megvan. Melyik cipőt vegyék, melyik házat..az élet legátlagosabb, leghétköznapibb dolgai.. Zombik, csak sietve, fáradtan mozognak, néha mosolyra ferdül szájuk, de az csakis kéj és szánalommosoly.

Én is ott vagyok..nem hallanak, nem értenek, nem látnak, nem éreznek engem. Akkor vajon itt vagyok? Vagy ez is az elme, az univerzum rejtélyének kis illúzió játéka? Létezni de mégsem..

Jaj Mecskey..már megint egyedül vagy?

Olyan sokat hallottunk már róla, annyit verték a fejünkbe, hogy este a háborúval feküdtünk és annak hevére keltünk. A valóság azonban más… Nem idegen, névtelen arcok néznek vissza a halotti listáról, hanem a postás, aki reggel még nekünk köszönt, a tanár, aki olyan dühös volt még tegnap a rossz dolgozataink miatt, a szomszéd kislány tegnap töltötte be a hatot.

Nem fekete-fehér ismeretlen romoknál állunk. Minden szürke ködbe és porba borul, de a vér az ott vöröslik a kabátunk ujján, a járdán és a házak ormán. Idővel az is feketére kopik, elvész a fekete fehér múlt ködében. A játszótér közepén látom csak, mindenhol romok, megkopott a festék a mi csúszdánkon is.

Azt mondták felkészültünk. A rengeteg fekvőtámasz és a téli fagyban futás, felkészített ugyan, de nem arra, hogy a legjobb barátunk élettelen testét segítsük ki a romok alól. Vértől ázott ruhában, fáradtan, reménytelenül.

Boncoltunk állatokat, igen..fertőtlenített, steril, élettelen állatokat. De itt a rothadó, égett emberi hús szaga elviselhetetlen. Emberi cafatok lógnak a kerítésen, vértől foltos lerágott koponya a lábunknál.

Az alakzat felbomlott a sereg eltűnt a romhalmaz alatt. Az eső lassan csöpögni, majd zuhogni kezd. Elmossa a porködöt, lassan látszik az ég alja, nevetségesen kék, mintha ezzel azt üzenné, ha az ember olyan hülye is, hogy elpusztítsa önmagát, a természet azért még talpon áll. Mintha nevetve kacsintana a kékség, csak az ember öl feleslegesen...de az eső elmossa az utca porát, a vértől vöröslő délutánt, elmossa a töltényhüvelyeket itt szétszorván. Az ember mocskolt, s most a természet takarít. Vajon a bűnöket elmossa az eső? Ha nem marad nyoma a pusztításnak vajon megtörtént-e mindez? Az eső elmossa a rohadó világ tépett sebeit. Egyszer talán elmossa a vétkeinket, egyszer talán elmos minket.

Nincs más, csak ez és én..fáj. Látom a tavat, a fenyőket, vörös, kék, zöld. Nem tudok mozogni, tökéletesen betölti minden porcikámat, nem marad már hely az akaratnak, hogy tegyek ellene, elpusztítja, megöli az emberi tudatom, az ösztöneim mélyére hatol és darabokra töri azt. Elvesztettem az emberi tudatom, állatias ösztöneim, testem lassan, kényszeresen görnyedve darabokra hullik, elpusztul…már nem vagyok élőlény, halott vagyok. Poraimat, hamvaim maradékát lassan elfújja a szél, szétterül a hideg tóban, a fenyves alján, és végül a hegyek ormán. Ami egyszer én voltam, élő ember.. de most már semmivé lettem, halott, akaratlan.
 

Az emberek félnek tőlünk, az emberek sok mindentől félnek. Amikor meglátnak minket keserves sikolyok közepette futásnak erednek, vagy jéggé dermedve állnak és bámulnak minket. Mi tudjuk, érezzük milyen katasztrófák sújtanak le rájuk, figyelmeztetni akarjuk őket, de nehéz megérteni az ő világukat. A gondolkodásuk logikátlan, kusza, és gyerekes. Olyan fegyvereket fejlesztenek, amikkel egymást pusztítják. Olyan törékenyek. Mintha élő porcelánbabáknak erőt adnánk és megmutatnánk a hatalom pusztító ízét, aztán magukra hagyjuk őket. Mikor legközelebb látjuk őket apró, éles darabokban fekszenek a földön. És mi mindenre figyelmeztettük őket. De nem hallgatnak ránk, mert elvakítja őket a félelem. Van valami sötéten csillogó, vöröslő szemeinkben, amiben ők elmerülnek, megfulladnak, üresnek érzik magukat. Csak rohannak és rohannak, egymáson keresztül, kasul taposva. Hova siettek emberek? Meghalni? Ott csak az vár rátok. Olyan világot építettetek, ami felülmúl titeket, a játékszeretek, a mindennapi felesleges kütyüitek okosabbak nálatok. Csak nehogy egyszer szembe nézzetek azzal, mit teremtettetek, mert akkor végetek. És mi szóltunk. Manapság nem hisztek bennünk, igaz könnyebb a realitás védőmezején élnetek rohanó napjaitokat, ezzel keltek és fekszetek le, a realitással, ami erősebb nálatok, ami ismeretlen, azt nem fogadjátok el. Ti akartok a hatalmon lenni. De minden nagy királyságot, minden hatalmas birodalmat megbuktatnak egyszer, amikor már felülmúlta őket, embereket. Lehet, hogy szárnyunk van és repülünk, nem értük a világotokat és titeket. De talán nekünk is van, ami nektek. Hogy is nevezik? Ér-ze-lem. De ti, nem hisztek bennünk, ne féljetek emberek, mi sem hiszünk bennetek. Bújjatok el, tagadjatok le, köröttetek minden hatalmasat. De mi ott leszünk és figyelünk, nem értjük mit-miért tesztek, de ott vagyunk és látjuk. Amikor egyedül sétálsz az utcán mi vagyunk a lámpaoszlop árnyékába rejtőzve, mi vagyunk a sárgán megvilágított téglafalas épület, szögesdrótos árnyékában. Mi vagyunk a zseblámpád fényében. Amikor majd rájöttök mit tettetek késő lesz, és elpusztítjátok önmagatok realitás királyságát. Az emberek azt hiszik mi vagyunk a gonoszak, de nem mernek tükörbe nézni, és, ha mégis...Mi szóltunk!

(Mecskey naplójából)

Utálom a karácsonyt, régen szerettem, de mára egészen megutáltam. Ilyenkor érzem legjobban az űrt, a lyukat, hogy valami, hiányzik és elegem van, a már jól begyakorolt ártatlan, gyermeki műmosolyomból is.  Miért csak nekem kell mindig felhúznom? A karácsony üres. Volt ott régen valami hatalmas, erős kötelék, ami összetartott mindent és mindenkit, eget és földet, ezernyi más világot kapcsolt egybe. Most eltűnt, megszűnt létezni, ott volt mélyen magamban, de mára elveszett. Vajon hova lett? Lehetséges, hogy egy ilyen hatalmas dolog csak úgy eltűnjön? Vagy átalakult valami mássá? Gonosszá, rosszá…lehetséges, hogy egy ilyen jó dolog, ilyen keserű méreggé váljon, ami lassan szivárog az emberben, és kínkeserves sorvadás után öli csak meg? Régen volt egy házam, egy nagy házam itt a szívemben. Tele volt szebbnél-szebb bútorokkal, képekkel, díszekkel, úgy ragyogott akár egy királyi palota, pompázott a boldogság, és a szeretet mindent be aranyló kincseivel. Mára nincs ott semmi. A régi lakkozott meleg fapadlót felváltotta a hideg, szürke betonpadló. A képek megtépve romokban hevernek a földön, nagy részük már elhamvadt. A bútorokat ellopták, vagy hamuvá égették, a királyi palotát bevették és lerombolták, a szeretetet és a boldogságot elrabolták. Én ott maradtam, mindig ott leszek, most is ott vagyok. És bámulom a mocskos, kietlen üres fehér falat. Vajon lesz-e még az én szívemben karácsony?