Az őrület csöpög

csöpp csöpp

Az őrület folyik

csobb csobb

Az őrület sugárzik

suhuu

Az őrület fölöttem ingázik.

A bú beterít,

suhogó fellege int,

Csak rám néz,

füttyent egyet és méláz.

Nem érti az arcom,

nem érti a hangom.

Idegen neki ez az őrület tartalom,

idegen neki, mert tudja jól,

 az őrület nem más, mint szédítő hatalom.

Az én világom nem omlik többé össze, mert mindenkit elveszítettem egyszer. Olyan stabil alapokon nyugszik e vár, mit az esetlegesen elkövetkezendő évek magánya sem rendíthet meg. Sebezzétek meg testem, tépjétek ki szívem akasszátok fel lelkem, az én világom áll és marad, csak ti vagytok múlandóak. Gyilkolj meg, sebezz fel, szántsd végig karmaiddal az eleven húsom én csak a pofádba vigyorgok. Nem vagyok százas, maga az őrült áll előtted rendíthetetlenül. Ki vagyok és honnan jöttem, alaptalan adat, emlékkép tör elő.. Én vagyok az kinek fájt, én vagyok az, ki más, én vagyok, ki furcsa s bolond, kire nem illik semmilyen szó vagy adat. Erős voltam, elgyengültem, vértet, kardot elejtettem, de most állok rendületlen. Törj össze jobban még egyszer hadd kérjem.. fáj? Fájjon jobban!!! Erős akarok lenni, hogy eltapossam, ki engem kíván eltaposni. Fittyet hányok a halálra, golyót eresztek követsége nyakába. Javamra fordítok mindent, mi rossz, a jégveremben én leszek maga a hatalmas Szorosz. Befogadom a hideget, hogy belsőm többé ne dideregjen, elfogadom a forróságot, mitől vérző lelkem lángol, befogadom a vizeket az oxigén nélküli életet, a sötétséget, miben fényesség éltetett minden élő, és holt személy rabjává vált.

Hallottam egy idézetet egy igencsak érdekes filmből, így szólt: „Az életünk nem csupán a miénk. (Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben…)” –Felhőatlasz

Ezen teljes mértékben felháborodtam, már hogy a mi saját életünk ne csak a miénk legyen? Adjuk idegenek, illetéktelenek kezébe? Hagyjuk, hogy mások akaratuk szerint befolyásolják azt? Nem értettem mit is akar, ez jelenteni. Aztán történt néhány esemény az életemben, mikor emberek rendelkeztek saját-életük, vagy haláluk fölött. Filmekben is sok hasonló jelenetet látni, mikor valaki valami egetverő hülyeségre készül, netán öngyilkosságra. Képzeljék csak el szépen, bemutatom egy szituáció segítségével.

Van egy nagy ügyvédi irodánál dolgozó magas beosztású férfi. Jó családapa, két gyermeke, felesége van, nagy kertvárosi ház, labrador minden ahogy kell. Egyszer csak ráhárul a felelősség, hogy egy nemzetközi ügyet vigyen porondra, azaz nyerje meg az ügyet a bíróságon, nincs apelláta. Ám a férfi ezt elbukja, a dühös felettesei pedig kirúgják az állásából mit sem törődve az anyagiakkal, és rossz híre száll az ügyvédnek, így más állást sem kap. Otthon a két  gyerek, feleség, nagy ház, amit el kell látni, de pénz híján ez ugyebár lehetetlen. Mikor a férfi már hónapok óta nem talál munkát, és már a családja is hiányban szenved, elköltöztek, spórolnak, alig tudnak megélni, akkor a családapa úgy dönt, itt az idő véget vetni életének, feladja a harcot, ő itt már elbukott. Szépen előkészít mindent, búcsúlevél, sajnálkozás, hogy ezt kell tennie. Úgy dönt annak az irodának a tetejéről veti le magát, ahol évekig becsületesen dolgozott. Felmászik a tizenharmadik emeletre, kiáll az épület szélére, kissé meginog a bátorsága a magaslat láttán, de nincs már visszaút. Sokáig áll ott, szégyenkezik, hogy elbukott az életben. Közben otthon a feleség megtalálja a búcsúlevelet, amiben benne áll, hogy a férje hol vet véget életének, „bosszút” áll az ügyvédi irodán. A feleség pánikba esve kocsiba száll és száguldani kezd a tett helyszínére, megakadályozni szerette halálát. A férfi áll és mélázik, nézi a hangyányian kicsinek tűnő embereket, és azon gondolkozik vajon rájuk is efféle sors jut-e, amikor valaki hirtelen betépi a tető ajtaját és eszeveszettül rohanni kezd felé. Nem más az, mint kedves felesége, kire most oly meglepetten, rémüldözve tekint.

-Hagyd abba! Ne csináld ezt..! Ott vannak a gyerekek, minden! Nem teheted ezt. –Üvölti sírva a nő. Mire a férfi csak sajnálkozva rebesgeti, hogy elbukott.

-Elbuktál és nem azért, mert kirúgtak és nincs munkád, hanem mert képes vagy feladni! Te felelsz a gyerekeidért, szerinted milyen lesz nekik apa nélkül felnőni? Nem csak magadért felelsz, hanem értük is! Szeretünk téged, nem teheted ezt velünk. –Hullanak a könnycseppek, a férfi még mindig a tető szélén áll. –Nem csak a saját életedért felelsz, ha meghalsz másokét is tönkreteszed. Ne légy ilyen önző, hogy elveszed azt akit legjobban szeretünk! –A férfi leszáll a tetőről, megöleli feleségét, rájön, hogy hibázott és megint minden happy talál munkát bla bla… éltek amíg meg nem haltak.

Ebben a történetben is kiderül, hogy nem csak a miénk a tulajdon életünk. Hisz, halálunkkal talán másokat is tönkreteszünk, csak ebbe nem gondolunk bele, mert vakok vagyunk. Én is az vagyok!.. izé.. Voltam. Gondoljanak bele, ha az akit legjobban szeretnek csak úgy egetverő baromságot csinálna, öngyilkosságok követne el és hasonlók önök nem lennének dühösek, hogy miért nem jutott eszébe, hogy valaki várja otthon? Valaki gondol rá és szereti, félti.. Vagy akinek a jogai, szabadsága élete van a kezében, és meggondolatlanul egy csapással véget vethet neki?

Mi lett volna, ha hazánkat nem védik életüket is feláldozva a katonák? Mi lenne, ha a tűzoltók hagynák bennégni az embereket, mert önzők és épp féltik életüket? Ha a nagy hadvezérek megroppannak a tehetetlenség súlya alatt és a halálba menekülnek? Az egész sereg elveszett volna, a csata és az ország, város amit védenek.

 Annyian, annyiszor feladhatták volna, választhattak volna könnyebb utat, akár a halált, akár a menekülést, akár bármely kibúvót terheik alól. De nem tették. Hogy miért nem? Mert másokért áldoztak fel mindent, akár saját életüket is. Ha feladják, ki tudja hol tartunk most, és ha mi feladjuk ki tudja mi lesz a jövőbeliekkel. És akár tetszik, akár nem felelünk egymásért, ha nem is az idegen emberekért e korcs világban, de legalább szeretteinket óvjuk meg életünkkel, vagy épp halálunkkal.

Csúnya dolgot fogok mondani. A rideg igazság, hogy az aktív szabadság az, ha nincsen senkid és semmid, amiért élned kéne, semmi, nothing, nichts.. Senki és semmi, amikor szabadon meghalhatsz és senki a világon nem fog hiányolni, nem vagy fontos és semmid nincs. Sem eszméd, sem célod, sem hited és már a saját gondolataid is elhagytak, mert akkor bármit tehetsz. Gyilkolhatsz, drogozhatsz, ihatsz amennyit csak akart, hisz ha elkapnak sem vesztesz semmit. Mert nincs semmid. A szabadság ebben a korcs világban, ma már nem mutatkozik kellőképp, mi több talán teljesen el is veszett. De így belegondolva.. a passzív szabadság mennyivel jobb? Van családod, célod, eszméd, szeretteid életed. És bár nem tehetsz meg mindent, de ilyen körülmények közt VAN ÉLETED. Akkor mire fel drogozol, iszol és gyilkolsz?  Megéri minderről lemondani, csakhogy állítólagosan szabadnak mondhassuk magunkat? Szükségtelen.. ott lebeg minden előtted, még,ha nehéz sem adhatod fel és ez az, ami életben tart. Mert „életünk nem csupán a miénk.”

Bosszút állok mert mindent elvettél,

bosszút állok mert már rég eltemettél,

félni fogsz, mint én, daddy

nem fogsz köszönetet adni.

Erős leszek és te legyengülsz,

most majd mindent megkeserülsz.

Véres bosszú, lelki vérrel,

ilyennek látom, égnie kéne,

felgyújtani, bitóra akasztani,

nem mást bűnbe taszítani.

Könyörögsz majd kedvesen,

mint én akkor keservesen,

de szívem szikla, lelkem kő,

a te bűnöd többet szíven nem lő,

lepattan és gellert kap,

szívem kővé dermedt, aznap.

Elvetted az életem,

vele egész akkori lényem,

most egy démon áll előtted,

ki bosszú kővel lő le.

(Egy történet egy képzelt rokonomhoz, mi eddig fejemben lapult évekig most nehezen de weblapra vetettem, bár értelmét magam is keresem még, inkább amolyan emlékezés.)

-Az őrület egy kurva érdekes dolog. Épp úgy változik, váltakozik mint az időjárás, annyiféle színpalettán játszik, amit már számon tartani is nehéz volna. –Mondom, majd a csészét a számhoz emelve hörpintek bele a forró fekete italba.

-Úgy gondolod őrültek vagyunk? –Kérdezte kedves delikvensem, mélyzöld szemein megcsillant a délutáni napsugár, arca érzelemmentesen, hófehéren ragyogott.

-Ez még kérdés? Kiora, te is emlékszel miken mentünk keresztül, mi ketten, olyan világokba csöppentünk, olyan lényeket láttunk, és öltünk meg, amiknek közel sem szabadott volna létezniük, sőt mi több, tudomást sem szabadott volna szereznünk róluk. Mindezek ellenére túléltük őket. Eltapostuk a fejünkben motoszkáló hangokat, mik ezen világokba hívtak újra és újra, a kapu mindehhez pedig nem más, mint saját halálunk volna. –Emlékeztem vissza réges régi emlékeimre. Szemben ült velem az, kit bátyámnak tekintettem, mégsem ember, még annyira sem tájékozott a világukban, mint jómagam, pedig az már veszélyes dolog. Meg kellett tanítanom mindenre, minden egyes apró dologra, amit az emberek tesznek, és még nekem is tudomásom van róla. Nem volt könnyű feladat, egy olyannak megtanítani, ki teljesen más világból származik, ahol méteres szörnyetegekkel küzdött, hogy vigyázzon, mert az emberek törékenyek és nagyon könnyen halandóak.

-Nem kívánok most meghalni. –Emelte rám tekintetét, és ejtette ki száján a duruzsoló férfi hangokat.

-Én sem Kiora. –Vigyorodtam el.

-Mecskey? –Nézett rám érdeklődő szemekkel, és újdonságot láttam megcsillanni a szemében.

-Hm?

-Tanítasz engem, és nem értem mi hasznod belőlem. A múltban is velem voltál. És még mindig nem értek sok dolgot. Valami baj lehet velem. –Nézett egyenesen a szemembe, de nem a szokásos érzelemmentes, mimikátlan arcával, hanem valamivel, amit egyáltalán nem értettem és megijesztett a tudat, hogy még milyen szörnyűségeket tartogathat egy ilyen lény, mint mi, ki más gyilkolásával érte meg ezt e jelenlegi kort is.

-Valami baj van?

-Nem tudom Mecs.. –Kapta el tekintetét, ami nem vallott rá, még sohasem láttam ilyennek.

-Figyi, bár hosszú idő óta most találkozunk először, még mindig megbízhatsz bennem, te is tudod, az „unokatesóm” vagy. –Próbáltam mosolyt csalni arcomra, de ő csak visszakapta a tekintetét. –Folytasd.

***

Emlékezés

-Sosem értettelek benneteket. Kezdettől fogva nem, mikor még katonák voltunk a másvilágban, gyermekek. Sosem volt anyám, vagy apám, barátom, vagy más rokonom, mint nektek. Semmim nem volt évekig, egyedül vészeltem át mindent születésemtől fogva. Azt a zord világot, ahol mindenki más volt mint én. Feketék voltak és csak a szemük virított fehéren. És nekem fehér színem, és fekete hajam volt, ezekkel a szemekkel. Egyedül róttam évekig a sivatagot és senkim, semmim nem volt. Szörnyetegek jöttek és fel akartak falni, akkor döbbentem rá, hogy mozgásra, harcra bírható testem van. Megöltem őket, majd továbbmentem. Nem volt ott senki és semmi, a szörnyeken és a kiszáradt növényeken kívül. Nem volt érzelem és érzet sem. Így teltek évek. Egy nap, egyformán öltözött lények jöttek, akik hasonlítottak rám. Egy másik világból jöttek át egy kapunk keresztül, utánuk eredtem és figyeltem, ahogy a gyengébb szörnyeket megölik, majd aztán lassan az egyre erősebbeket. Kiképzésen voltak, és hangokat adtak, ki, amiből megértette a másik, hogy mire gondol. Beszéltek. Akkor még nem tudtam mi az a szó, majd hosszú idő alatt megtanultam a beszédet, szavakat formáltam és jelentést tulajdonítottam neki. Akárcsak ők, érzeteket kezdtem érezni, bár érzelmeim még korántsem voltak. Előtte éreztem fájdalmat, éhséget, szomjat, de csak azt mint bármelyik mutáns, vagy állat képes érezni. De volt még valami, amit soha nem tudtam csillapítani, egy szorító érzés a mellkasomban, minek nem tudtam nevet adni. Ők magánynak nevezték. Megtanultam a szokásaikat, és tudatra ébredtem, saját szokásaim és gondolataim alakultak, ami az állati érzelmeket váltotta fel. Rengeted idő teltek el, aztán megnyitották a kaput. Kérdés sem volt kövessem-e őket vagy sem. Követtem őket, és egy új világban találtam magam, ahol még rengeteg olyan lény volt, mint ők maguk, bár ha észrevettek volna megölnek. Bujkáltam előlük. Hasonló öltözetben jártak mind. Két nem volt, mint az állatoknál. Ezt nőnek és férfinak nevezték, a kölykük pedig a gyermek volt. Érzelmeim voltak, nem túl erősek, míg végül egy nap arra ébredtem, olyan vagyok mint ők. Úgy viselkedem, és ez olyan érzést keltett, mintha mindig is ezt kellett volna tennem. De mégis volt egy nagy különbség. Ők képesek voltak barátkozni, és szeretni egymást, míg én soha senkihez sem kötődtem, a legkisebb mértékben sem.

Nem sokra rá újra jöttek a katonák és toboroztak maguk közé embereket. Jelentkeztem és kiképzésen vettem részt, egyenruhás valaki lettem a sok senki közt. Furcsának tartottak, talán féltek is tőlem, így senki sem mutatta meg mi a barátság. Szét akartam roppantani őket, hogy lássam, rájöjjek mi van bennük, mit is jelent mindez. De nem tehettem. Aztán egyszer betörtek a városba a szörnyek és mutánsok, harcoltunk ellenük. Volt egy lény, kicsi volt és gyermek. Ráadásul lány. A kapitánya mögött harcolt, akit megölt egy erős démon, és bár már sok halálos sebet szerzett a szörnyetegen az nem halt meg. A lány bedühödött és minden erejével a szörnyre támadt, de sérülései mellett már nem bírta a küzdelmet és a szörny egy csapással félrehajította. A kapitány testét felfalta a szörnyeteg a lány pedig érzelemmentes arccal nézett maga elé, éppolyan volt akkor mint én, aki semmit sem ért a világból mert hatalmába keríti egyetlen dolog, mire csak akkor találtam szót, és úgy hívták fájdalom. Minden erejét összeszedve a mutánsra támadt, átszúrta kardjával, de az még épp meg tudta ragadni a véres feketeruhás katonát. Én egy kardcsapással leterítettem, nem sok sérülést szereztem. Ölbe vettem és eltűntünk a helyszínről. Megjelentem vele a gyengélkedőn, a folyosón végighaladva megjegyzéseket tettek rám az emberek.

„Nézd csak a különc! –Biztos ő intézte el a kislányt. –Ki ez a jéghideg lény?! –Milyen félelmetes! –Állítólag kegyetlenül gyilkolja a mutánsokat, igazi gyilkos!”

A nővérek meglepődtek, mikor én magam vittem be a haldokló lényt, akik aggódva vették át tőlem.

-Mi a neve? –Kérdezte a szelíd tekintetű nő, mikor ölbe vette a gyermeket. Nem tudtam a nevét.

-Héj ismeri valaki ezt a gyereket? –Kiáltott fel, mire egy egyenruhás előlépett.

-Mecskey.. a keresztnevét nem tudom a negyedik osztagban tiszt. A kapitány maga választotta be, és tanította.

-Köszönöm. Katona távozhat. –Mondta a nő. Ránéztem a lányra, furcsa lény volt hasonlított rám, a tekintete mégis más volt. Nem értettem, miért de megmentettem. Aztán távoztam.

Mecskey.. ki vagy te? Kíváncsi érzéseket éreztem. Pár nappal később ismét láttam a katonát. A szakadó esőben gyakorlatozott az erdőben, elhagyatott hely volt. Közelebb mentem hozzá, de nem vett észre. Már nagyon kimerült és véres volt, de gyakorlatozott tovább. A kardjával és különösen sugárzó erejével elmetszett egy vékony fát, de lába megcsúszott a sárban és pont felé dőlt a fa. Elkaptam és félrehajítottam a fát, amibe azonnal belecsapott egy villám. Felemeltem a félig ájult lányt és egy közeli barlangba vittem, ahol tüzet raktam.

Mikor odaértünk hangosan szedte a levegőt, és kimerülten pillantott rám.

-Ki vagy te? –Szólalt meg végre. –Te vagy aki megmentettél másodjára. Hogy hívnak?

-Kiora. –Válaszoltam. –Neked mi a neved?

-Mecskey Dorina, negyedik osztag! –Villantak a szemei büszkén, de mosolya azonnal lelankadt.

-Miért mentesz mindig meg? Azt mondták kegyetlen gyilkos vagy, aki csak azért lett katona, hogy gyilkolhasson. –Érdeklődött pihegve.

-Nem azért léptem be. És azért mentelek meg, mert eszembe juttattad magamat. És azt akarom hogy segíts. –Mondtam, bár talán ennyit önszántamból még sohasem beszéltem másnak.

-Ohh miben segítsek?

-Megérteni mik azok az érzések, és hogyan működnek, amiket az emberek éreznek.

-Miféle érzések? –Nézett a szemembe, sötét szemeivel, és várta a választ.

-A szeretet, a barátság és az efféle dolgok.

-ÓÓ! –Kiáltott fel. –Azokat én sem értem nagyon, bár érezni tudom őket, azt hiszem. Segítek neked, ha te is nekem. –Mosolyodott el.

-Én miben tudok segítségedre lenni? –Nem értettem, mit akarhat tőlem egy ilyen lény.

-Két dologban. Először is, nincsen senkim, a holt kapitányon kívül… -Komorodtak el szemei. –ezért légy a barátom. A másik pedig, segíts a harcban gyakorolni! –Elszánt szemeiben csillogott valami, amit nem értettem. –Jó Kiora?

-Rendben. –Válaszoltam, és furcsa érzést éreztem.. már nem szorított annyira a mellkasom, és az a névtelen szó.

-Kössünk vérszerződést! –Örült meg a lány.

-Miért?

-Hogy vérünkkel bizonyítsuk szavunkat.

-Te már elég véres vagy, már csak nekem kell megvágnom magam. –Felnevetett a lány, és életemben megszűnt a szorítás, és életemben először mosolyogtam.

***

-Kiora, ez a múltunk, mit szeretnél ezzel mondani? –Kérdeztem csendben, még a szavai zengtek a fejemben.

-Azt hogy.. talán baj van velem.. mert most.. most már megtanultam érezni. –Hebegte hosszú szünetet hagyva mondandói közt.

-Valamit elfelejtettél. –Kezdetem bele. –Már akkor és ott azt mondtam, az érzelmeket nem megérteni kell, nem rájönni, hogy működnek, hanem érezni. –Mosolyodtam el.

-Kiora.. annyi év után, végre sikerrel jártam kérelmedben, mire szerződtünk évekkel ezelőtt ott azon az esős napon a barlangban. –Felállt és hozzám lépett, olyat tett, amit még soha azelőtt, és amit soha nem is képzeltem el róla. Lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra.

-Köszönöm Mecskey! –Mosolyodott el, én pedig meglepődtem, bár örültem ennek a végkifejletnek, végre érez az uncsi tesóm!

Vajon lehet-e.. várjanak hadd fogalmazzak másképp.. Szabad-e egy magamfajtának boldognak lennie? Hisz oly veszélyes az, mint a legvadabb háború, mit ember elképzelni sem tudna, lelke összeomlana, fizikai teste pedig nem bírná. Másodpercek alatt hamuvá égne el minden efféle lény.

-Boldogság.. szeretet.. biztonság, szerelem… Mily nagy szavak! –Ch.. talán kiejtenem sem szabadna őket, gondoltam miközben egy követ rugdosva botorkáltam az erdő egy magasabban fekvő részén, egyes egyedül a lassan sötétedő táj megnyugtatóan gyönyörű volt. Lassan ébredeztek az éjszakai állatok és mégis.. volt valami a levegőben.

-Talán BSZBSZ? A nagy szavak.. a rövidítést kiejtenem csak szabad, hogy nevén nevezzem őket.

-Fájdalom, harag, bosszú, halál… Igen, vannak szavak melyek sokkalta jobban illenek rám. Amelyek engem alkotnak, mégis kiváltképp különböznek tőlem.

-Boldognak lenni biztos jó.. nem? –Pillantottam fel a lassan csillagosba boruló égre. –Jó érzés, ha valaki szeret nem? Ha igazán, és nem bánt.. akkor olyan jó lehet!! –Szavaim hasították a csendes estét, szemeimből a könny lefelé pergett.. és a múltam darabjai elevenedtek meg elmémben. Annyira fájt.. annyira retkesül kibaszottul fájt.. az üresség, aztán a kitöltő fájdalom, mikor már az üres fájdalom kongott csak teltek a napok és az idő lassan kínkeservesen vánszorogva eltelt fölöttem. Szerettem… de nekem sosem szabadott volna! Boldog voltam, ha csak pár napra is.. soha többé nem merek az lenni! Nem járom utána a kínkeserves poklot ismét, hol az ismeretség köszön vissza rám, oly sokszor róttam tengernyi utcáit. –Egy fa elé rogytam, késsel a kezemben, mit a törzséve vágtam.

-Hallod te kibaszott fa??! –Húztam ki majd vágtam bele ismét a késem, ezúttal mélyebbre vájt a törzsben.

-Annyira könnyű volt.. mégis szenvedtem! Kitaláltam, hogy vannak barátaim.. képzeletbeli barátaim voltak mert a valóságban olyan egyedül voltam! –Hüppögtem, sivítva az erdő hangjai közt, hisztériás mértéket öltve hangomra, mi őrületet sugárzott magából és fájdalmas kétségbeesett emlékezést.

-Tudod mit akartam? Miről álmodoztam hosszú hónapokon át?...... Honnan is tudhatnád? Csak egy retkes fa vagy, amiben kukacok meg hernyók áskálódnak.. na azért figyelj… Egyetlen egy darab, egyetlen egy kurva, kibaszott ölelést akartam. CSAK EGYET! Mindössze ez volt minden kívánalmam és tudod mi a legnevetségesebb? Hmm?! Az hogy NEM kaptam meg. -Felálltam és a szirt szélére álltam, nem volt valami magas, de szépet lehetett zuhanni lefelé és egy törés garantálva volt. A szélére.. jobban.. még. Mert mindig a határ a legszebb mindenhol.. de az avar csúszott és egy néma sikollyal zuhantam a sötét mélybe, az ágas-bogas növényzetben sötétség ült szemem világára és elmémre is éjesti szín borult.

***

Annyira hideg volt.. abban a világban, a lelkemben, annyira kopár, száraz és kietlen volt, hogy már könnyeim sem áztatták a repedezett durva talajt, csak magába kebelezett a végtelenül nehéz, fagyos hidegség, üresség és magány, míg megszoktam és már nem éreztem semmit, nem vágyódtam semmi után.

Aztán mikor mindent feladtam, már nem éreztem, nem vágyódtam megkaptam az ölelést. És szélvihar sújtotta a fagyos tájat, megremegett a föld és csapadék könny hullott minden felé, a borult felhőzet némileg szakadozni kezdett és kibújtak a fagyosságból az első élő növények, mik ezer éve nem láttak napvilágot. De örökre ott a heg, a nyom, a fagyosság, nem múlik el soha, váltakozik mint az évszakok, de örökre ott marad. Egy ölelés mégis elhozta a tavaszt.

És kisütött  a nap, de egy leendő vihar kászül a távolban, mint mindig, ugye Szorosz?

Tengerbe hajított életerő.

A tengerbe zuhant, a hideg fagyos kék óceánba, ami az örök mélységet rejti felfedezetlen titkokkal, kietlen hideg érzést keltve, mégis halovány élet pillant vissza belőle. Most unottan meredt rám, míg én a magasból bámultam gyilkos tekintettel, a mélybe zuhant a szív, és nélküle nem él. Meg kell mentenem. Nem tudok úszni. Mi lesz, ha a szív nem kerül vissza a helyére? Akkor meghal angyalka, az arkangyal, aki folyton óv és tartozom neki ezzel. És senki sem hozhatja vissza csak, én, senki más nem ugrik a mélybe nem teszi kockára saját életét. De én igen. Gondolkodás nélkül vetem magam a habokba, csak egy kétségbeesett kiáltást hallok magam mögül, aztán a hideg vízbe csapódok. Akár az aszfalt szinte sejtjeimre robbanok a kemény vízfelülettől, és utolsó lélegzetemmel indulok keresni a szívet. Meglepően nyugodt minden, fagyos és szinte halotti csend uralkodik, csak a szívem dübörgését hallom zengve. A vöröslő ékszert keresem, mi életben tart egy bukott angyalt, ki a rezonanciát egy démon képében találta meg, ki én lennék. A démonokat senki sem szereti, de az angyalokat mindenki, még, ha bukott angyalról legyen is szó. Annyira nyugodt. A szívem egyre hevesebben ver mélyebbre süllyedve a fojtó kék óceán vizében és szikrázik az agyam, levegő után vágyódva, de a szívet nem találom. Nyomást érzek az egész testemben, reszketek a víz hatalmas súlya alatt, mi ilyen mélyben rám tornyosul s eszméletem is lassan kezd elhagyadozni. Meg kell találnom. Szememet égeti a sós víz és az éltető oxigén megvonásával csak homályosabbá válik a körülölelő gyilkos folyadék. Levegőt! Végtagjaim elgémberednek, és önkívületi állapotban süllyedek tovább, már feladni készülök, mikor megpillantom a vörös ékszert, és lelkembe élet kúszik, csak fel kell vinnem és Constantin tovább él, mert egy ilyen gladiátornak élnie kell, egy gyilkos hadvezérnek népe javában. A fejem zúgni kezd és rettenetes kínok gyötrik oxigéntől megvont testem, már csak pár centi. Tagjaim úgy elgémberedtek, alig bírtam kezembe venni a drága ékességet, aztán egyre sötétebb kezdett lenni és már nem láttam semmit. Elbuktam. Megfulladok. Képek villantak meg előttem, amint a kiképzésem kapom, a bukott angyal-hadvezértől, a hegedűszó mit úgy szerettünk, a magasztos égi zengők. Majdnem vízbe fojtott, azt mondta bírjam még, uralkodjak a testem fölött. Mint akkor.. ez is épp olyan csak uralkodnom kell magam fölött.. Azt mondta meg fogok változni és feladom. De én soha nem adom fel. Én soha.. Kinyíltak szemeim és már a korom sötét mélyről löktem magam a felszín felé. Egyre világosabbra vált a kék szín a mély égi kékből már a patakok kékje jelenik meg előttem, és a parton álló sötét alakos férfi körvonalai is kirajzolódnak. A karom felfelé nyújtom kezemben a haldokló élettel, és kitörök a vízből, mi az eddigi börtönt jelentette. Hangos fuldoklás veszi át a hatalmat fölöttem köhögve és szédülve nyelem a habokat. Valóban nem tudok úszni. A sötét alak rohanva igyekezik felém, a vízbe ugrik és felém közelít, amikor ismét a víz alá merülök ezúttal teljes sötétségbe burkolózva, de mielőtt elsüllyednék elkapja karom és kihúz a vízből.

Győztem.

-Ki már egynéhányszor átrázta a halált, oly eltelve magától szerény véleményed szerint ily szabályt szeghet meg, mint te?! –Zengett a nagy terem a mély férfihangtól, süvített a fülek mellett és az agyba égetett fájdalmas sebet. –Kinek képzeled magad kis szarházi?!! Emberrel ily módon szövetkezni főben járó bűn!!

A bíróság előtt álló lány csak megköszörülte a torkát és nyugodtan válaszolt a zengő szóra.

-Korábban is volt már erre példa, sőt! Teremtésünk óta arra vagyunk hivatottak, hogy embereket csábítsunk bűnbe, hisz bármely eredettörténetünket nézzük mi vagyunk a „rooossz és végtelenül gonoossssz lények” akik bűnbe hívják az ártatlan ma született bárányt is, és milliárd példa támasztja alá sikerességünket, ez ugyan miért volna bűn? Csupán ösztön, ha úgy nézzük.

-Kapcsolatot létesíteni egy emberrel közel sem azt jelenti, mint a bűnbe csábítás. –Hangzott a rendíthetetlen ellenérv.

-Nem sokban különbözik attól. Gondoljanak bele, kapcsolat nélkül… kapcsolatba lépés nélkül az alanyt nem lehet befolyásolni azt kellőképp, nem végzek felszínes munkát ilyen téren.

-Az ördög leánya ágyába csábítja isten fiacskáját? –Ejtette ki száján pimaszul a szemérmetlen szavakat az ügyvéd.

-Úgy is mondhatjuk. A cél szentesíti az eszközt, nem? –Válaszolt győzelemvigyorral a kis démon.

-Fellebezek! –Kiáltott az ügyvéd szinte segélykérően.

-Elutasítom. –Mormogta Luci Ferenc, közbenjáró bíró. –Fojtassa kérem.

-Arra szerettem volna utalni –kezdett bele ismét a lány –mindössze démoni kötelességem, és szabadabbnál is szabadabb jogaimat kívánom gyakorolni, mik megilletnek engem. Sem többet, sem kevesebbet nem kívánok tenni.

-Kapcsolatba, mi több elég személyes kapcsolatba kezdett egy embernemű lénnyel! Ez nem szabad jogai gyakorlása. –Hebegte az ügyvéd perlegesen.

-Ohh igazán kedves ügyvéd úr? Mi más volna ha nem az? Szabad jogaim gyakorlása nem merül ki abban, mit eme embernemű lénnyel folytattam, és ön mégis megkérdőjelezi hitelességem, holott jól tudja nem vétettem démoni törvényeink ellen.

-Molochkáromlás! Alávetette magát egy emberi lény akaratának! –Üvölti már az ügyvéd, randa pofájáról csak úgy hull az izzadtságcsepp, dagadt pofáján meglátszik a legalja démonságból származik, akár az emberi nép közt, itt ő a proletár.

-Alávetem, alávetem. Ilyet nem tettem, és ha mégis tettem volna kedves ügyvéd úr, mint már mondtam a cél szentesíti az eszközt, mi nem jelent mást, mint szabad démonjogaim gyakorlása. Mindössze egy alattomos és kapzsi húzás, amit el is várnak fajtánktól, már amennyire hírnevünk állja helyét. –Mecskey a proli démonsereg elé lépett, kik az esküdtszéket képezték. Félelemtől ittas tekintettel, remegő testtel, hideg verítéktől csorgó arccal nézték az apró démont, ki félelmet keltett.

-Ugyan kérem, kedves.. „honfitársaim” értelmetlen egyedei vagytok ti népünknek. Démonoknak oly szabályokat állítotok fel, akár a ragyogó társaink, mi egészen másoknak tüntetjük fel magunkat és éppolyan szabályok szerint élünk, ugyanolyan bűnöket, mi több színtisztán megegyező társadalmi rendet hozunk létre mint ők?! Hová jutott ez a világ… szörnyetegek vagyunk! Molochra.. mondom nem angyalok, nem jók, nem polgárok vagyunk! Rosszak, mocskosak, gonoszak a legfőbb jellemző kritériumaink. Nincsenek tabujaink, azt az egy néhányat leszámítva, amit a teljes káosz elkerülése érdekében értelemszerű lenne betartanunk. „És mi mégis láncot hordunk..” Én nem csak démon vagyok, hanem harcos is egyben, és harcolok a jogaimért, és szabadságom kivívásáért. –Csend következett, hideg fagyosság és perzselő hőség lett egyszerre úrrá a jelenlévőkön. Nem tudták mire vélni a beszédet, démon volt, ragyogó démon… talán így csillog a gonoszság, vagy ez valami egészen más, egyetemes dolog, mi már a jó és rossz látásmódján felülemelkedik? Mindenesetre fülledt némaság töltötte be az üvöltő csendet, mire megszólalt a lány.

-Befejeztem bíróúr.

-Kíván még valamit szólni? –Fordult a perlő ügyvédjéhez, a bíró, ki izzadtságtól foltos szemüvegét törölgette, most lassan felemelte a fejét.

-Nem bíróúr, befejeztem beszédem. –Mondta halkan, tudatában volt a vesztének, és még egy utolsó pillantást vetett a csillogó szemű Mecskeyre, ki ragyogót meghazudtoló mosollyal tekintettel nézett rá vissza. –Egy ember… mormolta magába.. és ez a teremtmény… miféle ördögi játszma ez?

- Az ügyészség  meghozta a döntést!

-Az 1000 éves ősi hitelvek, és 666. paragrafusú 7 bekezdésű törvénycikke szerint. Mecskey Dorina más néven Rekviem Dreem nem bűnös. –Ütött kalapácsával a bíró. –A tárgyalást lezárom. Abban a pillanatban köddé lett a furcsa leány, kételyeket hagyva maga mögött, és az egész tárgyalóterem felbolydulva igyekezett ki a hatalmas üresen kongó tárgyalóteremből.

***

-Gratulálok! -Szólalt meg egy falhoz támaszkodó fekete ruhás alak, sál fedte szinte egész alakját temetre alig volt nagyobb mint a lány maga. -Mindig kijátszod őket, hmm.. bűnösök közt bűnös.

-Mi más legyek kedves bátyuskám? -Vigyorodott el, majd azzal a lendülettel amivel jött, úgy suhant el az alak mellett vissza az emberek zűrös világába.

-Vigyázz magadra, te őrült. -Mormogta még az üres folyosónak a titokzatos alak, majd az is szempillantás alatt köddé vált.

-Rekviem Dreem –hangzott a hideg száraz hang, akárcsak egy üres teremben kongó szó, a falakról játékosan visszapattanó semmitmondó üres betűhalmaz.

-Kus-sol-JÁL!!! –Zengett az üvöltő agresszív hang, mit a semmibe kiáltott a lány, aki a fehér szobában kényszerzubbonyban ült, és minden mozdulatát kamerák figyelték, mik mögött pszichológusok és érdeklődő, mélyen elgondolkodó nyomozók ültek.

-Tudathasadás.. elmebetegség,.. pszichopata! ..szociopata.. skizofrén őrült! –Egyre-másra kiáltják a kamerák mögött éberen figyelő árvus szemek.

-Kiáltják és csak kiáltják a szépen csengő mocskos szavakat, mert azt hiszik őrült vagyok.. őrült.. pedig csak más világból származom. –Motyogta a lány maga elé, sápadt beesetd arccal és a semmibe meredő szemekkel. –Ez miattad van! Te rohadt hang… ők nem hallanak téged és engem tartanak bolondnak…… hallaniuk kéne.

-Hihetetlen! A sorozatgyilkosok által hátrahagyott tetemeket mind megtalálta! Több mint negyven éve történt gyilkosságok esetén is a nyomukra bukkant, miután állítása szerint „magukba szívta az eszenciájukat” Erre nem képes egy pusztán őrült! –Pattant fel helyéről egy igencsak felhevült lelki állapotba kerülő kiskolompos nyomozótanonc, majd ismét megszólalt a kényszerzubbonyba zárt lélek.

-Kedves Emberek tényleg azt hiszik őrült vagyok? –Haha- hallatszott az elhaló hang, mit vissza-visszatükrözött a hangtalan szoba kongó fala. –Meglehet, őrült vagyok, de csakis a legjobb értelemben! Nem nyáladzó össze-vissza hadonászó alacsony értelmű lény, ki karjaival hadonászva életveszélyesnek nyilvánítva válik kényszerzubbony áldozatává, mint én most. Hanem egy olyan őrült, ki a maguk által felépített kis „társadalomnak” nevezett hatalmi játszma figuráinak megfelelő eszköz a nyeréshez. Ahh fárasztó volna úgy viselkedni mint az emberek, de nem kell mindjárt bezárni mint holmi veszett kutyát… -Meghökkenő alakok álltak a kamera elé, holtsápadt arccal bámulták az érdekes teremtményt, mi kamerán is érzékelhetően furcsa jelenlétű volt, szinte vibrált körülötte a levegő, mert a mindenség is tudta, hogy nem ide való. Mintha körülötte minden meleg lett volna és ő árasztaná a jéghideg fagyosságot, vagy a negatív térben a pozitív impulzosokat. Nem lehet nem észrevenni, hogy rossz helyen van.

-Kedves kapitány! Vagy rendőrtiszt.. vagy mi maga, ki a nyomozást vezette úr! Engem nevez őrültnek és zárat be, mikor az ÉN jó voltamból oldotta meg ügyeit és kapta fel neveit a közmédia? Az ÉN közbejárulásom nélkül a lánya nem sikeres magániskolába, hanem még mindig abba a vidéki lepukkadt iskolába járna, ahol még a diák is több értelemmel rendelkezik, mint néhány tanár.. A kedves nyomozó úrnak nem lenne annyi fergeteg pénze mit egy-egy éjszakára csap el az ÉN! jó voltamból. Nem luxusprostikkal hemperegne, miközben a felesége wellnessnapokon áztatja a nagyra nőtt seggét és a lánya nem az iskola legfrankóbb pasijának ágyából esne teherbe, mit már elvetetni készül.. ha ÉN nem vagyok. És mi a hála? Bezárnak és megkínoznak mert azt hiszik őrült vagyok.. –A lány elmosolyodott és most először a kamerába meredt, mintha szemmel tarthatná a nyomozót, ki holdsápadtan meredt a képernyőre, és a mikrofonra támaszkodva motyogott maga elé.

-E..ezt meg honnan..? Az nem lehet.. Alexa nem olyan.. és én pedig… úristen mit tettem…

-Háháháh!!! Fáj mi? Kibaszottul szakadjon ki a szíve kedves nyomozó úr! ÉN gazdagítottam meg NEKEM köszönhet mindent, a pszichopatának akit kényszerzubbonyba zárva kínoz!!! –Hangzott a szenvedően sivító hang, mi már az emberi elmét roncsolta másodpercenként porlasztva azt hamuvá. Nem vagyok varázslény, akár az önök meséiben. Nem vagyok őrült pszichopata, csak el kéne fogadniuk a más világok létezését. Ez olyan, mint két különböző ország, így a világok is mások, nem lehet az egyik „jó” és a másik pedig „rossz”. Semmivel sem jobb az egyik mint a másik kedves öntelt emberfiak, maguk is éppoly mocskosak mint én. Semmivel sem különben, tisztábbak, vagy jobbak. Újabb és újabb kitalált isteneiket imádják, mert nem bírják elfogadni önmaguk bűneit, ezért lelki feloldozást kérnek. De ilyen nincs! Amit megtettél az alól semmilyen isteni ige nem ment fel, akár tetszik akár nem!

Hadd mondjak valamit kedves nyomozó úr. Én nem ítélem el önt, neem-neem a testi vágyai miatt? Vagy netán mert elhanyagolta a családját önző mód hírnevet hajkurászva? Hisz megadtam önnek, amire vágyott.. hát most nem boldog? Hahahahaha

-Engedjék ki.. –Hangzott a nyomozó elhalt hangja. Mire mindenki ijedten, elsápadva kapta fel fejét.

-D..de uram.. sorozatgyilkos és.. elmebeteg. –Hebegte egy rémült hang a tömegből.

-Nincs ellene egyértelmű bizonyíték, és a nagyra tartott pszichológusaink sem tudták meghatározni mi.. miért ilyen, vagy mi baja is van. Ártatlan.. engedjék el. Most!

Nagyot kattant az ajtó hatalmas, lakatja, majd a reteszek is lehullottak, pár asszisztens félve, reszketve kapcsolták ki, szíjait szabadították meg fogságából a furcsa teremtményt.

-Na végre már kezdtem unni magam. –Nyújtózkodott, majd az ablak mellé állt.

-Csodás kilátás nyílik így éjszaka a városra nemde? –Bámulászott kifelé, játékosan az egyik lábáról a másikra, fejét ingatva.

-Mit akar még?? –Nézett rá legyőzött dühhel, a vén nyomozó.  

-Ohh semmi különöset, kopókám. Csak megcsodálnia az emberek őrült világát… Netad Sem érthette sokáig az őrületem szikráját, sajnos meghalt szívroham vitte el.

-Mit jelentsen ez? –Rémült meg a férfi.

-Ohh semmi különöset, egyszer talán majd megérti, ha lesz még kedvem játszadozni önökkel, Daron néven hmm ennyi névcsere! Nos ideje indulnom Bye bye emberek! –Azzal elsötétült minden egy pillanatra, majd ismét kigyúltak a lámpák. Az ablak félig nyitva volt, az éjszakai hűvös tavaszi szellő lengette az irodai függönyt, már senki sem állt előtte.

Gyorsan gépelő ujjak, csak úgy pattognak a billentyűzet, a délutáni esős idő andalító hatású fekete kávéval feldobva, akárcsak az éjszaka mérge úgy festi feketére a folyadék a finom porceláncsésze szélét, miközben az elenyésző mennyiségű cukor kavarodik fel negédesen megfelelő keserűsségre beállítva a sötét lét. Abbamarad a gépelés, majd a poharat babonázott üresen kongó tekintettel csodálja a gesztenyebarna szempár,erős ujjaival felkapja a csészét beleszippant. Az erős illat megborzongatja, jó érzés tölti el egész testét, akárcsak a múlt íz harmóniája nyugalmasan zajló élet netovábbja. Belekortyol és szinte maga előtt látja leforgott éveit, csak  mosolyog a múlton, annyi fájdalom és kín, mégis gyönyörű a fájdalom, mikor erre visszaemlékszik… Visszatekint a monitorra szépen legépelt szöveg, talán semmi értelme sincs, mégis tetszik az embereknek, olykor magam sem értem miért. Vannak benne szavak, amiket nemhogy leírni kimondani is lehetetlenül nehéz feladat és sokszor  néhány percet igényel egyes szavak puszta kiejtése. Nagyot sóhajt, majd magányosan népszerű világába tér vissza pörgeti a betűsorozatot, és bár fájdalommal teli írásai vannak, mégis mosolyogva büszkélkedik velük. Gyönyörűen sziporkázó vértől csorgó fájdalom. Furcsa, de annyira nyugodt és békés dolog egyedül lenni, még, ha nem is kifizetődő hosszú távon, de magányomban a tudás többet ért mint bármi más. A csodálkozás, a világon az embereken és a különösebbnél különösebb lényeken. Filozófia és információáradat az internet bő világán keresztül, amit jól és rosszul is felhasználtam az évek során. Káprázatok nyíltak előttem és a kemény valóság mocskos, emberi vértől és fájdalomtól keserű egyvelege, mi fejemben raktározódott, hisz valahogy el kell szórakoztatni egy magányban rohadó démonporontyot. De amint megszűnt a valóság, elröppent a magányban kiútnak szánt kutakodó tudás és lappangani kezdett, mint egy lassan ölő betegség, mi kirobbanni készül. Megjelentek emberek, és elszálltak a képzeletbeli, vagy filmek, könyvek sorozatából összeállított képzeletbeli barátok sora, akik magányomban megvédtek a halál magjától. Helyüket teljes fizikai létben élő-lélegző emberek vették át, akiknek saját testük, gondolataik, érzéseik vannak és talán kissé kétségbe is estem, hisz azokat nem tudom kontrollálni a kitalált barátokkal szemben. De.. épp ezért volt oly különleges belegondolni, hogy egy másik igazi, valóságos ember ír nekem, beszél nekem, hozzám és végre, hosszú évek magánya után nem vagyok annyira egyedül. Az élet terhestül hullott hirtelen a vállamra, mint aki eddig egy üvegdobozból figyelte a világot, bár látni látott, őt nem látták, illatok nem kavarogtak és zajok is csak alig-alig férkőztek be az üvegbörtön falain keresztül. Most összetört az üveg és teljes súlyommal csapódtam a kemény földbe, nyüzsgést embereket, illatokat éreztem egyszerre, agyam szinte teljesen kiakadt a nagy forgatagban, és lassan kelve fel indultam utamra a furcsa idegen világba, mit eddig csak könyvek, és internet lapjairól ismertem, mit eddig nem érintettem és éreztem, csupán létezését tudtam, de valóját sosem mondhattam magaménak. És most egy úton járok, fene se tudja hol a vége, jó-e és mit tartogat, egy utazás az életen át, keresgélés, kudarc és meglepetés, fájdalom és öröm, de vajon csak én voltam egykor üveg mögé zárva magányosan, és vajon nem csak egy ködös, álom, illúzió onnan való kitörésem?