Fennhangon énekeltek, mint valami ünnepélyes alkalmakkor szokás, pedig csak újabb téboly költözött a fejembe, egy téboly ami lehet hogy végig ott volt, megbélyegezve amióta megszülettem, de az is lehet, hogy csak a velejéig rohadt világ tette rám bélyegét. A lényeg mindenesetre, hogy ott volt rajtam és megpecsételte minden tettemet. Talán köszönetet kéne mondanom a  világnak, hogy ez lett belőlem, talán mindörökre utálnom kéne érte, én ezt kompenzálva utálom szeretni és szeretem utálni, bármilyen furcsán és kétségesen is hangzik ez, képes vagyok egyszerre eme két furcsa érzésre. Nos valóban,  ez tett azzá ami vagyok, egyszer démoni fekete nőszemély, másszor fehér galamb képében szállok az emberek furcsa elméjére, így hát megkeverve ezt, valami kétes furcsa lény lehetek, aki feketében is csak jót jelenthet fehérben pedig a halál hírnökévé válhat. Mindenesetre, sok ember rossznak láthat egyes nézeteim miatt, és én szintúgy elgondolkodok azon vajon kié is a jó avagy rossz nézet, amíg arra nem jutok, hogy csakis nézetek vannak sem jó sem eddig rossz nem létezik, mindez nézőpont kérdése. Ha fekete vagyok vakít a fehér, ha fehér vagyok nem látok a fekete sötétségben. Ha elvakít a világosság ugyanúgy vak vagyok, mintha csak a sötétben bóklásznék. De az ember szeme hozzászokik a fényhez, éppúgy mint a sötétséghez, jóhoz-rosszhoz avagy a köztes állapot félhomályához. Mindenki döntse el hova tartozik. Aki eddig csupa fényben tündöklő angyal volt, démoni feketének láthat mást, aki nem láthatott afféle ragyogást, amelyben ő sziporkázott, és talán a szürkébb képmásunk saját magát láthatja a fehér tündérnek. Olyan is akad persze, aki sötétnek hiszi magát, de csak mert még nem látott valódi sötétséget. A sötétség nem afféle dolog, amit éjszaka láthat az ember csillagfény és holdragyogás mellett, de még csak nem is olyan, mint a borús éjszakákon látott sötétség. Nem, ez teljesen más, az ember bőrére ragad és apró kezekkel rántja a mélybe, lassan vagy épp gyorsabban zuhanva a biztos halál felé, az ember elméjébe férkőzik és felzabálja egykori énjét, amíg csak üres fájdalom marad helyette és a halál tébolyi szikrája. A halál a tébolyultak számára csak megváltást hozhat, mert gyengék tenni jobb, élhetőbb életért. Meghalni egyszerű élni már problémásabb és sokszor fájdalmasabb dolog. De végül is halottnak lenni bizonyára unalmas lehet. Csupán szétfoszló porhüvelyünk oszló foszlányaiba zárva. A halottaknak nem jár ki egyes kiváltság amit az élők magukénak mondhat, nem éreznek ugyan fájdalmat, de örömöt és vágyat sem. Érzelmi nullákká válnak vagy a fájdalom teljében a pokol bugyraiban égve, vagy a mennyben isteni lényként kiteljesedve, mikor már feleslegesek az afféle érzelmek, amit egy ember érezni tud. És aki a köztes állapotba jut..nos azzal még ennyi fogalmam sincs mi történik, de a mondás szerint az arany középút jobb mint dönteni fekete és fehér közt. Érezni mindkét erőt a pusztítást és teremtést, alkotást és annak elpusztulását. Talán csak így lehetünk tanúi egyes dolgok létrejöttének és mások pusztulásának, így láthatjuk az egész egy körvonalát, ami az egész alapját képzi és alap építőköveit lassan építve lassan talán eljuthatunk a teljesség felé. Néha átlendülünk a sziporkás vagy tébolyult oldalra, de ha a kettő közt ingázunk egyszer a végére érünk, és akkor már ismerni fogjuk az odavezető utat és így talán lesz alkalmunk újba belevágni. Vagy talán eltévedünk a mellékutakon és kereszteződésekben?

Akinek már nincs veszteni valója az sok esetben öngyilkos lesz, egyszerűen beleun a fájdalomba a saját mihasznaságába és a lelke ürességébe. Felvágja az ereit, vonat elé veti magát, leugrik egy magas ház tetejéről, számos öngyilkossági módszer van, amiből választhat a páciens. Ám akad olyan, aki ekkor kezd csak élni. Amikor már nincs mit sajnálnia, hogy kárba vész, nincs kit szeretnie, nincs semmi, ami ehhez az átkozott mocskos világhoz kötné, amikor az élet kibaszott vele, akkor már szabad az út. Persze ez nem indok emberölésre, nem hatalmaz fel senkit semmire az hogy, rossz sorsra jutott, mégis, ha az emberek tudnák mi áll egyesek múltjában másképp tekintenének rá és néhány dolgot mégis elnéznének neki. Ám az emberek csökönyösek, befolyásolhatóak és előítéletesek, amin talán évtizedek alatt sem lehetne kiirtani belőlük, ugyanis ez a kórság már a sejtjeik mélyére hatolt és onnan zabálta fel egész lényüket. És ugyan ki változtatna ezen? Mi okból? Ugyan már ne legyünk nevetségesek, mintha azt mondanánk a kormány csak azért szedi az adót, hogy nekünk jobb legyen. Most mindenki elfintorodik magában, és igen ez az előítéletesség és csökönyösség kiirtása is épp ilyen fantazmagória, mese habbal, amit már a legkisebb gyerek sem hisz valóságnak. Épp ilyen volt Black is. Egy fiatal, viszonylag jó vágású férfi sötét hajjal és még sötétebb szemekkel, aki hontalanul rótta Oroszország hideg, mégis élettelien pezsgő fővárosát, a haláltusát keresve. Játszani vágyott, nem is mással, mint a tulajdon életével. Talán nem is tudta mit cselekszik, talán szándékosan nem akarta megtudni. A fekete kabátos alak belibbent egy késő este dugig telt kaszinóba, ami tele volt sárga földig részegedett alakokkal, lenge öltözetbe öltözött rúdtáncosokkal és füstöt eregető, vigyorgó orosz férfiakkal. Volt egy kisebb elkülönített rész, amit a rendőrség előtt rejtegettek. Eredetileg póker asztal állt középen, de most ez félretolva állt az ajtónál és egy rulett asztal vette át helyét. Különös volt a szoba, a magas falat szinte teljesen csempe fedte, ahogy a padlót is ugyanez a csempe borította néhány lyukkal a földön. Aki betéved mindezt nem látja, hisz a zöld szőnyeg elfedte volna, de most ez is a pókerasztalon félretolva hevert. Ruletteztek az orosz urak, egyik kezükben a vodkásüveg, másikban kalasnyikovot szorongattak. Black belépett a helyiségbe, mire hirtelen csend támadt, néhányan kibisztosították a fegyverüket, Black felemelt kezekkel, cigarettával a szájában, állt. Mutatott egy jelet a kezével, mire a férfiak elvigyorodtak, és leengedték a fegyvert.

-Akkor játszunk pajtás! –Hörögték oroszul.

Egyiken sem látszott különösebb aggodalom, hogy esetleg életét vesztheti, pedig a hely szinte ontotta magából az érdektelen halálozások szagát. Black tétet tett, és vesztett. Hatalmas részeges nevetés tört ki, az oroszokon, káröröm volt ez. Összesúgták, egészen biztosan  azon gondolkodtak melyikük lője agyon a fiatal feketekabátost. Aki nyugodtan szivarozgatott a sarokban. Cseppet sem izgatta saját halálának híre, hisz valljuk be ezért jött ide. Abbahagyták a sugdolózást, és arrébb álltak. Az egyik takbaszakadt férfi felemelte a fegyvert és lőtt. Ebben a pillanatban rendőr kocsi szirénája zavarta meg őket, és riadtan menekültek, mit sem foglakozva Blackkel, aki vértócsában feküdt a padlón, halálos sebet kapott, az esélye, hogy mégis túléli elenyésző volt. A rendőrök sem adtak neki sok reményt, de azért még kihívták a mentőket. Black még alig, de élt. Találkozott a halállal, fönt a magasban szállt már, amikor rájött, hogy még mennyi mindent megtehetett volna. Hirtelen nem akart halott lenni, barátokat akart szerezni és családot alapítani, akik nem megadhatja mindazt, ami neki nem volt meg.

-Elbasztam. –Hörögte magában, amikor egy ronda lény került elé a fekete homályban.

-Vissza engedlek a halandók közé, ha áldozatot mutatsz nekem. –Morogta mély hangon, csak alakja rajzolódott ki a férfi előtt, de egy varangyos béka és valami hibrid lény keverékére hasonlított az alak.

-Milyen áldozatot?

-Egy éven belül három halandó lelkét kell visszaszolgáltatnod nekem. –Black fontolgatta az ajánlatot, most gyilkos váljék belőle? Elég furfangos volt, hogy a rendőrséget kicselezze, így hát beleegyezett.

-Rendben van. – A varangyos-hibrid lény elvigyorodott, elégedett kacagásban tört ki. Mormolt valamit, valami idegen nyelven, és Black egy kórházi ágyon találta magát. A nővér hangosan felsikított, mikor kinyitotta a szemét.

-Hisz halottnak kéne lennie! –Sivította. –Hogy lehet, hogy mégis életben van?

-Szövetséget kötöttem az ördöggel. –Válaszolt minden körítés nélkül Black. (A nővér sikítozva futott ki a kórházi szobából, felhagyott a nővéri munkájával, és valami nyugodtabb szakmát választott. ) A férfi felült felöltözött, és a hideg havas utcára sietett, szájában a cigarettájával.

-Szóval, egy év alatt három halandó élet, mi?

A sötét komor éjszakai utcán sétálgattam egyedül, a kihalt kisvárosban, ahol értem. Senki sem volt az utcán rajtam kívül, a lámpák mindenhol leoltva, sehol még csak egy tévé sem ment, aminek fénye kivilágított volna az ablakon. Néma csend és mozdulatlan légkör. Hideg volt már csaknem reszkettem, de egyszerűen jó érzés volt egyedül sétálgatni egy kihalt utcán. Magam alatt voltam, teljesen, mostanság egyik depiből esek a másikba. Elmorfondíroztam magamban,milyen jó lenne, ha ki tudnám ölni az érzéseimet magamból, akkor semmi sem fájna és ennek az egész szenvedésnek vége lenne. Talán gonosz lennék, aki csak a vágyat és önzőséget érzi, de egy önző és ördögi világban mit számítana ez már? De sajnos semmilyen, érzelem-ölő fegyverem nem volt, így jobb híján csendben sétáltam tovább a sötétben. Már egészen a város szélén jártam, mikor észbe kaptam, a temetőnél lyukadtam ki. Furcsamód engem nem rémített meg, így éjszaka egyedül, inkább csak a nyugalmat éreztem. Eltekintve persze attól az érzéstől, ami mindig elfogott, ha temetőben sétáltam a holtak gyötrelmei, félelmei és a „nem vagy egyedül” érzés, hogy rajtad tartják a szemüket, de emellett csak a nyugalom áradt szét. És csend volt, amit imádtam a temetőkben. Bementem a nagy vaskapun és a sírokat nézegettem. Mivel nem volt nálam zseblámpa, ezért csak addig mentem a temetőbe, amíg a kapunál álló két villanyoszlop fénye legalább az előttem álló sírokat kirajzolta, tovább menni hülyeség lett volna, hisz nem biztos, hogy visszatalálok. Leültem egy sír elé és bámultam. Olyan furcsán nézett ki, teljesen más volt, mint a többi, márvány lapja volt, de már erősen megkopott és az évszám is elég régi volt rajta, olyan régi, hogy akkor még biztosan nem használhattak márványt egy sírhoz, és persze elég töredezett volt, repedezett, de a környékén még fű sem nőtt, a feliratot lekaparták róla. Elég kísértetiesen festett, de egy csepp rémület nem volt bennem, magam sem tudom miért. Hisz egyébként rettegek a szellemektől, volt pár eset, amikor elhittem hogy léteznek, és a legfélelmetesebb bennük, hogy nincs testük, amit megüthetnél, hogy valahogy védekezz ellenük, ha megtámadnak valahogy. Bár kevés filmet láttam ahhoz, hogy tudjam hogy támad egy szellem, de biztosan rémisztő lehet. De legalább van aki meghallgat.

-Te sem tudsz segíteni nekem ugye? –Kérdeztem a megkopott sírt, mire újra néma csend következett.

-Hogyan is tudnál halott vagy, a halottak nem beszélnek élőkel. Vagyis, élő nem médium akármikkel biztos nem. –Fej támasztva bámultam a sírt, továbbra sem történt semmi.

-Mutatok valamit. –Elővettem a zsebemből egy kis zsebkönyvet, amit telerajzoltam azokkal a különös jelekkel, amiket rajzolni szoktam, bár nem tudom miért, jelentést sem kapcsoltam hozzájuk, csak vitte a kezem a tollat és megszületett valami.

-Te sem tudod mik ezek ugye? Ami azt illeti, én rajzoltam őket, de nem tudom miért. –Újabb csend után megkérdeztem.

-Szerinted létezik olyan, hogy kiölni az érzéseket? Mondjuk mágiával, vagy az ördög keze által. Hallottam olyat, hogy ha valaki felkínál valamit az ördögnek, az cserébe segít.

-Nagyon nem akarok már érezni..annyira fáj. –Könnyek szöktek a szemembe, és végiggördültek az arcomon, ami ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint percekkel ezelőtt.

-Tudom, ami nem öl meg az megerősít, de akkor sem bírom ezt tovább, minek erősnek lenni, ha az is ugyanolyan fájdalmat okoz és ürességet? Ugyanúgy senkinek se lesz rám ideje, senki sem fog értékelni, beégetem magam mindenki előtt, nem érek el semmit, elbukok mindenben és senki sem fog szeretni.-Újabb könnyzuhatag folyt végig az arcomon.-.Ez nem igazságos, van akinek mindene megvan, van akit szeretnek és tényleg jó abban amit csinál. De én..nem vagyok jó semmire. Eladom a lelkem az ördögnek.

Lágy szellő kezdte rebegtetni a hajam mintha azt suttogta volna, ne tedd. Hirtelen észbe kaptam mert erősebben hallottam a hangot.

-Ne tedd.

-Ki az? –Ugrottam fel rémülten.

-Maga a sátán. –Hallottam a mély hangot, de sehol sem láttam senkit.

-Kurva vicces Mr Sátán, akkor mutasd magad. –Rebegtem, bár egész testemet elöntötte a félelem.

-Ülj le! -Utasított a hang, és akaratlanul is összecsuklott a lábam. Reszketni kezdtem.

-Mi vagy te? –Kérdeztem reszkető hangon haragos tekintettel.

-A fajtád tagja. –Csengett az „sátán” hangja.

-Ember vagyok. –Válaszoltam idegesen.

-Csak, hiszed, hogy az vagy.

-Bárki is vagy, ne gyere nekem ezzel a hülye szöveggel, ez itt a valóság, ahol nem röpködnek seprűn boszorkányok, és nem kotyvasztanak bájitalt a varázslók, de még sárkányok és jó tündérek sincsenek. –Hallhatóan felbosszantotta, amit mondtam. A következő pillanatban gyomron szúrt valami égető érzés, és a szívem furcsán másként kezdett verni, előregörnyedtem és felnyögtem.

-Ember..mi? Nézz csak a füzetedre. –Könny öntötte el a szemem, nagy nehézségek árán tudtam csak felemelni a fejem, de az újabb szúrástól tartva inkább engedelmeskedtem. Szemem kikerekedett, a jelek, amiket rajzoltam a fület fölött lebegtek, mindenféle áttetsző színben, lassan körbe, mintha vízbe dobálva kavargatták volna őket.

-Mi a..-Elcsuklott a hangom, fogalmam sem volt mit mondjak.

-Gondold meg miket mondasz kislány. –Mondta fennhangon és hirtelen szédülni kezdtem, vajon..tényleg valami egészem furcsa.. vagy mutáns lény lehetek?

-Szükséged van még az érzelmeidre, örül, hogy én jöttem előbb, és nem az kit magadhoz hívtál.

-Mi..a franc vagyok?! –Tört elő belőlem a kétségbeesett próbálkozás, hogy megtudjam.

-Majd megtudod, most viszont valaki vár rád. Jobb, ha mész, nekem is dolgom van. A viszont látásra kislány, meg ne dögölj.

-V..várj! –Kiáltottam, de újabb néma csend következett. Még mindig görcsösen előre görnyedtem, enyhült ugyan a fájdalom, de nem szűnt meg. Reszketve nyúltam a kis zsebfüzet után és fellapoztam a jeleimnél, most ugyanúgy a lapon feküdtek, mit azelőtt, ám körülöttük színes foltok voltak, mintha kiszínezték volna őket. Megpróbáltam lassan felállni, de összecsuklottam. Már végképp nem értek semmit, de valamit éreztem legbelül, hogy nem szabad megtennem..nem ölhetem meg az érzéseim, és nekem is életben kell maradnom, ez kicsit segített a lelkemen, viszont testileg teljesen strapa voltam. Beletelt tíz percbe, mire nagy nehezen felkecmeregtem, és lassan a kapu felé csoszogtam, most ugyanolyan nyugodt volt a temető, mint amikor beléptem, viszont a lelkem jobban zúgott, mint azelőtt. Egy fiú állt a kapunál kétségbeesetten tekintgetett össze-vissza, mintha keresne valakit. Ő volt az, az egyetlen akit úgy szeretek, de sajnos összevesztünk, elég rendesen azt mondtam neki, most végzek magammal..basszameg úgy sajnálom. De, hogy került ide? Vagy három órányira lakik, most nem érdekelt…a nevemet kiáltozta a sötét árnyákban nem látott meg. Meg akartam szólítani, de elcsuklott a hangom.

Lassan csoszogni kezdtem felé, alig álltam már a lábamon és minden mozdulat nagyobb fájdalommal járt.

-Itt vagy?! Nézett rám kétségbeesett és aggódó pillantásokkal. –Basszus már azt hittem.. –Nem volt ideje befejezni a mondatot mert a karjai közé zuhantam.

-Sajnálom. –Nyögtem halkan és mély sötétségbe zuhantam, még hallottam néhányszor, ahogy ijedten szólongat, de aztán teljes csönd. Végre csak egyedül voltam. És már azt sem tudtam mi vagyok, ki vagyok, talán már azt sem hol vagyok. Ez az éjszaka volt az egyik legkülönösebb az életemben. De ki tudja lesz-e folytatása.

 Néha azon töprengek, mások szemében miért vagyok furcsa, a szemembe néznek és meglátnak valamit, ami ellentmondást kelt bennük, és látom a félelem szikráját vagy az ellentmondás kételyét. Csak nem ismertek. Attól, hogy mi feketében járunk, és koponyákat viselünk ruhánkon, minek színe éjfekete és tetoválás festéke ivódott bőrünkben, néha furcsa viselkedést tanúsítunk és vannak szenvedélyeink, attól még igenis van szívünk, ami talán éppoly törékeny, mint mindenki másé. Mocskosan beszélünk,  néha még bunkók és kegyetlenek is vagyunk. Mint mindenki, ha mélyen magába néz. Megeshet, hogy minket az emberek gyarlóbbnak, tabunak és számkivetettnek tekintenek. Mert az emberben ott lappang az ősi előítélet, amit ránk néz és arca fehér vászonként tükrözi az undor és megvetés, esetleg félelem egyes fajtáit. Nem érdekel minket, ezért vagyunk „bunkók” mert ők is azok velünk. Talán több közünk van a szenvedéshez és a halálhoz, mint másoknak, de ez tesz minket azzá akik vagyunk. Van akit a bélyeggyűjtés, van akit a halál érdekel, ebben semmi kivetnivaló sincs. Bár az emberek többsége sátánistaként és az ördög imádóiként tart számon, nem vagyunk azok. Nyilván vannak olyanok, is, de mi a nagy többség csak ilyenek vagyunk és kész. Így érezzük jól magunkat. Van fekete-fehérre és a feng sui szerint rendezi be a lakását, van aki állati szőrmékkel díszíti,  amiből sokat saját maga ejtett el, és van aki virágokkal aggatja teli a házát. Mi sötét színű bútorokkal, amik melankóliát és a múlt század letűntségét tükrözni. Kicsit őrültek vagyunk, de valamilyen téren mindenki az. Nem vagyunk démonok. Nem vagyok démon, csak mert az idegenek furcsa tekintettel néznek rám, nem kérek elnézést a véleményemért. Az emberek félnek az ismeretlentől, és ha ennyi ismeretlen van bennem tőlem is. Nem baj, majd akinek kell megismer és elfogad, úgy ahogy vagyok. Mert mi is emberek vagyunk és hibázunk, néha nagyot, ahogy mindenki, ez tesz minket ugyanolyan emberré.

Élesen felkacagott egy hang a fejemben. Már nincs mit veszítened.

És valóban, nincs semmim, amit elveszthetnék, vagy aminek elvesztése akkora fájdalommal járna. Elvigyorodtam.( Azt hiszem már nem tudok mosolyogni) Az üresség, ami eddig betöltötte testemet és a fájdalom megszűnni kezdett. Elfogott az őrület vagy talán csak az erő, hogy most használjam ki hogy semmim sincs. Az ember ilyenkor magába roskad és azon töpreng mit rontott el, én viszont egyszerűen nihilizmussal felszerelkezve indultam útra. Van egy srác, tetszem neki ő is nekem, jól elvagyunk, ezen nincs mit ragozni tovább. Péntek délután megváltottam a jegyem, tudom, hol lakik, két óra vonattal, ha jól számolom. Elmegyek hozzá, biztosan tudom, hogy otthon, van lehet illetlenség, csak úgy beállítani, de most nem érdekel. Észrevettem magamon, hogy izgatott vagyok. Most fogom megtenni, amiket nem mertem. Túl jó kislány voltam, időre otthon voltam, na jó főképp mert sehová sem mentem, sose ittam, csak, ha a szüleim kínáltak( egyszer-kétszer előfordult) nem drogoztam, még pasizni se pasiztam, úgyhogy most jöhet minden egyszerre. Nem leszek jó kislány. Elegem, van, nincs mit veszítenem, családom sincsen. Mert az nem család ahol semmit nem tudnak a saját gyerekükről, elvannak foglalva az egyik gyerekükkel és saját magukkal, be is záródott a kör, akkor csá éljetek boldogan nem kérek többet a szerepből, amit annyi éven keresztül viseltem. Sokszor magamat is megleptem, milyen jól tudok hazudni nekik, ezt is kimagyarázom.

Felnőttem,majdnem teljesen és megbolondultam, bolonddá tettek. Tudom, hogy hibázni fogok, az alkohollal, droggal, talán még a fiúügyekkel is, de nem érdekel. Nem tanították meg mi a jó hát akkor vessenek magukra, hibát követek el, hogy tanulhassak. És élvezni fogom, mert nem érdekel már a múlt, szép volt szar volt vége van, amit tanultam, azt hasznosítom, amit még nem tudok majd most megtudom. Mi a kifogásom erre a viselkedésre? Mi szükség rá? Én csak tanulok, ha nem tanítanak az élet és annak hibái lesznek a tanárom, a viselkedésem pedig csak hab a tortán. Amikor jön a halál vagy utolér az anyám a válaszom minden kérdésre, csak tanulni akartam.

A szerelem egy ádáz dolog, bárhogy is nézem az én szemszögemből az. Talán egy kis drog beütése is van, az ember néha akaratlanul is kívánja, és többet, többet akarja érezni, valaki mellett, akit szeret.

Azt mondták beteg vagyok, forduljak pszichológus, nem hallgattam rájuk. Azt mondták haldoklom, komoly baj lehet a szívemmel, jobb lenne orvoshoz menni. Ironikus, nemde? Az érzéseket a szívvel kötjük, össze, ami az ember „motorja” és életben tartja azt. Az érzelmeink, is effélék lehetnek, a lelkünket tartják életben. Szóval mindkét szívemmel baj volt, azzal is amelyikkel éreztem, és a testemet életben tartó motorral is. De nem akartam meghalni, nem-nem szó sem lehet róla. Még sok dolgom van, itt amit el kell végeznem. De igazából..semmim sincs. „Semmi” Egyszer költői módon azt mondta egy barátom. „Ugyan mi különbség van a pusztítás és teremtés között? Semmi.” Ezen elgondolkodtam, hát ha nincs semmim, mert elpusztították, akkor ebből a semmiből teremtem meg azt, ami majd életben tart. Elég filozofikus és őrült ötletnek tűnt, derültem rajta egyet. Idáig süllyedtem, és nem vagyok hajlandó feladni, küzdök valamiért, amiről nem tudom mi az, vagyok valakire, akit sohasem ismertem. Kinevettem magam, folytak a könnyeim. Letöröltem és felálltam a székből, az íróasztalhoz mentem, kinyitottam egy díszes borítású naplót. Még régen vettem, mert nagyon megtetszett, de fogalmam sem volt róla mit írjak bele, féltem, hogy elcsúfítom valami érdektelen hablaty szöveggel. De most határozott mozdulattal kinyitottam. Kikaptam a tolltartómból a kedvenc töltőtollam és a lap közepére határozott mozdulattal írtam. : Jobb leszek

Akkor még fogalmam sem volt, mit teszek ennek ügyében, hogy jobbá válhassak, nem is tudtam, hogy gondolom, de aztán még két apró szöveget odaírtam. Erősebb leszek. Bátrabb leszek.

Aztán odafirkantottam alá a nevem. –Mecskey Dorina

A lapot bámultam, ami valahogy így festett.:

Jobb leszek

Erősebb leszek

Bátrabb leszek

Soha nem adom fel

                                               -Mecskey Dorina

Fogadalmat teszek magamnak, a fogadalmat meg kell pecsételni, méghozzá vérrel. Elharaptam a szám szélét és a kiserkenő vért a hüvelykujjamra kentem.

-Én Mecskey Dorina fogadom, hogy a leírtakat minden erőmmel betartom. –Motyogtam magamban. És a nevem fölé nyomtam a „pecsétet”  A vér ragacsos nyomot hagyott a fehér papíron, elmosolyodtam. Ez az én fogadalmam és hozzád intéztem Világ. Már nem adhatom fel. Nem tudom, mindez mit jelentett, mindenesetre a véres folt még mindig ott ékeskedik a naplóm lapján. És minden erőmmel betartom, ha néha nem is úgy tűnik. Mert ez egy olyan világ, ahol, ha nem teszel magadért más sem fog, segítséget néha, ugyan kapsz, de a csatáidat egyedül vívod meg, szemtől szemben az élettel. És a háború végén csak egy nyertes lehet.

Két tizenhárom éves fiatal lány igyekezett ki az iskola ajtaján, az órák végeztével. Beköszöntött az ősz, már októbert írtunk, az idő ködös volt, mint ahogy az ősszel megszokott, de ma egészen más volt. Átláthatatlan volt a ködtakaró és apró dér fagyott a fák leveleire, amik még nem hullottak le.

-Siessünk lekéssük a buszt! Legközelebb csak másfél óra múlva jön. –Rivallott rá Dori Timire, aki megszaporázta lépteit.

-Jójó mit izélsz, ilyen ködben úgyis késik a busz.

-Mondjuk, ha az az idióta Tamás bevallja, hogy ő törte be az ablakot már rég kiértünk, volna de ott kellett maradnunk vallatásra. Az A-sok már tuti kiértek a buszhoz. –Sóhajtott Dori. Gyorsan szedték a lábaik, de mire kiértek a busz már nem volt sehol, és a másik osztályból sem ácsorgott ott, senki. Nyilvánvaló volt. A busz elment és ők itt maradtak.

-Remek, most van másfél óránk. –Bosszankodott Dori. –Elmegyünk sétálni?

-Aha. Menjünk arra! –Mutatott egy irányba Timi, mire elindultak. Séta közben az iskoláról és a bolond osztálytársakról beszéltek, akik miatt lekésték a buszt. A Rába fölött vezető zöld,vaskorlátos hídnál megálltak felléptek az apró emelkedésre és a vizet nézték.

-Jó hideg lehet, nem esnék bele. –Motyogta az egyik.

Dori lehajolt felvett egy kavicsot és a folyóba hajította. Aztán unottan visszamászott a korlátra. Szemben állt velük még egy aprócska híd, nem is olyan messze, nem lehetett messzebb 60-80 méternél, ködben is láttak halvány foszlányait.

A két lány a korlátnak támaszkodva bámulta a vizet.

-Hallottál már Bloody Mary-ről? –Kérdezte Timi barátnőjére tekintve, aki igézve bámulta a szürkére festett vizet.

-Aha. XVIII Henrik felesége volt, akinek levágta a fejét és a szelleme fejjel a kezében kísért.- Válaszolt unottan. –Te hallottál már a gotthárdi rémről?

-Nem, olyan is van? –Csillant izgalom a fiatal lány szemében.

-Ez egy régi történet. Még a második világháborúban történt. Itt Gotthárdon is üldözték a zsidó embereket. Egy magyar férfinek zsidó felesége volt, aki nemrég szülte meg pár hónapos gyereküket. A férfit katonaságba állították, de mivel magas rangú tisztek mellé volt beosztva akaratlanul is kapott információt egyes háborús dolgokról. Például arról, hogy itt is összeszedik a zsidókat és elviszik őket koncentrációs táborba, ahol halál vár rájuk. A férfi egy ismerősével levelet küldetett haza, hogy mi történik és meneküljön gyermekükkel Osztrákba, ahol már volt efféle gyűjtögetés és már nincs veszély. A nő épp az utolsó pillanatba kapta kézbe a levelet, mert a szomszéd utcában már keresték a zsidókat, nem volt ideje összepakolni, csak ölbe kapta a fiát és menekült a házból. A hidakon, ezen is, katonák sorai álltak fegyverrel a kezükben, hogy aki szökni próbál ne tehesse, és azonnal lelőhették. Aznap is nagy köd volt, október-november lehetett. A nő nem látott más megoldást belegázolt a derékig érő jéghideg vízbe, alig tudott mozogni, úgy fázott a hideg vízben, reszketett. Lövés hangzott, nem messze egy menekülőt lőttek agyon. A gyermek megijedt és sírni kezdett, a hídról lenézett egy katona. A nő férje volt, nem akart lőni, de a gyereksírás hangos volt és más katona is észrevette, aki hidegvérrel mászott le a partra. A nőt kirángatta a vízből, aki sírt és könyörgött, hogy csak a fiát hagyják békén. Letérdeltették, elé fektették a csecsemőt, a saját fiát. A katona meghúzta a ravaszt és agyonlőtte a gyereket. A nő üvöltött, az egész folyó zengett a keserves sikolyoktól. A katona a nő felé fordította a fegyvert, puskadörrenés hangzott és a katona térdre rogyott vörös vére a deres fűbe folydogált lassan. A nő a híd felé nézett, a férje állt ott, kegyelmes tekintettel néztek egymásra. A nő tudta, hogy meg kell halnia, de legalább a saját férje keze által haljon, valami idegen gyilkos helyett. A férfi meghúzta a ravaszt, a felesége holtan borult előre. Nem ordított fájdalmában a férfi, csak néma csendben felállt a korlátra és halántéka felé pisztolyt fogott, meghúzta a ravaszt és a családja után indult. A teste tompa csobbanással ért a folyó vizébe. A katonák megfogták az asszony és gyermeke holttestét és a folyóba dobták. Azóta minden évben őszi napokon itt kísért a nő a folyóparton  csecsemősírás, sikolyok és puskadördülés hallatszik.

-Azta! Ez tök jól hangzott. –Tapsolt barátnője.

-És ráadásul igaz is. –Mondta Dori rezzenéstelen arccal.

-Honnan tudod? –Kérdően nézett a barna szemekbe, amik a vizet pásztázták, mintha oda lettek volna ragasztva a tekintete nem mozdult. A lány elmosolyodott felemelte az ujját és előre mutatott.

-Nézz oda

Mecskey Dorina..Mecskey Dorina..MECSKEY DORINA egy kibaszott idióta! Igen, vállalom, hogy az vagyok. Amikor az ember idegein pattognak egyes hímnemű példányok, akik csak a faszuk után futnak és megkavarják az így is elég zavaros életemet egy idő után betelik a pohár. Nem kedvesen utasítanám vissza, hogy ebből bocs nem kérek, mert nem hallgatnak a szép szóra. Először megjátszák a sérült kismadarat, akin az embernek megesik a szíve, aztán előtör belőlük a vad bestia és körbevesznek a „segíts mert szükségem van rá” címszóval. Be vagy kerítve, egy vérengző vadállat áll előtted, aki elől nem tudsz kitérni. Lőttek a harci stratégiának, miszerint jobb elkerülni, elfogott és csapdába zárt. Kibaszott dög… Ilyenkor, amikor már nem nyúlik tovább az ember idegzete, amikor már vörösre színezte a düh píre az arcát, amikor már nincs más megoldás. Kiengedem azt a vérengző iszonyatos bestiát, ami bennem lappang, és földöntúli erőt nyerek vele. Ha titkaimmal fenyegetőz, kikiáltom azokat, ha testileg megfenyít szétszaggatom, véres cafatokra. Bántani akar, de én előtte üldözni kezdem és nyomába eredek, NEM BÁNTHATSZ. Mert akkor véged van, Kicsinállak, teljesen, lelkileg összetörve fogsz összerogyni, mint ahogy te tetted volna velem. És nem fogom sajnálni. Az ilyeneknek tanulnia kell, hogy nem minden szende őzike lehet préda, és nem biztos, hogy érdemes kikezdenie egy fekete árnnyal mert belülről emészti fel és szétrobban a velejéig romlott figura. Én csak túlélem, és néha a mocskoknak meg kell mutatni, hogy nem övék a világ. Néha képen kell vágni a valóságot és a pofájába ordítani, hogy te túléled, és nem holmi idióták miatt leled halálod.

Jolly Joker

(Black Mecs)

A legjobb lapokat osztotta le, három paklival játszanak, így teljességgel kizárt, hogy ennyi ember közt valaki jobb lapokat kapott volna. Ennek az esélye elenyésző, alig egy a millióhoz. Győztesen elvigyorodott, látta a többiek próbálkozását, hogy tökéletes póker arcot öltsenek magukra, de relít róluk, hogy képtelenek rá. Patakokban gyöngyödzik az izzadtság az arcukon, szemüket jobbra-balra forgatják, hogy olvassanak a másik tekintetéből, de szinte tükörképük tekint vissza rájuk, izzadva és görcsösen.

Szivarfüst tölti be a teret, a whisky szaga már beleivódott az ember bőrébe.

Nagy a tét. (Mások számára)

-De én csupán az életemmel játszok.

Az asztalnál ülő, kövér, izzadó visszataszító férfi viszont nem veszíthetett. Tétnek tették minden pénzüket, ami milliárdokat tett ki, jahtjaikat, a családi kúriát, már a gyerekeik és feleségük volt a tét. Emellett elenyészőnek számított a több százezer forintos olasz bőrzakó, vagy az valódi selyemből szőtt drága ing, de még a francia cipő sem jöhetett számításba ilyen tétek mellett.

-Nekik van veszteni valójuk- Kéjesen elvigyorodott.

-Nekem semmim sincs. –Nem gördült izzadtságcsepp a drága zakóra, nem babrált idegességében a csuklóján függő szintén százezer forintokat kitevő svájci órával sem, hisz ezek miatt felesleges volt idegeskednie, nem a sajátjai voltak, ahogy a nem épp olcsó kubai szivar sem, amit épp eregetett. Hanem, azé a szerencsétlené akit néhány órája vert ájulásig az utcán, hogy ruháiba és pénzes mivoltába bújhasson.

-Ha rájönnek, hogy semmi pénzem, csupán valótlan téteket tettem meg, egyszerűen megöletnek, hisz nem lenne ínyűkre valaki olyan játszadozása velük, aki imént szabadult az utcáról, ha viszont nyerek..enyém minden, a fél világ lábaim előtt hever majd.

-Kibaszott velem a sors. Cserébe én is kibasztam vele. –Még egyszer megvillantotta fogait, ördögi vigyorával, majd kiterítette lapjait.

-Jolly Joker

Keserű az élet szele,

keserű az élet benne.

15 év, úgy elszállt,

mint egynéhány palimadár.

Keserűség híve lettem,

már a cukrot sem szeretem.

Iszom kávém cukortalan,

az életem meguntam.

Gondolkodom, most mi legyen?

Aztán el nem felejthetem,

voltam én is, gyerek, de még milyen!

Az élet bennem közel sem ilyen.

Repültem és szálltam,

a zöld fenyők lombján álltam,

a kék Hársas tó szélén álltam,

és képemet fentről láttam.

Barna szemben élet villan,

mosolygok, s búm elillan.

Szép volt, jó volt, elmúlt…

Az élet bennem akkor virult.

Hogy ma mi van, kérdezhetem,

feleletet csak nem nyertem.

Aztán egyszer, újra mentem,

a Hársas tavi ligetembe.

Belenéztem a mély vízbe.

A mélybarna szépen nézett,

Mosolyogtam, újra, megint,

Mégiscsak élek egy kicsit.