K..ki vagy te? -Kérdezte remegő hanggal a halálra rémült férfi, az utca mocskos sötét sarkába rejtőzve Előle..

-Hahaha! -Zengett az ördögi kacaj, mi megrázta az épületek falát és zengett tőle az éjszakai égbolt.

-Én vagyok a senki és én vagyok mindenki. Mindenkiben ottlapul egy cseppnyi belőlem. -Közelebb lépett a férfihoz és mélyen a szemébe bámult, azzal az őrült tekintettel, mitől maga isten is megijedt volna, hisz ősi ellensége a sátán sem ennyire gonosz. Hangja remegett, és hol mély volt akár a duruzsló férgek gyűrűdzése, hol pedig magas, magas akár a pokol teteje, honnan ez az alak lefelé bámul azokkal az őrületes sötét szemekkel. Kezeit összedörzsölte, mint az imádkozó sása, háta előregörnyedt, mint valami fenevadé és úgy nézett bele velejéig a rémült férfi lelkébe.

-Gondolj csak bele! Egy csipetnyi belőlem, több mint hétmilliárd emberben ott lakozik az őrület szikrája. Benne vagyok az újszülött csecsemőben, még csak egy órája bújt ki anyja méhéből! -Villantott a férfi elméjében képet egy csecsemőről, majd képek sorai jelentek meg előtte akár a filmszalagok összevágva. -A gyermekben, mily sok őrületet okozhat a szülőkben! Az ifjoncokban, ohó! Lázongunk, lázongunk? A felnőtt népségben, és az öregekben. -Húzta végig remeg ujját mélyen a férfi arcában szántva. -Igennn, az őrület mindenkiben ott van, még a halálban is. És bennünk különösen sok található az aktív őrületből. Szippantott bele a levegőbe.  Hatszázhatvanhat.. a Biblia azt írja ennyien volnánk, de ki tuja? Ehh.. -Csóválta meg fejét. -Semmi sem biztos. Nézz csak körül Netad, mit látsz? Őrületet, szilárd.. folyékony, és a levegőben száll. A XXI század, a technológia kora, a számítógépek és kibertechnika világa, megfigyelnek és szemmel tartanak, számon kérnek és mindent uralni akarnak.. de mi még mindig fejtörést okozunk nektek... Emberek. -Nevetett fel újra. -Ezer nevem van, millió és ezer, végtelenül kavarogva a végtelen világegyetem igencsak véges kavalkádjában. Szólíts ahogy akarsz, én vagyok az őrület és halál Múzsája neked itt és most csak Daron. Újabb semmitmondó név. -Kalapot véve fejet hajtott az ember előtt, majd kiengedte fekete szárnyait, egy fél pillanat
múlva ott sem volt. Netad, csupán mellét markolva szívroham közepette rogyott a mocskos pocsolyába az éjszakai utcán.

Egy múzsa istene,  ki a pokolból származó Szorosz lépj elő a
kurva világodból! Újabb világom játszottam el kártyán, az élet lapjai pakliként
hullottak egykor a kezembe százával, ma már csak egyetlen maradt, minek utolsó
lapjait játszom az élet-halál játszmámon. Szorosz nagy úr az élet felett, engem
a Múzsát is porba vétetett és most véres fájdalomkönnyeket hullatva csapkodok
ázottan, mint egy rühes korcs kutya kivetve az utcára. A végszó Szorosz! Ha
most nyerek az életem hónapokat ér még, ha vesztek tiéd minden hatalmam és
életem a porba vétetik, de el nem tűnök soha mert bosszúm örök, játszmánk
túlhalad a földi élet kietlen mocsaras mégis zengő életén és az örökkévalóságba
torkollik. Itt hagynád őket? Zeng
fejemben az emberi szó, visít élesen fájdalmasan, pengéje az agyamba, s szívem
maradék csontos velejébe áll. Egy sátáni teremtmény nem méltatik egy ember
józanságához és épp ugyanez igaz fordítva is. Ki lelki nyomorban élt ne
várjanak tőle tapintatosságot, a túlélés a vad fájdalom pezsgető hullámain
megedzette és kioltotta finomkodó, emberi ösztöneiket és a fájdalom élesen
hasított bele minden szeretetteljes szó után, mert tudta, hogy ő nem kaphat
efféle mennybéli ajándékot. Szeretni az emberek dolga, nem a mi fajtánké, a
miénk csak tűr szenved, harcol és olykor megnyeri a játszmát egy-egy szép napot
vagy percet lopva az emberek világából.. mert mégsem az emberek olyan romlottak
Mecskey..

-Túlteszi magát rajta! Erős gyerek.. igazi harcos. Igen HARCOS! Ki
nem kíván tovább az lenni, kit verjenek a porba, veszejtsenek el, gyilkoljanak
és kínozzanak meg, mert erre méltó csupán, a harc elveszett az ego összetört
darabjaira hullva vagdosta szét démonka arcát és most a  mocsok árjában úszva viseli el a szenvedés
pofonjait, mert már nem akarok többet erős lenni.

Volt egy világ,

miben a király állt némán,

nem szólt és nem szállt szava,

a kietlen világ némította vala.

Egykor ódát zengett,

ma már csak kesereg,

nem leli szavát,

miben bűn nincs már.

A király csak kesereg,

lánya egy démon sereg,

sereg mit irányít,

sereg mi kivált itt.

Az angyalok közt démon,

nyájban a fekete pásztor az úr,

lelke sötét szárnya szép,

és a királyt eképp üdvözlé.

Üdv édes jó apám,

kinek lánya immár,

démonsereg sarja,

ki vitézkedve marja

a gyermeteg népet,

ki emberek népe.

Ez világ volt hajdan miénk,

míg az emberek tönkre nem tevék,

aztán lettünk balgák,

és nem pusztítottuk mi őket tovább,

de egy éjjel megszöktem.

és végre elköszöntem,

minden bú bajától,

az angyalok idióta világától.

Szabad lettem, szárnyra keltem

a nagy világ meredt szemmel kémlelt,

ki ez a lány és mi ez a szárny?

Emberek csak laborba zárják..

Aztán lettem tűz és hideg,

martam, téptem kietlen rideg.

Bástyám védett, én álltam ott,

egy király kit mindenki magára hagyott.

Ez voltam én és ő volt én,

az apám, mi csupán tükörkép,

démonná vált ő kiváltképp,

a leghatalmasabb egyén,

kit Démonföld teremté.

Nevenincs barátok,

kiket lelkem átkoz,

mert megtanítnak szeretni,

lelkemet nem elveszíteni.

Névtelenül, némán,

bolyongtam egy sémán,

oly nagy világ, keskeny,

mi ezen jó út vezetne.

Összeismerkedtem, régi jó idegennel,

kit soha nem ismertem, jó távol lehettek,

aztán leveleket kezdtünk,

míg nem összevesztünk,

aztán békültünk is gyorsan,

nem keltem el oly kapósan.

Szerettem és kesergtem,

borultam volna keblekre,

szép vígasz szavak,

ölelés és érzéki javak.

De nem volt ott mellettem senki,

kinek karjaiban könnyeim sejti,

csak zokogtam az éjben,

míg lelkem álomra tért meg.

Nevenincs barátok,

kikkel lelkem álmod,

kiket úgy ölelnék,

álnévről leintenék,

mert bár furcsák és bolondok,

épp így folyton okulok,

olyanok mint én és ez jó,

végre nem csak magányban bolyongok.

Nevenincs barátok,

kiktől lelkem lángol,

kiktől fűt a szívem,

kiktől él életem.

(Igaz történet)

Egy kis bóklászás, mit már megszokott, egy akaratlanul is elhatározott célpont és tessék máris éveket zuhantam vissza az életembe. Egy sötét hideg este, ott álltam előtte… a ház előtt ahol felnőttem, ami maga volt a menny a jelenlegi életemnek tökéletesen gyönyörűséges ellenpéldája, ahol felcseperedtem, és amit örökre elvesztettem a felnőtti balgaság és önzőség miatt és amivel minden éjszaka könnyes álmaimban merengtem, most ott állt előttem, átfestve kissé átalakítva, de még mindig áradt belőle az a megmagyarázhatatlan nyugodt szerelem amit éreztem iránta. Annyira ugyanaz, annyira szívszaggatóan ugyanaz. Szinte látom gyermeki énem, oly boldogan futkározni a nagypapával játszani, és még folyik a könny a szememből, összeszorul a torkom.. én tényleg sajnálom. Sosem akartam innen elmenni, itt akartam meghalni a mélyzöld fenyves alatt. Imádtam azt, amiben éltem, mert az emberek kizártak maguk közül és volt másba menekülnöm. Az álomvilágomban éltem és elvesztése önön magam elvesztését jelentette, mit most évekkel később sem tudtam feldolgozni. Minden ami itt volt, ami az enyém volt örökre elveszett, a fenyves a megmászott fák,  a zöldellő fű a finom illatú kert, az orgonafa és a rengetek virág, mit családom oly szívesen gondozott, mind az enyém volt. És a papa.. mennyire hiányzol! Már jó néhány éve itt hagytál engem, és én is téged, amit sosem bocsátok meg magamnak és isteni oldozást sem várok bűneim felől. Már sosem hallom többé a hangod és sosem ölelsz meg fenyőillatot árasztva, mit úgy imádtam.

Szemem folyton könnyel telült és patakokban folytak le arcomról, üvölteni akartam tépni, rúgni, karmolni, csípni és harapni, dühöngeni és eget rengetően elpusztítani mindent, hogy emlék se fájjon,  de minden erőm elhagyott és csak csendben hagytam hogy a fájdalom csorogjon arcomról, miközben egy ölelés óvott lelkem halálától. Reszkettem a hidegben mégis a földön fekve vonaglódva akartam átsírni az egész estét a sötét, rögös betonúton a ház előtt, mi oly hideg volt, mégis forróságot árasztva fagyasztotta meg lelkemet az emlékek hada. Annyiszor álmodtam ezzel a csodálatos hellyel, annyiféleképp, hogy a mostani látogatás is csak álomszerű ködös kép, volt talán csak egy illúzió, mibe szétszaggatott lelkem rejtőzött az elmúlás végső jelképe, mi nyomott hagyott e földi porhüvelybe.

Talán ha egyedül lettem volna ott helyben végzek magammal, talán összeroskadva sírok az éjszakai csendbe, talán ordítva zengem az élet nyomorúságának dalát. Magukhoz hívtak a csillagok a magasba, ahol a papa vár rám, ahol megint jó életem lehet, ahol nem folynak a lelkem tébolykönnyei, ahol nyugalom és béke van. Lelkem már szállt volna felfelé, de egy erős szorítás visszatartott. Pedig mily gyönyörűséges halál volna ez!

Egy szörnyeteg, évezredekre láncra vert undorító féreg, aki csak zabál és zabál, hogy mutáns testével valamit is kezdhessen, mégis tátott szájjal néztem ezt a szörnyet az ámulattól. Agyam zakatolt és azon gondolkodtam. Milyen csodás. Különc, beteg undorító állat, sokkal különb az emberektől, már rég túllépte a pszichiátriai eset határát és számomra mégis ez tette vonzóvá egész lényét. Önismeret, és gondolkodó erő, miben egy szörnyeteg lapult és vöröslő szemekkel meresztette rám hegyes fogait, mikbe úgy belekapaszkodtam volna. Nem vagyok normális, aki ismer az tudja. De kéérem emberek! Normálisnak lenni.. hát nem végtelenül unalmas?!! Ahh.. kérem.. ugyanazt tenni mint bármely ember undorítóan lélekölő és nyomorultságos lenne a magunkfajtáknak. Igen.. mert nem vagyunk egyedül, ha fenevadak is vagyunk rajtunk kívül még 664 egyed várja lélek felszabadítását. Az őrület ügynöke, a csillagfényű fiú, az életben egy kisember, nem nagyúr mai szemmel sem. Nem Drakula képére teremtett héthatáron túljárt hírnevű veszedelmesen gyilkoló gróf, hanem csak egy egészen egyszerűen magát embernek tettető dögvész. Egyszerűen imádnivaló! Emberek előtt álcát tartva akárcsak én, lélekrezonanciával tartjuk magunk ily összefüggésbe, hasonlítunk, hisz démon-mutáns már hogy ne hasonlítana? Szinte egy attytól származunk. És igen paradoxon. Ésszel tartjuk magunkban az őrület szikráját, a folyékony gyilkos őrületet, mi ereinkben lassan csordogál egészen felemésztve emberi testünk.  Verset csinálva abból kinek van több fehér hajszála, miben én egy egész fehér tincscsel büszkélkedhetem születésem óta. Tudniillik a démonok és szörnyek, mutánsok egyik tulajdonsága, hogy részben, vagy teljesen fehér, nem ősz(!!) fehér a hajuk. YEP! Ezenkívül még számos jele van, annak, ki valahogy nem tartozik az emberi faj igencsak bővelkedő példányai közé, mondjuk Sariuson többen vannak a ragyogók és darkok, dee maradjunk a Földnél. Vagyunk egy páran különcök, na persze nem minden különc egyből fajtárs, lassan nyolcmilliárdnyi lélekszámú ember közül is alig párszázan vagyunk, néhol több, néhol kevesebb fajtárs él meg. A nyomorban előjönnek a démoni ösztönök, a háborúban, de békében és nyugalomban épp ez olyan felzaklató számunkra. Furcsák vagyunk de nem mélabús alakok, mások és nem bánjuk, sőőőt! Büszkék vagyunk, rá, még ha nem is fitoktatjuk mindenféle jöttment emberi alaknak, kik annyira szívesen vájkálnának bennünk, csak nem tudnak! Hahaha! Nos ennyi lett volna mostanra a démonnapló beszámoló. ;)

Négy éve hogy elmentél,

négy éve, hogy minket eltemettél,

oly gyorsan távoztál,

még egy röpke levelet sem hagytál,

egy röpke iratot, miben megbocsátasz,

s gaz tettemért nem az égbe kiáltasz.

De hiába várom az isteni oldozást,

megbocsátani Szorosz csak nem kíván,

fejemre zúdítja az élet súlyát,

felkelni nem tudok, lépni sem, mind az én hibám..

Bár már késő tudom, de már negyedik éve gyászolom,

fekete ruhám már csaknem a vérembe ivódott.

Múzsa lettem, Mecskey és démon,

de valójában csak egy gyerek kit nem hívott magához az úr.

Próbáltam én meghalni ezer féle módon,

de kezemből az éles olló csak ki nem hullott,

a penge is el-elsuhant vöröslő nyomot hagyva,

de eremet nem metszette a hideg penge karma.

Próbáltam én felkelni, mind hiába istenem

hát akkor többet már nem is kérlelem,

magamra öltök ezerféle álcát,

nem kérlelve nézek a csillagos égre,

pusztítani vágyom én oda fel a mennyekbe.

A lelkem üres nincs már célom,

a tegnap elmúlt, a holnap nincs piacon.

Ma is van, de meddig, kérem?

Míg e nap is tükörbe nem nézek,

mert akkor kezdődik minden előröl,

míg a bánat teljesen fel nem őröl.

(Ezer éves iromány, mi most lett megtalálva)

Utolsó idegtépő percekben már feszengve élem fel napi összpontosításom és energiám minden részét. Az ionok, amiknek képletét jelen pillanatban valaki a táblára firkálja egyszerűen felfoghatatlanok, aprók és nem érdekelnek. A tanár szigorú tekintete megbabonáz, csak a táblát figyelem a zöld táblát, amin a fehér írás kopottan vigyorog vissza és tovatűnik az agyamban. Nem értem mi a kalcium oxidálása, a képletek kavarognak, háborúznak egymással, majd elvesznek a fejemben. Egész testem megfeszül, ahogy a mutató egyre közelebb és közelebb ér a hármas számhoz, csak egy pillantás az órára, idegeimen táncot járnak másodpercek hadai, már csak pár másodperc. Pattanásig feszül a helyzet, és hatalmas csöngetés hallatszik, ami a szabadságot és a teljes átszellemülést jelenti, legalábbis arra a délutánra.

Fáradtan nyújtóztattam ki végtagjaimat egy újabb fárasztó iskolai nap után. Felkapom a táskám, lustán dobom fel a székem a padra és már ott sem vagyok, mire kiérek a teremből, már csak pár ismerős arc áll az ajtó előtt, illendően köszönök és búcsút intek aznap az iskolának. További utam a lépcsőn vezet sietősen lefelé, a folyosón kipillantok a hatalmas üvegablakon. Az egész város felett tornyosulnak a fekete felhők, kavarognak, majd egymásba vésznek. Milyen jó, hogy ma nem hoztam esernyőt. Hatalmas égi zörej rázza meg a gondolataimat, majd az eső zuhogni kezd, hevesen pattog a kavicsos betonon. Áldom a hatalmas eszemet, amikor a Tescoban víz álló táskát néztem magamnak, így legalább nem könyvszárítás lesz a délutáni program. Az ajtón kilépve megcsap az ázott aszfalt illata, felidézi bennem a régi, lila gumicsizmás pocsolyába ugrálós délutánokat. Való igaz, nem lakok messze, de a táv tökéletesen elég arra, hogy bőrig ázzak, az esőt mégis képtelen vagyok utálni. Kilépek a fedett lépcső alól, hideg cseppek záporozzák eddig száraz testem, másodpercek alatt elázok.

Amikor kicsi voltam mindig elbújtam isten elől. Amikor sírtam és amikor nem akartam, hogy lássanak, sem ő sem más. Olyan helyet kerestem az akkori nagy házban, ahol nem volt ablak, sem üveges ajtó és egy sarokba vagy kis zugba elrejtőzhettem a mindenség elől. A felnőttek undorító és ijesztő világa elől és isten mindenható hatalma elől. Egy apró kis sötét, olykor hideg helyre menekültem, ahol én voltam az úr. A szekrény mélyére, a régi varrógép nagy tartóasztalkájába, a szárogatóból készített kis kuckóba a sarokba a kályha mellé, vagy tárolóba, ahol mindig hideg volt, de csak egy kis ablakon szűrődött be némi fény, ahol nem látott be isten. Hogy miért csináltam? Mert nem akartam, hogy lássák, hogy szomorú vagyok és sírok, hogy így tűnjek erősnek mindenki szemében. Meg akartam nyugodni egyedül, a saját gondolataimba a görbe tükör világomba menekülve. És a csillagos ég, a sötét, ahol senki sem lát megnyugtató volt. Nem azért szeretem a sötétet mert olyan elvetemült pszichopata lennék, aki már epedezik a sarkon beforduló ártatlan áldozata után, csupán én akartam uralni magam és közvetlen hozzám tartozó dolgokat. Ezért szeretem a sötétet. De ma már nem akarok elbújni, nem akarok elmenekülni, neeem. Ma már a világ pofájába akarom köpni, hogy ki vagyok, érdektelen pillantást vetve istenre hiába figyelsz, nem irányíthatsz. Nem elmenekülni minden elől, hanem érdektelenül hagyni, akaratlanul is magam sajátosságára formálni. Belopózni a sötét helyekre, ahol a magam világa darabjai várnak rám. A nyugodtan szivárgó csendes őrület szivárog belétek általam, mit észre sem vesztek, s minek jó helye van ott.

Démoni szívem megállt,

sosem dobog többé, sosem dobog többé már,

megfagyott minden, s ez is köddé vált.

Emberi butaság és a sok bujaság megtette hatását,

a lelkem minden darabja ezekkel kelti kétkedő varázsát.

Elszállt, elrepült az égen, a ragyogó kék színében,

és sosem látom többé már, mit hozott egy reggelen múzsám.

Mit hozott volna mire vágyhatott e vén róka,

mire oly szívesen emlékszik az erdei boróka

nem hozott mást, mint reményt és ezzel kedélyt,

jó kedvet és szenvedélyt, a szeretet minden örömét,

mit sosem látott e ház, és sosem borult fölé a gyász,

mi a szerelem után maradt, hisz szeretetet sem kaphatott soha.