Nos, rájöttem valamire, mégpedig arra, hogy más blog írókkal ellentétben én nem(nagyon) írok hétköznapi dolgokról, annak ellenére, hogy én is egy kibaszott unalmas hétköznapi életet élő egyén vagyok. Igazából nem is tudom miről írhatnék a hétköznapokat illetőleg, talán azt meg sem kell említenem, hogy én vagyok az a furcsa feketeség amit és akit senki sem ismer és a neve leírhatatlan. Nos, azon kívül, hogy nem nézek tévét (persze az imádnivaló dokumentumfilmjeimen kivéve és a néhai kivételt) nem pasizok és piálok agyba főbe, és van néhány apró érdekes tulajdonságom egészen átlagosnak mondható vagyok. Na jó és attól eltekintve, hogy a tekintetemről rengeteg negatív megjegyzést kapok (ami számomra egész pozitív) félelmetes, gyilkos, hideg tekintet, pedig azt hittem normálisan tudok nézni, de sokadik ember adta tudtomra, hogy ez nem így van, ráadásul ez az egyén egy köztisztviselő, rózsaszín(!!!) rendőrnő képében vetette tudomásomra. Ezenkívül még talán megemlíthetném, szakmai tantárgyat tanító tanáromat, aki idegtépően nyafogós hangjával adja tudtunkra mennyire unja a saját(!) óráját és haladjunk már tovább…(oké..)

Egy másik érdekes, vagyis számomra igencsak annak nevezhető kis történet egy iskolai kirándulás keretében történt az ausztriai Grazban amit minden évben megrendeznek egy ott tartott vásár miatt. Nos a vásár látogatás igencsak hosszas és érdekes volt, ám az utána következendő Graz főterén kapott néhány szabad óra még érdekesebben telt. Ugyanis a vezető tanárnőt lehetett követni vagy pedig lézengeni a városban, természetesen akik először jártak az osztrák városban a tanárnőt követték, de nekem csak sikerült lemaradnom a barátnőim mellől, és egy szőke, angolos lánnyal róttam az idegen meglehetősen nagy és tetszetős utcákat. Aztán eltévedtünk.. Egészen érdekes szituáció volt, és be kellett volna vetnek a „sose hallgass szőke nőre” taktikát, de a lenyűgöző város elvette az eszem, így hát megesett az, hogy eltévedtünk. Azért is volt érdekes, mert még soha a büdös életben nem jártam ott, angolos révén kérdezni sem tudott az én hiányos némettudásom használatától pedig egyenesen irtóztam, ráadásul a burgerlandi tájszólást akkor sem értettem volna meg, ha jól tudnék németül, de így ugye mindegy is volt. Aztán betértünk egy McDonald’s –ba természetesen fogadalmam révén én jégkrémet és italon kívül mást nem veszek a mekiben mert fúúúj mindegy is, nos mire végre ránk került a sor, a lány akivel voltam természetesen véletlenül sem menüt vagy valami olyat kért, amit egyszerű lenne kimondanom német szóval, hanem MINDEN EGYES apróságot külön mondtam az igencsak mosolygós eladónőnek. Sajnos akcentusom révén hiába mondtam neki németül bizonyára angol anyanyelvűnek nézhetett ugyanis angolul válaszolt, mire kettőt pislogva elmondtam szépen még egyszer  mit kérek, és tisztáztam, hogy magyar vagyok, mire ijedt szemekkel bámult rám, hogy ő nem tud magyarul. Mire végre megkaptuk a rendelést és békésen leültünk egy kis angolul beszélő gyerek dobált minket szeméttel, mire magyarul ordítva adtam tudtára, hogy hagyjon békén, és egy ausztriai lány egyetértően mosolygott rám, hogy őt is megszabadítottam ezt a nemzetköziséget! Még lábjegyzetben meg kell jegyeznem ugyan, hogy minden harmadik szembe jövő ember vagy vágott szemű vagy orbitálisan nagyra nőtt fekete ember volt. Ehhez kapcsolódik még egy egészen vicces történet. Békésen (lustán, eltévedve) sétálgatunk Graz utcáin és egy kicsit megtermett fekete férfi valamilyen szórólapokat adogatott, már másodszor mentünk el mellette (valahogy kezdettől nem tetszett nekem)  kézen ragadott és egészen az arcomba hajolva okozott nekem néma szívrohamot. Németül kérdezte a nevem és, hogy létem, mosolyogva ugyan de ijedten hebegtem vissza a német szavakat, mire vállba veregetett annyit mondott szép nevem van és egy köszönéssel lelépett. Schönen Tag Dorina! (szép napot) A szőkeség ki eddig kopóként követett ez időre elfutott -.- és csak most tért vissza lábnyomom követve, kérdezgetvén mi volt. Hát engem ezen a ponton fogott el a honvágy és elkalandozva még épp időben kaptam el a szerencsétlen szőkeség kabátját, mert Grazban egy sávban mennek a villamosok, autósok és biciklisek is,(nem tudom hogy oldották meg) és természetesen ő éppen a villamos elé szándékozott volna kilépni azt a rohadt telefonját nyomkodva. Eszembe jutott felhívni a tanárnő által vezetett csoportban maradt barátnőimet, de meglepetten észleltem, hogy nem tudok telefonálni. Tudtam, hogy külföldön drágább telefonálni, de azt nekem senki se mondta hogy NEM lehet. Enyhén felfokozott idegi állapotomba szőkeséget magam után húzva siettünk össze vissza az utcákon, mire egyszer csak örömsikolyban részesítettem kába kis barátnőm mert az utolsó öt percben megtaláltam a főteret, ahová vissza kellett érni. Eközben persze megnéztük az üzleteket és rájöttem, hogy rohadt nagy Mozart fanok az osztrákok mert minden Mozartos volt, Mozart Kugeln, Mozart csoki, rágó, cukor nyalóka, minden volt külön csokibolt, ami nagyon tetszett de hatalmas Mozart hegedű is volt benne, imádhatták a fickót. Hát végre csak a főtéren találtuk magunkat, szerencsésen, egyben és az eltévedés is örök élmény marad. Remélem egyszer viszont láthatom a várost, még annak ellenére is, hogy nem nagyon kedvelem a környékbeli osztrákokat. Schönen Tag Publicum!

A tudás éppoly fájdalmas dolog, mint némely esetben a tudatlanság. Én nem akartam látni mi folyik itt, csupán belecseppent enyhe kíváncsiságom mivoltából, ami később droggá alakulva dübörgött végig vénámon. Én akartam ezt.. amint megízleltem a vágyat némely megválaszolatlan kérdésem megválaszolása reményében, azonnal kapva kaptam az alkalmon. Persze ezek nem afféle nyűgös, dögunalmas, gusztustalanul lebutított, kicsinyes, lusta kérdések voltak, ami bármely emberi szájból elhangozhat kérdezvén az agymosói felől, mint „Mi lesz ma a tévében? Reggeli műsorok?....” pfejj agymosás és butítás a javából. Nem-nem. Az én kérdésem ennél jóval egyszerűbb, terjedelme mégis mindenre kitér és rendíthetetlenül választ követel. Csupán egy szó mi ok-okozati viszonyt fejteget. MIÉRT? Ez az én szavam, mindig mindenhol jól elsüthető és mindenhova illik, legtöbb kapott válaszom eme egyszerű kérdésre mindössze annyi „nem tom” egyesek csak furcsa pillantást vetnek rám, mint kivetett tabura, ki eretnekként istent kérdőjelezi meg. Én ekkor csak nagyot sóhajtva gondolok arra, hogy már megint..

Aztán elmerültem. Fiatal, még akkor épphogy tizenéves elmém nem foghatta fel teljesen mi zajlik itt, hisz nem sok ember jut, vagy talán csak nem sok embert érdekel az efféle dolog. Szemem óhatatlanul rótta a sorokat, valóságban tapasztalva, mit papírra vetett egy névtelen p-betű. Nem tudtam, hogy valóban igaza van-e, vagy csupán ügyes hazugság mindez, pusztán az igazság szikráját kerestem és talán meg is találtam azt. A valóság azonban sokkal félelmetesebb, mint amit bármelyik filmvásznon, akármelyik könyvben vagy történelmi dokumentumban olvashatunk. Sokkal kegyetlenebb és félelmetesebb. És tudván minden nyomasztó tényt, egyedül birkóztam meg ezzel. Családom nem értette játszadozó pajtásaim pedig gyerekek voltak, kik nem is érthetik, hisz nem kell nekik. Senki sem mondta, hogy nem így lesz, senki sem segített fel a földről, ahova talán saját hibámból talán a civilizáció és internet hibájába estem. A piros kapszulát kaptam szájhoz, mi lelket rengető tényeket és félelmet keltő jövőképet mutatott.

A tudat fájt. Nem is kicsit, mint amikor gyilkosság szemtanúja az ember egy olyan világban, hol szólni bűn és vallani még nagyobb eretnekség, mint gondolnák. Ahol cenzúra van és vélemény a föld alatti bunkerekben bújik esténként titkosítással papírra vetve. Gyerek voltam a halál ízével, a tehetetlenség és fájdalom kegyetlen haragjával, olyanokat kellett volna megóvnom, akik hinni sem hittek nekem.

Nem bírtam tovább magamba fojtani, elmondtam a tudatlanokkal, ki tátott szájjal figyelték fecsegésem, majd azt befejezvén mindent elszállt üres tudatukból. Féltem és reszkettem, teljesen egyedül, éjszaka féltem, hogy bántanak és sokáig csak félálomba képeket felvillanva félig alvó elmém előtt rettegtem a múlt ködétől, mi vetítette a jövő szelét. Hozzászoktam a fájdalomhoz és ürességhez, a tehetetlen halálhozó madárhoz, és a dögvész szagához.

Aztán ősz lett.

***

Iskola, tennivalók, lassan közelgő középiskola, tanulás átlag fejlesztése, tömkeleg házi feladat és még a parkba is osztálytársakkal. Nem volt időm tudni. Eltelt egy év. A nyár üres és információ mentes volt, és valóban nem az én hibámból. A fájdalom és üresség végleg megmaradt bennem és részemmé vált, a pánik elfogadott ténnyé és hideg tudatos ürességgé alakult.

***

Aztán ismét ősz lett

Éltem lázadó korszakom, fiúk és alkohol társaságában, nos, még így sem tartoztam az átlagos emberek közé, és mindig is megmaradt rajtam a máig érvényes „elvont” jelző, mit osztálytársam nevet sértő módban aggat, rám de elfogadtam. Szóval összetörtek, a tudás és az érzések. Egyik elől menekültem a másikba és fordítva. De most akkor hová meneküljek, ha elmém kósza, lelkem törött? Nem maradt más választásom, mormoltam halkan a tükörképemnek. A test. A fájdalom. Rászoktam.. rákaptam akár a drogra, kifogás és életet mentő üres lelket betöltő dicsfény volt ez, mi felzabálta lényem. Tudatosan nyomtam el magamban így a fájdalmat, az első vércsík, hideg penge, elenyésző fájdalom az izgatottsághoz képest, ijedtség és saját tudatom legyőzése, egy ösztöné, mi belénk táplálja a túlélés, vagy legalábbis túlélni vágyás génjét, és egész egyszerűen ennek ellentmondva pengével hegedültem karomon. Mára a helyzet nem ilyen egyszerű.. a penge már nem elég, az alkohol nem gusztustalan szájízt hagyó puszta lötty, hanem ami néhanapján felvidít a szürke hideg üresség és fájdalom poklából. Aztán a „patkánymérgek” az emberek gyógyszernek hívják őket, nos erről és valódi léte dolgairól hosszan tudnék mesélni, de egyszerűen lerendezve nem azért van mert jó, vagy mert jót tenne. Persze van néhány olyan is, hogy egy röpke gondolatot kifejtsek, körülbelül 20 ezer készítményből egy ilyen van, és akkor talán még kis számot mondtam a húszas helyére. No de mondani akartam, mindig is utáltam őket, sokszor ha kellett sem vettem be. És most.. három doboz hever üresen a padlón, három hét..talán egy hónap, mikor bevásárló kosaramba dobtam őket, 20 darabos kiszerelés… A tiltott dolgokról nem is beszélve.

Nos idáig süllyedtem és senki sem fog kihúzni a szarból, senki sem vereget majd háton mondván ügyes vagy csak így tovább! Nem, nem. Az embereknek nincs szükségük efféle tudásra, miért is lenne? Hát nem elég nekik a Győzike show meg a Való világ? Dehogynem! Tökéletesen kitölti mihaszna gondolkodni képtelen üres hétköznapjaikat. Gondolkodni bűn, mit manapság az iskola sem hagy, sok sok sok sok olyan információt vernek be szűkös memóriájú agyunkba, mire SOHA A BÜDÖS ÉLETBE NEM lesz szükségünk. Amit kellene, azt bizonyára NEM a törikönyvből fogod megtanulni. Ennek ellenére, egy nap majd azok akik tudnak jól járnak, és meglesz a „jutalmuk” természetesen a tévé-agymosás-rajongóknak is.

NE juss el addig, mint én. Az apró dolgokban kell meglátni a jót, és néha kikapcsolni a mindent látó szemet és lelki erőt venni magunkon.

Az első vércsík a meghatározó, hogy a hol ejted. Akár bele is lehet halni, vagy vészjósló tekintetekkel körbevéve a korházi ágyig eljutni. Azonban lehet ez egy értéktelen semmitmondó kis karc is. Nem az a lényeg milyen mély, vagy mennyire vérzik a seb, a lényeg az, hogy VAN! Az első után már simán megy a többi, egyre több és mélyebb, aztán már másban is keresed.. túl sok gyógyszer, drog, alkohol. Elég, ha ők tönkrebasszák a tested, ne segíts nekik! A mottójuk „A selejt kihull, saját magukat selejtezik az emberek.” Én is örültem volna, ha akkor valaki mellém áll. Nekem már csaknem mindegy, majd, ha elég nagyot hibázok rájövök majd, hogy nincs megállás az első vércsík után.

A tudás hatalom!

Lélegezni akartam, de füstöt köp a lelkem.

El akartam menni, de nem enged a versem.

El akartam futni, el-el bújni,

Magyarországról most el futni.

El akartam bújni, elegem van ebből,

szerettelek egyszer, de megijedtem ettől,

élet és munka, lélek és válság,

nincs nekem már semmim viszlát hát már.

Megfagyott a lélek már én bennem,

hideg estéken egyedül reszkettem,

nincs mellettem senki el-elvesztem,

mindenki ki fontos, elhagy engem.

Egyedül járom a poros utcákat,

hideg estéken nincs már bánat,

elszállt a lélek elszállt az élet,

mindenki ki fontos elhagyott engem.

Lélegezni akartam, de füstöt köptem,

magyarán szólva eltemettek

eltemettek, kik szerettek

magamra hagytak és elmentek.

Egyedül járom a ködös utcákat,

magamba roskadva, sötétben nem látva

Nincs már senkin nincs már semmim,

el hagytak engem az érzéseim.

Mecskey vagyok üdvözletem!

Magamba beszélek, nincs már itt tömeg

Nincs már itt senki, elhagy a lélek,

Magamba roskadva a sötétben lépek.

Elvesztettem, elvesztettem

ó édes remény elhagyott engem,

Nincs már senki nincs már semmi,

magamba roskadva nem merek lépni.

A saját anyád szájából hallani, azt hogy „sosem voltunk egy család” elég fájdalmas, hisz eddig abban a mesei hitben éltem, hogy egyszer jó volt, könnyebb volt azt elfogadni, hogy elromlott valami jó, mint azt, hogy soha semmi jó nem volt benne. De ez csupán az elmémet elhomályosító rózsaszín köd volt, mit az agyam rendelt oda, hogy túlélje mindezt. Most itt a valóság, ami kellőképp pofán baszott ahhoz, hogy totálisan földre kerüljek. Teljes kilátástalanság az élet csapdájába estem, ami nem akart engedni, bárhogy is rángattam a rácsokat, teljes erőm sem volt elég megmozdítani sem.

Bankok és jelzálog, önnön buta, barom idióta hibájukba estek szüleim, mit az élet kilátástalansága és proletár mivoltuk kényszerített rájuk. Eladták mindenük egy idióta kormány vezette rablás által, amit hitelnek és banknak nevez az átlag ember. Én átláttam mindenen, de lehurrogva csak csendben sírtam egyedül a sötétben, mit reggeli mosoly álarcom tökéletesen elrejtett. De most, itt a kilátástalanság és kétség szélén felfedem valódi arcom, a harcost, aki mindennel dacol, és azt sem tudja miért. Üdvözletem! Á, hogy ki vagyok? Mindenki. Ön vagyok, igen ön, hát nem ismeri fel magát? Egy egyszerű ember, aki talán mindig is félt kicsit a jövőtől, vagy aki egyszerűen belevetette magát a dolgokba. Nos, most nevet aggatok, magamra, hogy szemtől szembe állhassunk egymással. Mecskey vagyok, aki túlél. Hogy, mit? Amit elé raknak. Mert elege van és bosszút áll. Megvédi, amit meg kell és mindig a hálál szélén táncol, de sosem zuhan a mélybe, a halál karmaiba, ami ugyan farkasszemet meresztve bámulja őt a magasban.

Elárasztott a végső kétség, amikor már gondolni sem mer semmire az ember. Amikor már minden kiélt gondolat nyomasztó jövőkép, ami ránk bámul egyenesen a mélyből, és mi haragos szemmel viszonozzuk a kedélyes tekintetet. De nem tehetem, hogy hátradőlve hagyom a kínlódást utat törni a MI életünkben, is. És hadd valljam be őszintén, gyűlölök veszíteni, nem tudok, nem megy és nem is akarok. Szóval harcolok, velem tartanak?

Az úgy történt, hogy egyszer besokallt a sors, és újabb áradatot zúdított rám, ezúttal a bank képében, aki végtelen hitellel és jelzáloggal illette kicsiny kis családom. Azonban ezt képtelenek voltunk hosszú távon, léha családi „szeretet” és végtelenbe nyúló veszekedések mellett, válás és miegymás csodás dolgok mellett, mint például a munkanélküliség mellett fizetni. Így történt, hogy a kis Mecskey , azaz jómagam tervhez folyamodott a segítés és az „utcára ne kerüljünk” egyéni hadművelet mellett. Pénz kell, a pénzt (legtöbb esetben) munkával szerzi az ember. 18 alatt nincs törvényes munka, akkor marad a diákmunka. Nos, szerény kis városkámban szó szerint egyetlen elvállalható munka nem volt a közeljövőben, de még egy távolibban sem. Kollégista vagyok egy nagyobb városban, de bármennyire kerestem is, csakis olyan volt, ami nekem iskolaidőben, vagy kollégiumi elfoglaltság alatt lenne, és ugyebár ezek kikerülése egyszerűen lehetetlen volt. Csírázott benne, hogy hagyom kiégni a túlélő tüzet magamba, de ez teljességgel egyenlő lenne a halállal, amit nem mostanában terveztem, ezért ezt az ötletet szemétbe hajítottam. Hogy tud az ember pénzez jutni más módokon? Tiniként nehezebb vagy felnőttként is ilyen macerás dolog ez a pénz dolog? Nincs mit eladnom se, amiből pénzem származna. Kezdtem aggódni, éjszaka sem jött könnyítő álom szememre, csak kételyekben kétkedve minden valósban forgolódtam, hol egyik, hol másik irányba. Abbahagytam a forgolódást, mert már majdnem szédültem magamtól, és a kurva nagy ablakon bámultam kifelé azt a hülye kanyart, meg hidat néztem a magasból, amit mindig és elegem volt abból, hogy nézzem őket, szemem mégis rájuk tapadt, mint a pióca és nem engedett. Szóval bámultam reggelig, szemhunyásnyit sem aludva. Az utcán egy viszonylag hiányos öltözetű, nő nemű lény baktatott serényen, égbe törő körömcipővel, világító bőrrel, ami a negyedikről is bőven látszott. Az embernek az első benyomása az ilyenről: kurva. De hát senkinek sincs joga elítélni, amíg nem tudja miért űzi ezt a legősibb mesterséget, míg nem ismeri valódi okát. Kedvből csupán könnyű pénzszerzés vagy rákényszer...ohh értem. Mert nincsenek véletlenek, igaz? Az élet valamiképp mindig képes valahogy felpofozni, nehogy egy pillanatra is ámulatba ejtsenek saját elenyésző ködös gondolataim.

-Szóval, pénzszerzés, nőként egyszerűen és gyorsan igaz? Hát így.. adjam magam..Kimondani sem bírtam, sőt belegondolni sem abba, hogy testemet idegen férfiak mocskos perverz keze közé taszítsam, ennyire mélyre nem süllyedhettem és mégis.. Egyszerűen nem tehetem, meg, hogy nem segítek, magamat és mindenkit bajba sodornék, ha nem kerítek pénzt, és ha, ehhez ezt kell tennem, akkor ezt kell tennem, mert igenis vállalnom kell, bármennyire félek vagy fáj is. Senki sem fog helyettem cselekedni és nem húz ki minket a szarból, mint a hülye filmekben, amikor jön a hős és megmenti a szűz leánykát a sárkány karmai közül. Én voltam most a hős (vagy elbukott?) aki kard nélkül indul a sárkány karmai közé, mi kéjes vigyorral válaszol néma tekintetemre.

Nos, nem messze kollégista börtönömtől van egy ilyen „piros lámpás” negyed. Tovább bámultam a hidat és a nő szempillantás alatt el is tűnt a szemem elől, míg magamban lepörgettem ezt a gondolatmenetet. Nagyot sóhajtva adtam a világ tudtára, hogy vállalkozásom lehet túltesz rajtam, mégis meg kell próbálnom és emellett persze lebuknom, na meg meghalnom sem lenne szabad. Melegem volt, most reszketni kezdtem és fázni, ez a hideg nem a hőmérséklet okozta, könnyen kicselezhető hideg volt, hanem ami a csontig hatol és a sejtjeiket lassan rohasztja hideg hőjével. Fájt..a lelkem, vagy legalábbis az ami még e földi porhüvelyben megmaradhatott lelkemből. Világosodott, most kezdtem álmosodni, így még éppen aludhattam majdnem teljes két órát, de a reggeli csengő másfél órával később felvert és készülődtünk az iskolába. Káosz, fáradtság és félelem ötvözte zombi fejjel éltem túl a napot, ami egyszerűen kiesett az emlékezetemből, olyannyira lekötött az álmatlanság és a saját gondolataim. Részletekkel nem fárasztanám kedves olvasóim, a következő jelenet már, azt hogy kisminkelve, kurvára kivágott ruhában álltam a piros lámpás negyedben reszketve nem is a téli hidegtől, mindinkább a fagyos rémülettől, és fojtogató sírástól, mi engem ott kerülgetett. Megállt egy férfi kocsival, és az ablakon kitekintve intett nekem, reszkető lábaimmal próbáltam még egyben odaérni a pár métere álló kocsihoz.

-Ötven ezer. –Súgta oda, mire csak bólintottam és beszálltam. Minden prostit egy régi lerobbant motelbe vittek, ahol kedvükre agyba-főbe dughatták egymást. Szűnni nem akaró félelmem és sírhatnékom kényszerében csak azt hajtogattam magamba, muszáj, muszáj, muszáj, vagy végünk vége..kilakoltatnak, azt NEM engedhetem..de úgy félek. Ez az alak akár meg is verhet, vagy kedvére meggyilkolhat.. A motel elé érve kiszállt a férfi, közel negyvenes és házas az eljegyzési gyűrűből ítélve.. követtem őt, és amikor felértem rá sem pillantottam. Omladozó vakolat, elnyűtt bútorok, még talán a kommunistáktól hátrahagyott ágy és gusztustalan mocskos szőnyeg, elviselhetetlen bűz lengte be a szobának nem nevezhető helyiséget, hányingerem lett. Vetkőztetni kezdett, és mint bábu hagytam magam, de majd szétmarcangolt a tudat, hogy mit akar ez velem..aztán megtette eleinte nagyon fájt, ahogy az első behatolás volt, szűz voltam és felkavarodott a gyomrom mindezek után, hogy egy idegen, mocskos perverz..nem is folytatnám, mert a hányinger és undor nem kifejezés arra, amit éreztem. Mozgott bennem és nem tudtam irányítani, nem mertem se szólni se sírni, még halk nyüszítésem is elnyomtam magamban, és átengedtem magam a gyilkos maró üresség és fájdalom erejének. Aztán vége volt, a kezembe nyomta a pénzt, szó nélkül kiment és ott hagyott főni a saját gusztustalan mérgemben, amit magam sorsának kotyvasztottam. Felültem, szédültem és végül hánytam is. Reszkettem, és a törött tükörből, ami a falon lógott egy holtsápadt lány nézett rám vissza, akinek üresség honol a szíve helyén. Elfogyott minden erőm, de könnyeimben nem bíztam, és arcom száraz maradt, mint a kiapadt folyó medre. Lassan leszedtem magamról a mázat, és lebotorkáltam a lépcsőn. Győztem, de milyen áron? Hova lett a lelkem és az érzéseim? Mért nem érzek semmit? Fáj, de mégis olyan üres, félelmetes és megborzongató érzés. Térdem megrogyott és a hideg betonlépcsőre rogytam, minek csak a korlátjában kapaszkodtam meg. Nagyot sóhajtottam és erőt véve magamon visszabotorkáltam a kollégiumba. Útközben azon gondolkodtam, vajon hogy fogom tettetni, hogy minden rendben. Mikor a kollégium ajtaja elé értem megigazítottam a ruhám és nagy levegőt véve beléptem, minden olyan volt mint szokott, a nagyok a kanapén lézengtek és beszélgettek, néhány nevelő futkozott föl s alá. Feltekintettem a lépcsőn, és megindultam a negyedik felé. Sajnálom.. fojtottam el magamban egy bocsánatkérést magamtól. Muszáj volt. Felkészültem a többiek faggatózására, de a szobába belépve csodálkozva tapasztaltam, hogy nincs ott senki, megkönnyebbülve sóhajtottam, lefürödtem és aludni tértem. Már nagyon elegem volt ebből a gyilkos végeláthatatlan napból, kifárasztott ez a dolog testileg és összetört lelkileg. Mikor a többiek bejöttek a szobába alvást színlelve megvártam, míg elalszanak, de én minden fáradtságom ellenére nem bírtam elaludni. Csak annak a férfinek az undorító.. szóval a történtek jártak a fejembe. Senki sem teheti ezt velem büntetlenül, egyszer majd bosszút állok, rajtatok, akik ártottak nekem, aki arra kényszerített szüzességem egy idegennel veszítsem el mocskos pénzért, ami mégis a túlélés számunkra. Ezt még néhányszor megtettem, mire szinte rohamosan csökkent az érzelem szintem, míg szinte teljesen padlót nem fogtam. De megvolt a pénz, a kellő mocskos büdös, koszos pénz, ami miatt szenvedtem féltem és fájdalmat kaptam. ŐK tehetnek erről és ezerszeresen kapják ezt vissza, lelkem életben tartotta a bosszú lángja, és csekély büszkeséggel töltött undor, amit magam iránt éreztem. Most már nemsokára minden rendben lesz.. de tündérmesék nincsenek. Reménykedtem benne, hogy a lila és kék foltjaim egy két helyen nem túl feltűnőek, kaptam jó pár ütést, de nem érdekelt túlzottan a keserűség és fájdalom közepette a töménytelen undor elvette a testi fájdalom ízét. És én.. győztem.

Mecskey vagyok, M mint megbosszulás

Az ember nem értékeli a jót, nem kell neki a jó. Kérdem én emberek, miért csodálkoznak ezen? Nem emlékeznek kisiskolás korukból arra, mikor fejükbe verték az Ádám és Éva sztorit? Megkezdődik a Paradicsom, minden jó, alles ist gut, aztán jön a gonosz csúnya kígyó és vágyakat ad az embernek, vágyakat kelt benne a tudásra, és ráveszi hogy egyen a tiltott fa gyümölcséből, amit isten megtiltott neki. Látják? Már megteremtésünkkor is olyan hibával voltunk ellátva, ami megpecsételte egész további sorsunk, hisz leszakítottuk a gyümölcsöt és ettünk belőle. Manapság pedig a kígyó vágykeltő képében láthatunk mindent, teljességgel mindent. Azt az életfilozófiát, amit belénk nevel a média, hisz valljuk be manapság nem csak a gyerekeket neveli, ez, hanem a felnőttek nagyon nagy részét is. Vágyakat kódol az agyunkba, amiket kergetünk, hiába adatik meg a jó, ha azt akarva, akaratlan elvétjük. Mert belénk van kódolva, isten kódolta belénk. Vagy talán csak elcsesztek valamit ott fönt és ennek melléktermékei lettünk mi emberek. Nagyszerű, nem igaz?

Írok, mert félek, ha nem írnék elszállna halálommal együtt minden, ami voltam és ami lehettem volna. Írok, mert ha nem írnék elöntenének a gondolatok, amik leírás nélkül az agyamba égnek fájdalmasan, de így csak a tinta itatja át a papírt. Írok, mert muszáj kivetnem magamból a gondolatokat, mik már túltengnek bennem légszomjat okozva a kevéske helytől. Már csak tények és adatok szükségesek és nem filozófia, nem a Mecskey-féle filozófia, ami eláraszt és felemészt, mert már félek magamtól…

Bűvész, hogy lehet valakit egyszerre így utálni és mégis kedvelni? Azt hittem furcsa és kiszámíthatatlan vagyok, te meg akár a tükörképem szintolyan mint én, sosem tudom igazán mit akarsz, mégis jobban tudom mint te. Olyan ködös és furcsa jelenség vagy, hogy azt leírni sem tudom, de hát tudod hogy szeretlek utálni.

Csillagfiú, érdekes jelenség vagy, és tetszik a kissé mentolos-narancssárga édeskés ízed. Nos, hát igen, azt hiszem ez a szinesztézia, de te is imádod az édességet. Neved onnan szállt alá üres gondolataimba, hogy elvégre neved is ez, és valóban csak akkor vagy fent elérhetőségen, mikor a csillagok  az égen. Akár egy éjszakai lény, cukros mázba és hívogató aurába csomagolva, bár még sosem láttalak. Te vagy az én szaki szótáram, a lexikon, aki nem bánja millió bugyuta kérdésem. Pszicho hugi ^^

Angyalka, csak mert mindig tagadod, hogy az lennél, pedig te vagy az én védangyalom. (Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy nem pedig de.) Benned is ott a pszicho szikra és, ha már annyira megcéloztad azt a francia tengerpartot árasszuk el együtt olajjal, úgysem voltunk még ott, közben hallgassuk a Requiem for a dream-et és énekeljük a Carmina Burana-t.

Farkasfiú, nos hát ha lenne egy világ, melyben csak zűrzavar lenne, te lennél az egyetlen nyugodt és értelmes pont benne a közepén elrejtve. Tipikus jófiú, okos és vicces, az ellenségeimet sem hagyod utálni. Kis szentlélek.  

Nos, hát íme az én apokalipszisem négy lovasa, hogy miért mindig itt lyukadok ki nem tudom, de hát mondandóm vége úgyis mindig pusztítás miért lenne most másképp?

Keverék, így hívják az emberek azt ami nem fajtiszta és nem tartozik valahova szinte teljes mértékben. Így hívnak engem is. Korcs. Leírjam a tükörképem, mi a görbe tükörből bámul rám farkasszemet tartva? Gyilkos tekintet, arannyal és feketével keretezett szem, sötét haj, amit hosszú fehér csíkok tarkítanak. Szárnyak..igen szárnyak, egyik akár az angyalok szárnya, mit madarakról mintáztak, és ébenfeketére festette valami, akár az éj színe amit a holdról bámul az ember. A másik szárny démonszárny, amit mintha denevérről szakítottak volna, egészen furcsa és az éjszaka teremtménye ellenére, nem fekete, hanem hófehér a színe. Éles fogak, amiket elrejt a szinte kék száj. Hideg fagyosság táncol mellette, és megfagynak a lángok tekintete előtt, dühétől meggyullad és táncra kél a por ás hamu anyagból teremtett ember is. Félelmetes.. fenyőfák közt él, és havas hegyek alatt, a hó közt, ahol kedvére lángolhat. És amikor úgy kívánja felolvad minden jég és fagyosság, megszikkad a föld és a nap sugarai melege melegebb lesz, mint valaha. Beborul és el jő a fekete felhőből az eső. Ilyenkor sokáig nem hull hó és nem dermed jéggé az égi könny sem, csupán hullik forrón, akár a tűzkönnyek, mit ez a furcsa lény ejt olykor. És sokáig hull, de majd kisüt a nap, és eláll a könny, és nem hull több hó, végre meleg is lesz egy röpke pillanatra, hogy jobb legyen újra a hűsítő birodalom a fenyves között.

-Ahh szóval ez vagyok én, és örömmel jelentem be, hogy a mágia és lehetetlenségek birodalmában sincsen rám szó mivel illessenek, vagy talán csak még nem találtam meg.. Nem tudom, mindenesetre az én „fajtámat” kivetik és gyűlölik. Mondhatni vannak a fényesek, ők a ragyogók és vannak a sötétek, ők a darkok, csakhogy legyen különbség a kettő közt, így neveztem el őket. Nos, ezek utálják egymást, eléggé. Szóval, amit a darkok tesznek, az szinte bűn a ragyogóknál, és fordítva. Természetüknél fogva utálják egymást, hisz egykoron testvérek voltak egy isten mellett, de vétettek és lekerültek ide, a „mi” világunkba. Egymást hibáztatják „keserű sorsuk” miatt, és bűnbakot lőve a másikra, háborúznak, vagy épp csendesebb időszakokban nagyban kerülik egymást. Két zártkörű szinte arisztokratikus rend, ahol nincs átjárás egyes szintek közt és szentül vesznek minden törvényt, mit ők maguk alkottak. Emberiek és mégsem, magasabb fajnak tartják magukat, noha az emberek világában rengeteg lény van, minek távol sincs köze hozzájuk. Vannak, akik nem tudják honnan, miért, vagy egyáltalán milyen erejük van, csak van és vagy megértik vagy életük végéig rejtve marad. Van aki fejleszti önmagát, és előbújik igazi ereje, az a ragyogókkal és darkokkal kerül egy szintre, nagy léptekben mérve. Nekik sok forrásuk és tudásuk van, mit évezredek alatt halmoztak fel. De senkit sem fogadnak szárnyaik alá, vagy közéjük tartozol vagy sem. És akik kíváncsiak a bennük óhatatlanul is rejtőző mágikus lényre, azokat tesztelik, és ha túljutnak ezen akkor tartozhatnak oda, de csakis szigorú keretek közt. Mind a két faj másban jeleskedik, a darkok és a ragyogok, akár két külön fa ága, mindegyik más-más gyümölcsöt terem. A „fél lények”, mi korcsok, mindkettőt birtokba vehetjük valamennyire, a bökkenő mindössze annyi, mindeközben belülről egy démon zabál fel, hisz természetellenes a darkok és ragyogok keveredése.

Egyedül vagyok, mártírként számkivetett és kétségbeejtően tragikus mód keresem kilétem. Mecskey Dorina- Muse Uprising. Vohuu én vagyok ők, ők pedig én. Este van, ismét egyedül gubbasztok az ágyamon az utcai lámpák beeső fénye világítja meg a tárgyak körvonalait, mik élesen bámulnak rám. Elfogytak a könnyeim, fáj a testem. Fojtogat, szinte fuldoklok, a gyötrelemben. Amikor az ember eljut arra a pontra, hogy tudja, hogy senkije sincs, céljai elérhetetlenek és mindenki távol van tőle, amikor már megkérdőjelezi saját épelméjűségét, és egyáltalán emberi mivoltát, akkor már tényleg világok omlanak össze benne. És ahol egyes világok összeomlanak, ott a romok alatt keletkeznek újak. Egészen újak.

Elsőre csak halk suttogás, amikor egyedül mész egy kihalt utcán, ahol a semmi bámul rád tébolyodottan a sármosan susogó bokorból, mire önkéntelenül is odakapod fejed, hogy egy olyan démon szemébe nézz, amit nem látsz. A neved suttogja, te pedig gondolatban elintézed egy legyintéssel, csak a félelem űzi ostoba játékát elméddel, gondolod naivan és tovább mész a kék kapszulával fejedbe ültetve. Emberek semmit sem tudtok, mégis milyen vígan élitek nyamvadt kis életetek, gusztustalan végbe megy a játékotok, és majd meglátjátok, hogy igenis vannak rajtatok kívül erős teremtmények. Ti csak primitív másai vagytok egy tökéletlen istennek, kinek tökéletlen képmására lettetek teremtve, és önnön hibájukból száműzettetek az atyai házból. Nézz és láss. Magadnak, higgy ne azoknak, kik az elenyésző ködöt ültették fejedbe, olyasmire nevelve, amivel talán te sem értesz egyet. Vagy változtattok vagy tudatlanok maradtok, a tudatlanság áldás egy vértől tapicskoló világ tükrében, a fekete világban, mi rózsaszín mázzal van bevonva mások által, hogy a gyermek merjen megszületni anyja méhéből, hisz senki sem akarna egy mai emberi világhoz tartozó lenni. Először csak suttogás. Majd, szavak formálódnak, mire hátranézel az üres utcán, de nem áll ott semmi és senki csupán magad bámulsz hanyatt a ködbe nézve. Aztán mondatok, mire megkérdezed ki szólt, egy néma teremben és válaszul ijedt tekintetek sorát kapod képbe. Félni kezdesz és magyarázatot keresel a fejedben beszélő hangokra, de te is tudod, hogy ez nem holmi pszichológia betegség olcsó manővere, mi elmédet fertőzte, ez annál sokkal több és erősebb. Aztán…a hangok dolgokra akarnak rávenni és nem tudok tenni ellene.

Egyébként, néha felmerül bennem a kérdés, hogy vannak egyáltalán olvasói a blogomnak? Mert néha kapok ugyan visszajelzést, a legtöbb esetben mégis az az érzésem van, hogy magamba beszélek. Pusztán a levegőbe, nos ezúttal talán a virtuális légkörbe, amit vagy meghall valaki vagy nem. És igen, ismét este van és szárnyal a semmi a fejemben, pedig reggel annyi mondandóm lett volna, szép köntösbe foglalva minden mondatot aranyműként formáltam meg, s mire a leírásra került volna sor ellopták, mi fejembe volt. Eltűnt és felszívódott, bosszantó..de gondolom, minden író féle személyiség megtapasztalja ezt. Mégis, amikor kérdik miről írok a blogomban normális választ nem tudok adni, és amikor a szüleimnek netalántán eszébe jut, említés után, hogy lányuknak van egy blogja természetesen kérdéseket tesznek fel. „Rólunk is írsz? Miről írsz? Megnézhetem?” Erre az egyszerű válaszaim, Nem, Valamiről és Nem. Amúgy engem igencsak elvont személyiségnek tartanak, és valóban nem tudom ennek okát. Megint elkalandoztam a napló irányába, esküszöm nem tehetek róla. Két dolgot hiányolok most az életemből. Egy jó adag ölelgetést és egy óriási pofont. Mondhatom akad elég, ki pofont osztogatna számomra, de ölelésben hiányt szenvedek. Hiánycikk, mint a Szovjetunióban a Coca Cola. Nos igen sajnálatos módon elkezdtem a mondandóm és valahogy a szovjeteknél kötöttem ki, mindegy hagyjuk. Arra szerettem volna kérni kedves olvasóimat (ha léteztek! :O) írjatok kommentet, szeretnék felmérést végezni olvasóimról. Íme pár kérdés, amit szeretném, ha megválaszolnátok. Tetszik a blog? Hogy találtál rá? Hány éves vagy? Mit szeretnél még rá? Aktív olvasója vagy a blognak, vagy épp csak betértél? Minden idelátogatót vendégszeretetben részesítünk. ^^ (És igen, megtanultam hangulatjelek használatára, (csak mert nem tudom leírni, hogy szmáájlii) :P Jó éjt!)

Sajnálom..tudom ez már nem elég kifejező és már semmin sem változtat. Sajnálom, más szó nem jön nyelvemre, csakis ez. Már nem tudok mit mondani. Amikor az, ki szavak erejével üt, küzd és harcol már nem tud mit mondani, az talán azt jelenti feladta, nincs már miért küzdenie, vagy csak épp nem tudja kivédeni az élet, esetlegesen a sors csapását. De nem tehetem. Nem tehetem ezt azzal, aki fontos számomra és ilyen tisztán fehér. Patyolat tiszta, White..Nem véletlenül adok mindenkinek efféle nevet. Történtek dolgok, egészen rég volt már, és mégis most történt. Ha egykoron tiszta is voltam mára bemocskolt az emberek világa. Ha nem is teljesen, csupán kissé, de csak így befeketedve lehetek önmagam, azt hiszem. Aki régen voltam, az egy udvarias, szót értő okos kislány, aki tudja, hogy a drog rossz, az alkohol ütni tud, és elutasítja a cigit, tökéletesen jó kislány, aki jól tanul és nincs más szó rá, mint a jó. De mára, ez a jó kislány megtanult visszaütni, nem viseli el tovább az élettől kapott pofonokat, de az álca még ép, a tökéletes álca több mint tíz év e már, a jó kislány. Lehet, hogy van még bennem belőle, de talán így jobban érzem magam, hogy eljöttem és lehullt a lepel. Megtanultam jobban önmagam lenni, bár a szívem vérzik és valóban nem csak, az, egyes tiltott dolgokról nem is beszélve.. de örülök, hogy eljöttem. Ami azt illeti, vannak barátaim, azt hiszem kettő vagy három, akit annak nevezhetek és itt van mellettem. Az internet tág világában, pedig barátomnak mondhatom talán az Angyalkát, Csillagfiút, a Bűvészt, (bár benne kételkedem) és jó havernak számít még a Mosolygós Farkasfiú is, és bár mostanában nem hallok róla a Szép Fotós lány is, emellett talán egy új barátság bontakozik ki Kék Lilja szerepében is, de sajnos velük sem mindennapi a kapcsolatom többnyire és nagyon messze élnek tőlem. Mégis egyedül vagyok, magányosan a fejemben, a kis világomban, ami rohamosan omlik össze, mégis szilárdan kitartok mellette. Nem vagyok jól, nagyon nem. Féltelek magamtól, fekete és fehér, nem akarom tovább azokat bántani, akik fontosak nekem és tudom, hogy bántódásuk esne tőlem. Van, aki tőlem nem tudja óvni magát, és nem azért mert olyan agresszív lennék, hanem mert egyszerűen másképp van felépítve. Nem tudom mi lesz belőlem, és nem tudom ki vagyok, most keresem magam, valahol elvesztem és elmerültem mélyen, fuldoklom a kétségek közt és mert tudom, hogy senkinek se kellenék. Ilyenkor mindig arra gondolok, amit az egyik barátom mondott, amikor azt említettem senkim sincs. „Élvezd ki, hogy nem függesz valakitől.” Ezzel kissé el tudom nyomni a fájdalmat magamban, nem kell kiért kitartanom, vagy akárkiért harcolnom, csak magam. Néha kell egy kis magány. na persze, aki azt bántja aki fontos nekem, az ne számítson semmi jóra, mert Mecskey egy dühöngő vadállat képében érkezik elé, de őszintén szükségem van néha valakire, emberi mivoltom miatt.

Nem kérem, hogy bocsáss meg. Önzés lenne tőled ilyet kérnem, terhel a lelkiismeret-furdalás és a fájdalom, de úgy hiszem így mégis jobb, nincs jogom másokat bemocskolni, még, ha ez jónak is látszik szemünkben. Csak azt kérem, légy boldog. Nem kérem, hogy felejts el, de azt sem, hogy emlékezz rám. Cselekedj, ahogy jónak látod. Minden jót kívánok neked, és bár talán még nem teljesülhet, de boldogságot és szebb jövőt. (Kék Lilja, talán csak miattad írtam meg ezt.) Mindenesetre fáj, hogy jó érzés neked a szenvedésem, de tudod én már azt hiszem semmin sem lepődök meg. Üdv: Mecskey