(Hivatásos bérgyilkos)

Egy-egy ember, akarva akaratlan de gyilkos lesz. Egyesek ezért fizetnek is, az orosz maffia is egész jól megfizeti embereit, panaszt tőlük még sohasem hallottam. Aztán persze ott a pitiáner gyilkos, aki legyilkolja a szomszédját valami légből kapott indokkal, vagy épp részegen hirtelen felindulásból. És amire kevesen gondolnak, ott van a kormány is. Most persze mindenki ledöbben, hogy húú az illegális, de persze a fejeseknek semmi sem az, ezt jobb, ha megtanulják. Csak nekünk kisembereknek vannak kötelező szabályok, azok akik ott felettünk ülnek bársonyszékben, vagy milliárdos Cabrioban elegánsan kortyolgatva a kristálypoharas whiskeyt azoknak természetesen nincs.

Nos, az én kis történetem, hogy hogyan váltam hivatásos bérgyilkossá, röviden tömören megfogalmazva annyi, értettem hozzá. Nem mondom, hogy bűnöző voltam, csak rájött a rendőrség, hogy tehetségem van hozzá, mindegy is, hogy nevezzük az előéletem. Egy alacsony, kis nő barna szemmel és hajjal, egészen aranyosan festett, és ártatlanságával alkotott fegyvert mások ellen, így végül a mocsok szakma befogadta hívei közé. Igen, megtettek gyilkossá, méghozzá hivatásosan és még fizetnek is érte. Egy kis beszámoló a szakmámról. Már a bevétel maguk közé sem volt egy átlagos dolog. Nem levelet küldtek, vagy hasonló, hanem éjszaka megjelentek az ajtómba és fogdába vittek, ahova egyes ügy egyes részleteiben résztvevőket szokták vinni. Nehéz megfogalmazni, a lényeg, ha például adott időn belül tanúként nem jelensz meg a bíróságon, és nem szólsz előre, hogy másik időpontot kérsz, nem jelensz meg a rendőrségen sem, akkor néhány nap múlva egyik éjszaka meglátogatnak ezek a kedves emberek és elhoznak ide a fogdába. Ami nagyon kedves hely a maga két és fél négyzetméterével és az aranyos kis két darab vaspaddal, szívmelengető látvány. Nos a történet szerint itt töltöttem majdnem egy napot, mit ne mondjak nagyon kellemes volt, a társaság pedig még inkább. Én voltam az első és az utolsó itt, már mindenki eltűnt, mikor értem jött két rendőr és elkísértek a kihallgatóba. Hiába kérdezgettem őket nem mondtak semmit, bár nem is hiszem, hogy bármi lényegeset is tudtak volna, kis rangtalan emberkék voltak, akiket a magasabb rangúak csak csicskaként ugráltatnak. De azért izmosak voltak, és próbáltak komor képet vágni, bár a fáradtság és az elégedetlenség csak úgy tükröződött róluk, mintha az arcukra lenne írva. A lényeg, megérkeztünk a kihallgató elé, már bent ültek valami nagysapkás (biztosan rangos) férfiak, akik már jó ötvenes éveikben jártak és két kommandós, teljes felszerelésben. És én még mindig nem tudtam(!!!) miért vagyok ott. Oda vittek és kész, ennyi kaputt senki sem mondott semmit és már eléggé beijedtem ahhoz, hogy tudjam kérdeznek is felesleges, itt ők kérdeznek én válaszolok. Leültettek és szigorú tekintettel néztek rám, míg én szólni sem mertem csak ijedt szemekkel bámultam rájuk, a szemük legeslegközepébe. Másodpercek teltek el, míg én órákat számoltam és végre megszólalt az egyik, ketten voltak.

-Nos, Dorina.. ugye nem bánja, ha így szólítom? –Gyorsan megcsóváltam a fejem, majd folytatta. –bizonyára nem tudja, miért is van, itt, biztos, is, hogy meg van rémülve, és a fogdai órák sem lehettek túl kellemesek. De ajánlatunk van ön számára. Természetesen, bizonyos, előélete játszott közre ezekben. –Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam, igen öltem embereket, igen kerültem ilyen szituációba de csakis azért, CSAK azért, hogy a magam és mások életét megmentsem. Ha pisztolyt szegeznek a szeretteimre, ráadásul valami bűnöző és megállíthatom, persze, hogy megölöm basszus… maguk nem ezt tennék? Én nem féltem gyilkolni.. a szeretteimért. –Állást szeretnénk ajánlani önnek, természetesen nem kötelező elfogadnia, de örülnénk neki.. mi is a mostani munkája? –Egy logisztikai cégnél dolgozom, és Ausztriában végzek kisebb munkákat. –Válaszoltam, rebegve és elképedve, hogy miféle munkát akarnak ezek adni nekem.. mészárszékes? Aztán kiderült, hogy lényegében igen, az.

-Ohh, maga sem tétovázik, alig múlhatott 18-19 éves és már a hivatás és a jövője jár a fejében. Értékelendő dolog ez. –Nézett rám. –Nos, a mi állásajánlatunk merőben különbözik ettől, a logisztikai és egyéb feladatoktól, de úgy vélem önnek nem fog gondot okozni. Elfogadja az ajánlatunkkat? –Tudják, amikor épp kikerülnek az iskolapadból és fogdába viszik ismeretlen okokból, két fő rendőrfejes ül maguk előtt akik munkát kínálnak és mögöttük áll pár kommandós, akkor elgondolkodik, hogy ez mekkora vicc és kamu, mindjárt berobog valami híres műsorvezető azzal, hogy megtréfáltak vagy hasonló vicc áldozatai vagyunk… Ám pár másodperc múlva, mikor mindenki lelket szúró tekintettel várja válaszunk, rádöbbenünk, hogy valóság.. bár még nem teljesen hihető dolog ez. Azért két országos ember kínál munkát, egy kis 19 éves lánynak, akkor bármi legyen is az, elfogadja, bár bennem volt, annyi, hogy kérdeztem.

-Mit is kellene csinálnom pontosan? –Elnevette magát az egyik férfi, a másik csak elmosolyodott. Közel intett magához, elém tett egy papírt, rámutatott valami bekezdésre és annyit mondott.:

-Amit eddig is, kislány.. gyilkolnod. –Suttogta nekem, mire én elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, megszűnt a tér, és idő átkoztam az énem, hogy azt hittem pár órával ezelőtt a fogdában volt rossz, de itt mindjárt megfulladok. Viszont van egy kis csíra bennem, egy apró kis mag, sejt vagy bármi más, ami most megmozdult, éreztem, hogy nagyot dobban a szívem és a hang a fejemben újra halkan suttogta.: Te más vagy mint a többiek… -Akaratlanul is kis vigyor ült a szám sarkába. Hátradőltem, és a szemébe bámultam a férfinak, nem tudom ki volt ő milyen magas is volt a rangja, de akkor és ott én éreztem feljebb magam. Aztán megszólaltam a néma csendben.

-Vállalom.

***

Szóval így történt az én kis beállásom ebbe a majdnem, titkos szakmába. Persze nem mondhattam mindig, ha megkérdezik mivel foglalkozom azt, hogy bérgyilkos vagyok, hanem kitaláltak egy szép nevet erre. Rendőrségi rendező. Mondhatni elrendezem az embereket. A rendőrséghez bekerülni közel sem egyszerű mutatvány, magas iskolák és nem kevés protekció szükséges hozzá és még így is kétséges a bejutás. Ám én, aki rendőri iskolát sem végzett egyik napról a másikra csak úgy bekerült. Na jó, tény, hogy álmom volt, nyomozónak lenni, a legnagyobb Sherlock Holmes rajongó vagyok, de azért necces dolog csak úgy embereket ölni. Kiképzést persze, kaptam pár hónapos, talán fél éves lehetett, aztán fegyverszakértőktől tanultam meg mit, hogyan bár nem mondom, hogy nem néztek nagyot, mikor kézbe kaptam az AK47 töltöttem és lőttem, mint valami filmes bérgyilkos, bár nevetve mondták gyilkolásra születtem, csak néhány dolgot kellett megtanulnom. Meg persze egy kis izom sem hiányzott, úgy éreztem magam, mint James Bond. Azt mondták vannak rajtam kívül mások is, akiket az egyetemről vagy a rendőrségről kiválogattak, de nekik rendészeti előéletük volt, míg én „csak” bekerültem. Ha valamelyik tudta is ezt, dühös volt és utálattal tekintett rám, hisz neki évek és gyakorlat kellett ehhez engem meg bevettek, mint valami protekciós semmirekellő úri kölyköt. Én is dühös lettem volna a helyükben, de ez ellen nem tehettem semmit. Mikor véget ért a kurzus bekerültem egy másik hivatásos bérgyilkos közé.. nem mintha olyan rendkívül sok lenne, részt vettem bár megbízások segédkeztem és végül én is végeztem párat megfigyelés alatt persze. Nem mondom, hogy nem élveztem, vagy nem féltem de ez ilyen.

Megölni ismeretlen embereket.. kissé rémisztő dolog, még inkább az, látni, hogy meghúzzák a ravaszt, mérget tesznek az ételükbe, balesetnek állítják be az eseményt és mindezek közben a „tettes” arcán nem látszik semmi a monotonitáson kívül. Csak megteszi amit meg kell tennie és ennyi, nem aggódik, nem fél, nem érez, nincs bűntudata, mindezek fejében talán el sem tudná végezni a munkát.

Újabb fél év telhetett el, mire elég sok akción vettem részt, elég mérget és más gyilkossági módszert sajátítottam el ahhoz, hogy egy önálló bevetésre kerüljön sor. Izgatott voltam, kissé féltem és aggódtam, de megtettem amit meg kellett tennem. Megdicsértek, megveregették a vállamat, mégsem voltam túl boldog tőle. Aztán, mint mindenki más én is hozzászoktam a monoton gyilkoláshoz, semmi érzelem vagy félelem. Kissé úgy éreztem magam, mint valami Gestapos vagy KGB-s, hogy maradjunk magyar példánál ÁVÓ-s. Csak kapsz egy listát, amit a szakmabeliek feketelistának neveznek, időpont, név, cím, néhány adat, pár fénykép, gyilkossági módszer megadása és végezd el. Nem tudod ki az, mit követett el, vagy, hogy egyáltalán valóban bűnös-e a te dolgod nem az ítélet meghozatala, hanem a feladat elvégzése. Ki tudja hány ártatlan életet ontottunk ki, hány kisgyerektől vettük el az apját vagy anyját, de ezzel együtt kell élnünk. A tudattal, hogy mind csak mészárszékes mocskok vagyunk, démonbábok, akiket fentről irányítnak, eldobható, cserélhető mégis fontos játékszerek, amik nélkül nem működik minden rendesen.

Nem tudom, hányan képesek éjszaka azzal a tudattal lefeküdni, hogy gyilkoltak és reggel felkelni azzal a tudattal, hogy folytatják amit az előző nap abbahagytak…

Tudod.. néha úgy érzem, én vagyok az egyedüli ember ezen a világon. Senki sem hall, vagy érez engem, csak lebegek az üres éterben céltalanul, mint megannyi más értéktelen ember… Vajon, van olyan, hogy valaki értéktelen volna? Vagy mindenki szolgál valamiféle értéket? De ez mindegy is, míg senki sem lát vagy hall, érez téged addig értéktelen vagy, akár csak én. Fázom.. a mi fajtánk nem érez sokszor meleget, még akkor sem, ha a hőmérséklet meghaladja a negyven fokot. Hisz kinek fagyos a szíve nincs olya hő, mi felolvasztaná úgy, hogy közben a teste nem ég hamuvá.

Kinek szíve fagyos,

ott a halál éke mardos.

Trallala trallala.

Aztán néha elgondolkodom azon, hogy holnap felkelek-e az ágyból, vagy örökre ott száll álomba testem, még hidegebb fagyosságot hagyva maga után.

Kiskoromban meghallottam, amikor a mamámék beszélgettek volt egy valaki, már nem emlékszem arra, férfi, nő vagy gyerek.. de nem lehetett olyan nagyon idős, lefeküdt aludni és nem kelt föl többé. Reggel szólongatták, de nem akart felkelni, hideg volt és nem szólt csak csendben feküdt ott. Meghalt, a teste már kihűlt és beállta  hullamerevség. Fagyosan, meredt végtagokkal feküdt ott élettelenül az ágyban ahová este lefeküdt. Csak úgy meghalt. És tudod mit éreztem? Frusztráló hideg nyugalmat. Nyugodtságot és csendet éreztem. Hisz nem vérben ázva halt meg segítségért üvöltve, hanem feltehetőleg álmában, szenvtelenül hunyt el az illető. Hideg, fagyos nyugalmat és ürességet hagyva maga után.

Tovább gondolkodtam… valaki lefekszel este úgy, hogy természetesnek véled, hogy reggel felkelsz.. de mi van, ha nem? Ez az ember úgy feküdt le este, másnap reggel felkel, megissza a reggeli kávéját, talán megcsókolja a feleségét, vagy puszit nyom az anyja homlokára, de reggel csak a fagyos hullát rángatta elő az ágyból a családja.. Mi van, ha az az utolsó napja az életednek és meghalsz, kámpec nincs tovább? Nincs exit gomb, restart vagy koponyás varázsital, amit ha megiszol feltekeri az életpontjaid. NINCS vége, meghaltál.. és akkor belegondolok… vajon lesz-e még holnap?

(szösszenet)

Ha az embernek évek óta szar élete van megunja és keres valamit ami jobbá teheti, ha nem talál olyat keres, ami izgalmasabbá teheti. Mi is lenne jobb példa ennél a veszély? Tökéletes! Akár bele is halhatunk, megsérülhetünk vagy hasonló szép dolgok, de mivel nem érdekel a saját életünk ezért tökéletes szórakozás, izgalmas, lélekmelengető dolog. Ilyen volt mikor egyik nap enyhén.. na jó kibaszottul untam magam, ezért csaknem szakadó esőben, sötétbe borult délutáni égszínbe burkolózott csuklyás férfit.. fiút valami húszas évei elején járó fickót követtem egy sötét sikátorban, oldalán laptoptáska és csak mentem utána jó dolgomban, míg rájöttem, hogy már biztosan észrevette, hogy követem. Aztán megállt és én is megálltam, előttem pár méterre lehetett és jött a „…” a pont pont pont, most mi következik. Hátrafordult, megpillantottam az arcát mosolygott is, meg nem is hideg volt és mégis kellemesen lágy érzést keltett bennem. Szemüveges volt és messziről is láttam, hogy szikráznak zöldes szemei a messzi távolban, ami nem volt más, mint egy sötét sikátor.

-Segíthetek valamiben? –Kérdezte mély hangon, mire csak szó nélkül álltam ott, én aki köp az emberekre, szinte mindenkinek lelkiismeret nélkül beszól, érdektelenkedik, most ott álltam és szólni sem tudtam, csak egyre értetlenebbül álltam ott.

-He? –Kérdeztem.

-Miért követsz? –Kérdezte ugyanazzal a vallatnivaló arccal.

-Hát.. én csak úgy.. unatkozom. –Motyogtam valamit, bár bele sem gondoltam mit.. így visszatekintve viccesen nézhettem ki. Fekete gót kereszt a nyakamban lógva, fekete ruha, pulcsi, koponyás kendővel a nyakamba, kékre mázolt körmök, fekete szemek, fekete ékszerekkel és hálóval a kezemen gyermeki értetlenséggel állva egy idegen előtt, akit ráadásul én követtem. 

-Hogy hívnak?

-Dorina.. –válaszoltam hirtelen, bár a keresztnevemet szoktam használni a legkevésbé, azonnal meg is bántam, hogy nem a vezetéknevemet mondtam. Aztán hirtelen felmerült bennem, hogy én sem tudom az ő nevét és illene rákérdezni. –Ö..ö tegezhetem? –Kérdeztem, majd hangosan elnevette magát.

-Hát hogyne.

-És téged hogy hívnak?

-Gaál Tamás.

-Hova mész? –Kérdeztem hirtelen.

-Haza, Szenthágóba. –Mondta, mintha csak régi ismerősök lennénk.

-Szenthágói vagy?

-Igen. –Én is! Képedtem el..

-Megyünk együtt? –Kérdeztem felindulva, meg sem kérdezve mivel megy egyáltalán.

-Vonattal? Persze. –Mosolyodott el.

-Mehetek veled? Komcsi? –Kérdeztem, szinte ámulva, egy emberke volt, de érdekes és furi egyébként nem érdeklődöm emberek után, de ez itt most megengedte, hogy vele menjek.

-Nem kommunista, de természetesen jöhetsz.

-Köszi. –Mosolyodtam el és indultam egy ismeretlen alak után.

A vonaton elbeszélgettünk, majd a vonatról leszállva hazafelé menet elgondolkodtam. Egész sok mindenről beszélgettünk, de tudom, hogy ember. Mecskeyyy! Mióta érdeklődsz emberek után? Kérdezte a hang a fejemben és a választ magam se tudtam. HAHÓÓÓ egy démon nem érdeklődik emberek után. Vannak persze, akik az alfajból elcsábítanak egyet-egyet, jó akár több százat is, csak sekélyes vágyaik kielégítésére ész nélkül, logikátlanul, de mi, mások vagyunk. Magasabb szinten vagyunk, mint holmi kis ördögöcskék, nem játszadozunk holmi halandó emberekkel! –Szidott le a hang, mire csak annyit válaszoltam. –Mindig lehet újat tanulni, akár embertő akár nem. Ezzel szinte kizártam magam a démoni társadalom magányából és egyedüli harcosként álltam ki, fajtámból eretnekként, ki most küzdhet maga egyedül és az emberke nyomába eredtem.

Szakad az eső és a magasból nézem, ahogy a cseppek sötétre festik az aszfaltot egyre nagyobb sötét foltokat képezve. Esik. Hatalmas cseppek kopognak mindenütt a falevelek pattognak sercegő hangot kiadva ahogy csöpög róluk a víz és sietős csákós alakok futnak el alattuk. Senki sem szeret megázni igaz?

Kivéve egyet, egyetlen egyet. Ki, hosszú fekete selyemruhát magára öltve érdekes kontyba fogott hajjal, ébenfekete hegedűvel a kezében, mezítláb siet le a hideg, emeleti lépcsőkön, és a vizes fűbe emeli lassan fehérlő lábait. Feltekint az égre  és fájdalmasan zeng a húr, nem kérdez és nem mosolyog, csupán az élet keserű dalait zengi. Az eső sem

tart örökké. A lány táncolva emeli magasra a karcsú hangszert, táncolva járja körbe ő maga is a ritmust, hol meghajol, hol a magasba emelkedik, akár a dallam hullámai, mit testével is követ. Hosszú elnyújtott hangok, a fájdalmat szimbolizálva, mikor jobban megered az eső dobpergés szerű dallamok rázzák meg a nyugodt tájat, mikben csak a kopogó esőcseppeket és néhány el-elhúzó autó hangját hallani, miközben magasan kicsapja a vizet a zöldellő fűbe. Halk zene, a suttogás a szerelmi báj, a titok sejtelmessége, rejtélyessége és buzgó hatalma kap hangot a dallamok ritmikájában. Hangos, erőteljes hangok, amik felrázzák az embert, erőt, elhatározást és kitartást csempész a hallgató szívébe. Zengő, hullámdallamok, egyéni ritmika önmagunk szimbolikája zeng a fűk és fák közt. Az esőben senki sem látja a könnyeket. Húzza meg a lány az utolsó dallamot, ritmust és hangot, elnyújtva, mintha örökké tartana ez a pillanat, kiélvezi minden egyes apró másodpercét, momentumát mit így tölthet, fájdalom és elmúlás, mégis milyen gyönyörű majd elfogy a húr, elszáll a zene a levegőben és hangtalanul engedi le karjait a lány. A kopogó cseppek még egyszer rázúdítanak hangosan csapkodják a földet és mindent amit érnek, megtapsolják, megköszönik a lány szimfóniáját a lány meghajol, majd eláll az eső, csend következik és halkan áll a lány elázva a semmi közepén.

Amnézia 

-Utálom utálom utálom az embereket! –Futott ki egy kislány a ház kapuján, hangosan csapta be maga mögött a zöld fémkerítést, ami elnyomta a házból hallatszó hangos veszekedés és ordítás hangjait. Szemei könnybe borultak, lábait gyorsan szedte egymás után, a folyó melletti töltésen futott egy darabig, míg egy nyugodtabb részt nem talált a víz mentén. Fáradtan pihegett az egyik fának borulva, és a lassan csordogáló folyót nézte, ami pár méterre volt előtte, egy lefelé teljesen begazosodott parton. Hatalmas csalán, és tüskék meredeztek, ami még a lánynál is magasabbak voltak, nem valami hívogató hatást keltve. A lány mégis meredt szemekkel bámulta a sűrű növényzetet és elindult felé, átmászta a vékony kis, méteres betonfalat, és egyenesen a csalánosba tartott. Nyár volt, fekete pulcsija ujját felhúzta, a tüske mélyen belevájt a karjába, vöröslő vércsíkot hagyva maga után, de rezzenéstelenül ment tovább, nadrágjába tüskék fúródtak, cipőjével a csalánt taposta, arca véres, szemei hipnotizálva meredtek előre a folyó vizét bámulva csupán. Végül elérte, a partra ült felhúzott térdekkel, és csak nézett, bámult meredten. A víz alatta pár centivel csordogált, a fölé magasodó gaz kívülállónak láttatni se engedte a lányt. Fejét térdeire hajtotta.

-Bár lehetne büntetlenül gyilkolni… nem ártatlan embereket, hanem igazi velejéig romlott, undorító alakokat. –Motyogta magában. –Listára vettem kiket gyilkolnék meg, de erre biztosan soha nem fog sor kerülni. Meghalt a papa, elvették az egyetlent akinek számítottam, elvették az otthonom és ide száműztek!!! És mindez egyetlen ember, egyetlenegy rohadék hibájából történt! …Akinek vére bennem csordogál és undorító! És aki.. történetesen az apám! –Motyogta a lány, majd torkaszakadtából elüvöltötte magát. –ROHADÉÉÉK!!!

Akkor elhatároztam, hogy végzek azokkal akik ártanak nekem és a szeretteimnek.

Akkor elhatároztam, hogy végzek az apámmal.

*Pár évvel később*

-Boldog(talan) szülinapot! –Vigyorgott mindenki álmosollyal, én is hasonlóan tettem, röhejesen nézett ki az egész banda. Elfújtam a gyertyát, egy tizenötös állt rajta. A várva várt végre kollégista életet éltem, rengeteg nem túl jó dolgot követtem el, és egy őszinte mosollyal tekintettem apámra, a végzet mosolyával, mi azt sugallta. Most megdöglesz.

Csak állt ott és vigyorgott, undorító és dühítő volt számomra, a válás zajlott épp, és pattanásig feszültek az idegeim, amiatt, hogy egyáltalán létezik, ráadásul itt létezik… Az én születésnapom sosem volt nagy szám, egyetlen egyszer voltak itt a barátaim, mikor úgy tíz éves lehettem, máskor lezavartuk mindenféle felhajtás nélkül olcsó, kéretlen ajándékok, torta és ezzel kifújt. Apámtól semmit sem kaptam, nem is vártam volna, de ott vigyorgott rám olyan kurva elégedetten, amitől felfordult a gyomrom. Minden napos veszekedés, üvöltés, tányértörés, fenyegetőzés, kurvázás. Teljesen hétköznapi dolgok voltak ezek nálunk. Teltek a hónapok, a válás nagy nehezen lezajlott, megtartottuk a húgom szülinapját, ami nagyobb kiadás volt, mint a szülei egy havi keresete összesen, és mindenki tetette, hogy happy. Az összetört kijelzőjű, ám még működő telefonommal sorra rögzítettem a több órás veszekedéseket hangrögzítőn. A pénzen veszekedtek, mint mindig. A szobába ültem a szekrénynek dőlve hallgattam őket, apám a válás óta semmit sem fizetett anyámnak, mert elvileg nincs pénze. A következő héten hazatértemkor egy kutya látványa fogadott, fajtiszta húszezer forintos kutya.. apám vette a húgomnak. Nem panaszkodásként mondom, de nekem egy forintot sem adott a kollégiumra se, anyámmal, mint megtudtam ezen a héten is veszekedett. De ez most legkevésbé sem érdekelt, éhen haltam és kést kerestem a fiókban. Aztán a szekrényben, aztán az egész házban, ugyanis egyetlen kés sem árválkodott sehol. Idegességemben rohanva ügyesen pofára estem a konyhaküszöbben, minek eredményeként megláttam a földön néhány apró porcelándarabot és a padlóból hiányzó kis darabot.. Néztem egy darabig, míg összeállt a kép, felpattantam és a tányérkészletre néztem, fele hiányzott és idegen tányérokkal volt pótolva helye. Túl sok nyomozós filmet néztem ahhoz, hogy hülye létemre ne álljon össze a történet.

A szüleim veszekedtek -nincs egy kés sem az egész házban –törött porcelándarabok vannak a földön –és a parkettából hiányzik egy darab. –Itt aztán nem semmi veszekedés lehetett! –Átsiettem a fél méterre lévő lakásba, ahol a nagymamám lakik, és kérdőre vontam, és már megint igazam volt… enyhén szólva kurva nagy veszekedés volt. Ismét a pénz és, apám indokolatlan hozzánk járása, mikor már az anyjánál lakik. A húgom pattog elő vidáman a szobából, kiröhögi a törött telefonom. Új ruha van rajta, drága cipő, új szoknya, új póló és pulcsi, egyik kezében a húszezer forintos kutya a másikban egy vadonatúj tablet. Földbe gyökerezve néztem át magamra, szakadt cipő, kopott farmer, elhasznált póló, kinőtt pulcsi, döbbenetemben ennyit tudtam csak meglepődötten kinyögni.

-A kurva életbe… -Én soha nem kapok semmit ettől a rohadéktól, sőt mástól sem. Idegesen basztam be magam mögött az ajtót, az ágyamra huppantam és full hangerőn hallgattam az ordítós zeneszámaimat. Nem tartott sokáig a hangos dübörgés, zene néven, mert apám jött be vigyorogva az ajtón. Érdeklődött kibaszott elégedett pofát vágva a hogylétemről, míg én elküldtem a büdös francba, előző héten egy ötszázast nem volt hajlandó nekem adni a húgomnak meg fél világot megvette. Nem akartam soha féltékeny lenni, de ez már akkor is több a soknál, anyámnak egy forintot nem bír adni a szemétláda.

Nem bírtam otthon maradni, úgy, hogy ő is ott van, inkább átmentem anyámhoz a munkahelyére, mert olyan, hogy megtehettem és mikor ránéztem elfogott a félelem. Arca beesett, sápadt volt, szemei karikásak, betegesnek tűnt. Beteg is volt. Apám kikészítette.

Másnap reggel arra kelek sziréna üvölt kint az utcán, felpattanok, ijedten láttam, a bejárati ajtó nyitva, mindkét lakásba, a húgom és a mamánk kint az udvaron, anyu sehol.. vagyis épp volt valahol, a hordágyon feküdt a mentőben. Elsápadtam meredtem az elszáguldó járműre, a húgom és nagyanyánk bőgve állt ott bennem csak nőtt az adrenalin, reszkettem, de ugyanakkor féltem is. Anyánkat bevitték mert rosszul volt, én pedig biciklire pattantam, és a temetőbe igyekeztem öngyújtóval, és késsel felfegyverkezve. Anyám után hiába mentem volna biciklivel a legközelebbi kórház autóval egy órányira van. Így inkább az idegességemet kívántam levezetni. Egy fakereszthez léptem apám apja volt ott eltemetve. Üvöltve és káromkodva tapostam össze a világokat a síron, a mécseseket összetörtem, a fakeresztet kirántottam a földből és elhajítottam. Sírva borultam térdre, képek villogtak az agyamba és csak rossz emlékem volt már a múltból. Felálltam és rezzenéstelen arccal égettem hamuvá a keresztet amin a nagyapám ugyanazon neve szerepelt mint az apámé.. chh ez is egy szánalmas alak volt.. Az adrenalin az emlékek kavalkádjában ismét nőni kezdett bennem, és puszta kézzel estem neki a földsírnak, ástam amíg bírtam, de a föld alá nem tudtam hatolni. Körülnéztem, majd a gondnokság kis épületébe törve találtam egy ásót. Ördögien vigyorogtam rá, majd megmarkoltam és kiugrottam a kis helyiség ablakán. A sírhoz futottam és ásni kezdtem, nem volt olyan nehéz mint vártam, vagy talán csak az idegesség adott akkora, erőt, nem tudom. Egyre csak ástam, az idő megszűnt létezni, mint egy elcsendesedett, sík EKG vonal gördült mellettem, eltűnt és csak akkor létezett ismét, mikor a fakoporsót megpillantottam. Kihagyott egy ütemet a szívem és reszketés fogott el, izgatott lettem, kissé morbid vonásaim vannak és most megpillanthatnék egy igazi csontvázat, de ehelyett fogtam az ásót betörtem a koporsót, és bár még semmi sem látszott néhány lapát földet hajigáltam rá és mint aki jól végezte dolgát otthagytam mindent.

Megöllek

Hazamentem és az IP-cím levédése után az interneten bóklásztam, krimi olvasmányokat olvastam, hogy tökéletesítsem a gyilkossági módszerek listáját, persze ezt úgy kellett tennem, ha később netán elkoboznák a laptopot semmi használhatót ne találjanak. Szóval nem pötyöghettem be a google-be, hogy „hatékony gyilkossági módszerek” vagy „a méregkeverés művészete” alternatívákat kellett keresnem, például. „Sherloch Holmes megoldatlan esete” „ a krimi szerelmeseinek blogja” a legújabb krimi műsorok leírása bla bla.. ez nem lenne feltűnő, ugyanis az elmúlt pár évben megszállott Sherlock Holmes rajongó voltam, csak úgy faltam a krimit, és ez sem lenne feltűnő, HA elkapnának, HA megtalálnák a levédett IP-címet. Csupán biztonsági okokból volt ez, és persze válogattam a szebbnél szebb nem gyilkosságnak tűnő halálnemek soraiból. Mindig a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb volt a jó megoldás.

Közben telefont kaptunk arról, anyám állapota stabil, nyugodjunk meg apám mindjárt itt van. Olyan őrület hullám áradt át rajtam, hogy röhögőgörcsöt kaptam és csak vihogtam magamba, félelmetes volt így is, pláne, ha látta volna valaki annak milyen félelmetes lett volna.. Nos apám errefelé tartott, én pedig beugrottam a boltba egy doboz energiaitalért, ami nagyban ütközik elveimmel, rosszabb mint a cigi, alkohol, a drogokkal egyenlő volt az én szememben, azonban most a legütősebb, legnagyobb dobozút emeltem le a polcról, és siettem haza vele. Laptop felhajt, film benyom, energiaital sziszegve kinyitva és lassan kortyolgat. Még az íze se olyan jó, hogy ennyire imádni lehessen, mint a mai fiatal generációs társadalmi réteg. A lényeg nem is ebben rejlett, tudtam, hogy apám esze helyén is a gyomra van, ha bejön és ezt a szart iszom, kérni fog. Iszik energiaitalt, de nem tudom mennyit, ettől függ a tervem biztonsági hatékonysága is. Pár perc múlva kopogtak, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el, de amint belépett komor pofát vágtam. A nyáladzás után meg anyu állapotának megbeszélése után végre észrevette az energiaitalt, arra már csaknem az egészet megittam.

-Nem is tudtam, hogy iszol energiaitalt, megkóstolhatom? –Undorodtam tőle, idegesített a jelenléte, a szaga, a beszéde, de ekkor ördögien felnevettem magamba.

-Mér’ szoktál energiaitalt inni?

-Szoktam.

-Milyet? Meg mennyit? Hogy lehet ilyen szart inni?

-Amilyen van, naponta egy-kettőt. Kapok?

Aha, tess’ –Nyújtottam felé a dobozt. –idd meg nekem nem ízlik. –Már-már vért izzadtam, hogy ne röhögjem el magam, ekkora mákom csakis most lehet, napi 1-2doboz energiaitallal nem sokáig húzza, ha nem is ölöm meg. A tervem nagyban függött ettől az apró momentumtól, ugyanis a választott halálnem nem más mint a híren hírhedt szívroham. Most bizonyára néznek, hogy hogyan lehet csak úgy szívrohamot generálni házilag. Egyszerű mutatvány, mindössze egy üres tűvel felszerelt fecskendő kell hozzá, ami a papa betegsége után könnyen fellelhető a lakásban. A művelet egyszerű, a vérbe juttatjuk a levegőt, így egy kis légtér keletkezik a vérben, elzárva a kér vér részt egymástól. Ezért van, hogy az orvosok nézegetik meg pöckölgetik az injekciós kis tubust, hátha van benne levegő. Nos a kis levegő eljut a vérrel együtt a szívhez és ugyebár a szív vérrel működik, amikor a levegő eljut a szívhez „kimarad” a vér, vagy valami ilyesmi.. és ez szívrohamot okoz. Na nem vagyok orvos és, így, hogy konkrétan rá se kereshettem nehéz dolog elmagyarázni de a lényeg a lényeg. Csak egy kis levegőt kell fecskendeznem valamelyik erébe és szívrohamtok kap, kámpec ÉS gyanakodni sem fognak mert:

1. Ki gyanakodna egy szívroham esetén?
2. És a legfőbb, ha meg is nézik a szívét, netán nyomoznak vagy felboncolják tudni fogják, hogy sok energiaitalt ivott, ami kurva káros, szóval logikus következmény a szívroham.

Indokolatlanul is okosnak érzem magam, már csak ki kell találnom, hogyan juttatom a vérébe az oxigént. –Képek villantak át az agyamon, esetleges szituációk, bonyolult, nehéz és veszélyes dolgok, de nem találtam egyiket se megfelelőnek. Nincs más lehetőségem, akkor kell megszúrnom, mikor épp energiaitalt iszik, pontosabban, mikor a koffein már felszívódik a testében, az kb olyan 10-20 perc változó és attól függ mit hogyan.. miért nem orvosnak mentem.. –Sóhajtottam nagyot.

Nem lesz könnyű.. de most nálunk van egész nap, talán kihasználhatnám… -Hangosan forogtak a kerekek az agyamban. MEGVAN!

Elmegyek boltba és odavakkantom kell-e neki valami, mivel egész nap nálunk van, „mert anyu kórházban van” na persze ürügy.. szóval mivel egész nap nálunk van, és lusta boltba menni, valószínűleg azt fogja mondani energiaitalt hozzak. Ha mégsem mondja, akkor is veszek energiaitalt, berakom a hűtőbe és valahogy megitatom vele, az ürüggyel, hogy tegnap két dobozzal vettem, de nem ízlett ezért megihatja. Bár kockázatos, mivel aki nem iszik energiaitalt és csupán megkóstolja minek venne egyszerre kettőt is? Egy jó nyomozó rájönne a csalira, bár kétlem, hogy a halála után lenne nyomozás, pláne kétlem, hogy jó nyomozó nyomozna, vállalható kockázat, bár a jó gyilkosok mindig az ilyen apróságokon buknak, el de meg kell kockáztatnom. Ha megitta rá 15 percre biztosan felszívódik a koffein, nő a pulzusszám és bamm! Akkor kell szúrnom, kétkezi munkás ezért sok heg meg seb van a kezén, ha oda szúrok nem tűnik fel annyira, de ha félreszúrok, vagy észreveszi baszhatom, ráadásul a jelenlétem is kockázatkörülmény, a gyilkos eszközt is el kell rejtenem, meg persze hívni a mentőket, de mire kiérnek úgyis halott. –Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam.

-Kurva nagy lelki erő kell ehhez. –A tűvel felszerelt fecskendő a fiókomban lapult, tettre készen, a szívem már most hangosan vert, de estére járt már, az egész napom elment a terv készítésével, holnap lesz a nagy nap. Lefeküdtem és rossz érzettel csuktam álomra a szemem.

***

Másnap reggel izgatottan keltem, mint mindenki, aki gyilkosságra készül. A nap első felét teljesen átlagosan töltöttem, lustálkodással, és számítógépezéssel, de az agyam egyre csak a gyilkosságon járt, ezerféle képpen elképzeltem, kezdtem félni, de már nem hátrálhattam meg, a magam és a családom érdekében. Délután három óra felé kosarat ragadtam, és boltba indultam, meg apám válasza igen volt, kért. És én remegő tagokkal indultam a boltba, levettem a polcról az energiaitalokat, ürügyként még vettem egy-két apróságot. Megálltam egy percre és néztem az embereket. Némelyik boldognak tűnt, némelyik csak volt és unta magát, aznap minden más volt. Másképp sütött a nap, másként csengett a szó, a színek is másképp mutattak, az ereimben még vér is másképpen folyt. Elbukhatok.. szinte éreztem a bukás szagát és merengve néztem a gondtalan emberek után és az életükért áhítoztam, hogy én is úgy élhessek, nem pedig gyilkosságot elkövetve és a tudattal élnem életem végéig, hogy megöltem az apám. Lassan hazabattyogtam, a szobába mentem a kosárral, a tesóm a gépnél ült odadobtam neki valami édességet, apám kezébe nyomtam az energiaitalt és leültem tőle távol ugyanazt a ratyi, undorító semmire se jó sorozatot nézni, gumicukrot majszolva. Kérte a másik energiaitalt is, és mikor a kezébe adtam találkozott a tekintetünk és azonnal rájöttem miben fogok elbukni. Hirtelen minden lelassult körülöttem, a hangok mélyültek, a mozgás pedig lassított felvétel volt, képek villantak az agyamban és rájöttem milyen ostoba is vagyok. A tönkretett sírt otthagytam a temetőben.. így már biztos, hogy nyomozást indítanak, hisz a szétbarmolt sír apám apjáé volt. KURVA PICSÁBA –Elengedtem a dobozt, és visszaültem a helyemre. Tudtam, hogy végem elöntött a hideg veríték és egy gondolat suhant át az agyamon. Még leállhatsz. Megúszod. De amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan el is tűntettem, nem lehetek gyenge.. most nem.. akkor fel kell áldoznom magam. Lassan teltek a percek, másodpercek az óra mutatója mintha óránként lépett volna egy másodpercet. De mi lesz így a családdal, ha elkapnak? Szükség van rád, így hogy az anya kórházban van. KUSSS!! Ordította egy hang a fejemben. Eltelt tizenöt perc, a fecskendő a kezemben, ismét lelassult minden, a szobában csak ő és én voltunk már. Felálltam és a másik szoba felé vettem az irányt, amihez pont az ágy mellett kellett elmennem, már messziről néztem, a kékellő ereket, és behatároltam a szúrás helyét. Lassan lépkedtem, apám szeme a tévére meredt, nem figyelt rám, fecskendő elő, megszúr és rohanás a másik szobába, el van indítva a telefonomon a zenelejátszó, csak gyorsan a fülembe kell dugni, ott egy félrehajított könyv, elolvasni egy sort, és ha kérdezik mit csináltam nem is hazudok, aztán kifutok és hívom a mentőket.

Kékellik, lassú léptek, egyre közelebb érek megszúrom, felszisszen, futás zene fülben, egy sor elolvasva, fülhallgatót kitéptem e fülemből és kétségbeesett kopácsolást hallottam az ajtón. Indulni akartam, de földbe gyökerezett a lábam, talán egy perc is eltelt, mire kinyitottam az ajtót, ott feküdt apám  a földön és vonaglott a fájdalomtól. Ledermedtem és csak néztem, el akartam futni és soha vissza nem nézni, elöntött a félelem, a telefonomért rohantam és hívtam a mentőket. Lassan minden pontokra szakadt előttem az ájulás szélén voltam, mikor hívtam a mentőket és nagy nehezen elmagyaráztam, jöjjenek már, sietni akartam az apámat megnézni, de mikor elindultam a töltőre rakott telefonom zsinórjában elakadtam és kicsúszott a lábam alól a föld, fejjel nekiestem az ágy szélének, ami egy kiálló hegyes fadarab volt, minden elsötétült, a vér szivárgott a koponyámból. Ismét hallottam a mentő hangját szirénázni, betöltött mindent, semmi más nem létezett csak ez.

***

A kórházban ébredtem arra, hogy meghalt az apám szívrohamban az anyám kórházban volt de kiengedték, és valaki megrongálta a nagyapám sírját, nem tudom hogy fordulhatott elő mindez. Elméletileg én segítség kérés közben bevertem a fejem és ide jutottam, gyakorlatilag nem hiszem el, amnéziám van, az elmúlt három napból semmire sem emlékszem, de kiderítem az igazságot. Bár.. ekkora csodáról jobb nem lerántani a leplet.. úgy hiszem.

Egészen hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi ott akkor történt. Elzárjuk elménk, egy sötét, jól zárható ki szegletébe, hogy még csak véletlenül se kerüljünk szembe önmagunkkal. Újra beilleszkedni a társadalomba egy volt katona számára meglehetősen nehéz feladat, asszociális viselkedés, rémálmok, emlékek, a vér és a halál puszta kezünkön érzésének megváltoztató képessége. Néha  problémás dolog mindez. De akinek kisebb nagyobb kudarcok és akadályok leküzdése után sikerül újra „magára találnia” annak szinte ugyanolyan élete lehet, mint egynéhány polgártársának, ha nem jobb.

Sok dolog történt akkoriban, már nem kívánok rá emlékezni, találtam barátokat és ők lettek a családom. Egy kollégiumi vacsoránál, azonban rám talált a múlt szele, avagy egy régmúlt idei szellem.

A kollégiumi kaja nevezetes arról, hogy ehetetlen, undorító és senki sem tudja mi az pontosan. Sőőt körülbelül behatárolni is nehéz. De ez egy, úgymond társadalmi esemény kollégiumon belül, barátok és más szintbeliek kedvelt, vagy kevéssé kedvelt találkozóhelye. Egy este én is épp itt ültem, a kis társaságommal, mikor rossz érzésem támadt. Késői vacsorázók hírében állunk, mikor már majdnem mindenki elment, mi akkor érkezünk. Ilyenkor a legnyugodtabb az egész ebédlő, az ügyeletes tanárok is elmennek már, így szinte minden üres persze minket leszámítva. Ez az este is épp úgy kezdődött, mint minden másik, csak valamiért valami más volt. Be volt borulva, de meleg volt a nap még javában tűzött és valami nem stimmelt. De legyintve indultam szobatársaim után vacsorázni.

Ha bárki is tudná mi voltam.. miket tettem már rég kitagadott volna a társadalom, elmegyógyintézetbe vagy börtönbe zártak volna. De az a múlt…

A kaja ehetetlen volt, hideg és nyálkás megszagolni nem mertem és az ízéről felesleges, sőt veszélyes bármit is mondani, de legalább a társaság tagadhatatlanul jó volt. Emberek.. hmm ki hitte volna, hogy egyszer normális egyénekkel is kerülhetek egy asztalhoz.

Nagy volt a csend, talán túl nagy is. A szokásostól eltérően nem hallottuk a konyhásnők evőeszköz csattogását és kiabálását a konyha felől, nem csocsóztak fiatalok az ebédlővel szemben és a tornateremből sem hallottunk labdacsattogást, vagy bármiféle mozgást. Rajtunk kívül talán csak a portás volt az egész iskolában. Meglehetősen szokatlan volt és a furcsa érzés, még mindig nem hagyott nyugodni. Jó páran ülhettünk az asztalánál, folyt a beszélgetés, de én most csak hallgattam őket és az ehetetlen valamit bámultam a tányéromon. A síri csendet elegáns cipő kopogása törte meg, pár gyors léptet hallottam magam mögött, túl keveset ahhoz képest amilyen távolságra voltunk az ajtótól. Hirtelen képek villantak előttem, megemelkedett a pulzusom és hátrakaptam a fejem. A hajam megragadta egy erősen szorító kés és felfelé húzott, majd leszakadt a fejbőröm.

-Mecskey! –Mondta hangosan és nevetett egy sort. A többiek csak ijedten figyeltek, szinte jéggé dermedtek a történtek láttán. –Kicsi Mecskey.

-Te mocsok.. -Szűrtem ki a fogaim közt, az erek kiduzzadtak a homlokomon, a kés a zsebemben lapult bármelyik pillanatban kész voltam nekiugrani a majd két méter magas, jó erőben lévő férfinak, de csak bámultam rá, míg a hajam tépte. Körbenézett.

-Látom megint csak ilyeneket gyűjtöttél magad mellé… ehh te gyerek mire jó ez? Óóó várj csak! –Vigyorodott el. –Csak nem a kis családocskád? Kíváncsi lennék vajon mennyire ismernek téged. Vajon tudják mi voltál? Ugye tudod mire gondolok? Á persze, hogy tudod.. te mindig is tudtad, ugye aranyom?

-Hányszor játszuk még ezt el? Hányszor halunk meg mire rájövünk nem nekünk kell meghalnunk?

Elengedte a hajam és körbejárta az asztalt, gyilkos tekintetek meredtek rá, de senki sem szólt semmit.

-Vajon mennyire tudják ki vagy.. ohh bocsáss meg MI vagy. Nem ember annyi szent, láttam már gyilkost, őrültet, mindenféle pszichiátriai betegségben szenvedőt gyilkolni, de ők semmik hozzád képest. És a legviccesebb mindezek mellett, a pszichológia teszten teljesen normálisnak bizonyulták, kis antiszociális beütéssel persze. –Odahúzott egy széket és leült. –Ahh bár magaménak mondhatnák egy ilyen elvetemült szörnyeteget. –Nem szóltam semmit csak bámultam a férfit. Nem mertem a barátaimra nézni, nem bírtam volna ki, ha látom a félelmet és megvetést az ő szemükben is.

-Háború volt, nem jó kedvemben tettem mindezt. –Hallattam a halk és talán csupán fél igaz szavakat. Mire ismét felnevetett a férfi.

-Ugyan-ugyan persze, hogy háború volt. Ahol tankok és gépfegyverektől zajos a világ, a sivatag és minden, amit csak el lehet képzelni. De ez teljesen más volt. A TE üvöltésedtől volt hangos a világ és az nem efféle üvöltés volt, amit kétségébe ejt az ember, bármennyire féljen is. Az bizony egy pusztító szörnyeteg gyilkos üvöltése volt, aki puszta kézzel szúrta át az emberek szívét, aki másodpercek alatt érte utol a nála sokkalta gyorsabban futó ellenséget, aki elhajlította a puskacsövet, szemei véresen izzottak és nem a kegyelemről volt híres. Ilyen önkívületi állapotban voltál és a fél hadi világ szeme rajtad csüngött, ki akkor nem evett, nem ivott csak rótta egyedül a pusztát, miután megölték szeretteit, bosszúszomjasan irtotta, ki elé került. Miután eltűnt kínzással és gyilkos kísérletekkel próbált a hadi tudomány olyan teremtményt létrehozni, de lehetetlen volt. Szinte egytől-egyik meghaltak vagy megőrültek a kísérleti alanyok. És íme! Itt a tökéletes példány, egy pusztító teremtény.

Egy érző, élő-lélegző pusztító gépezet. Remélem ők nem kerülnek a tányérodba kislány. –Nézett az asztalnál ülőkre. –Elnevettem magam.

-Valóban, most neked köszönhetem, hogy megutálnak? Én nem rendelkeztem élet és halál fölött istent játszva, bár aki utamba került és hátráltatott kiiktattam, de közel sem jókedvből, mint te kedves úrficsúr. Szörnyetegek vagyunk és nem is akarunk mások lenni, de akár akarod akár nem, van érző lelkünk, többé-kevésbé..

-Mindezek után is így vélekedsz?

-Így.

-Idióta vagy. –Mondta ámulva, mire csak elmosolyodtam. –Ebben a pillanatban megölhetnélek mindegyikőtöket.

-Én nem vagyok már olyan kegyes, hogy csak így gyilkoljak.  –Mondtam, mire kérdően bámult rám. Megragadta a ruhám és a földhöz vágott. Rám térdepelt és ütni kezdett, de ütéseiben semmi erő nem volt.

-Miért? … Miért… MIÉRT?! .. Mecskey… -Orrba vágtam, szemei könnybe lábadtak, kimásztam alóla, és gyomorszájon rúgtam. Egy kis emlék. Mosolyogtam, majd tarkón vágtam, állkapcson rúgtam és véresen dőlt oldalra. Éreztem a hátamba szúródó tekinteteket, és gyorsan eltűntem, mielőtt bárki is mozdulni tudott volna, a békés régi hatalmas temetőbe menekültem egyedül, összekuporodtam, szívem hangos dobogását hallottam csak. Mire beilleszkedtem elvesztem a családom, emberek… tudtam, hogy nem tarthatom meg őket. Dühös lettem.. én miért nem kaphatok lényeket, akiket szerethetek?! Miért veszi el őket mindig valami és valaki?! Az undorító, mocskos semmirevaló kurva emberek mennyivel jobbak, mint én?! –Újra hallottam a démoni üvöltést a saját torkomból. Pár percig csak szédülve néztem magam elé, majd lihegve tértem magamhoz.

-Ha nem is vagyok ember.. nekem is kijár legalább.. egy kicsi abból a hülye „sz”-betűs szóból! Szr.. szer… faszom! –Vágtam bele öklöm a sírba, bár lehet nem kellett volna mert vérzett és elzsibbadt. Könnyek gördültek le az arcomon.. olyan rossz megint elveszíteni mindent ami fontos.. az eső esni kezdett, villámok tarkították az eget és dörgés rázta meg a testem, nem messze tőlem csapott be a villám, talán alig tíz méterre tőlem. A szívem hangosabban vert, mint eddig bármikor a testem reszketett, elgyengült és a sírra borultam. A világ elsötétült.

Még mindig kísért a múlt szele.

Haláltáncot ró a múzsa harcba hív, a legvégső táncba. Világok közt aranyló folyosó, tükör, mi átjáró az omladozó világok közt. A legdrágább ékkövek borítják a falak és folyosókat, a leghidegebb színekben és a piros vérvöröslő színeiben úszik az egész világterem.

Forog-forog a világ, közepén vajon ki áll?

Sivatag, hófödte táj, egyre másra váltakoznak a tükörkép ajtók, mögöttük tán csak halál és pusztítás várható. Ki tudja mi van ott, egy isteni világ, vagy egy oxigén nélküli sötét verem, ahonnan nincs kiút.  Peregnek és omladoznak a falak, az arany nehezen hullik a földre, hatalmas robaj hallatszik az egyébként üres, tükörkapus teremben, de a kör közepén csak táncol egy csuklyás alak.

Körbe-körbe bele a görbe tükörbe.

A gyémántozott kapu összeomlik a tükör ezer darabra törik és az átjáró megszűnik létezni, egy végtelennel kevesebb. Apokalipszis a világok közt, a semmi velejében, a mindenség utolsó hirdetményében, a gyémánt lassan cseppfolyósan csordogál a múzsa felé.

Forog-forog a világ közepén a semmi áll.

Jéghegy emelkedik ki az egyik tükörből, megrepedezik a felülete, és a más világról hideg szél árad be. Dermedté teszi a levegőt, apró jégkristályok keletkeznek mindenütt, a magasztos csillárokon, az aranyba borult mennytetőn, más átjárok ormain, és a múzsa hajszálain.

Körbe-körbe közepén a végtelen tükörbe.

A jégveremmel szemben álló tükörből forró homok folyik az ezüstözött padlóra, a meleg fuvallat felolvasztja a múzsa tagjait, és gyorsabban forog mint eddig.

Forog- forog a végtelen úr, körbe-körbe világ pusztul.

Minden gyönyörűség egyre másra omlik halomra, a szélvihar, a víz az átjárókból utat tör magának, nem földi lények, oroszlánhoz viziszörnyhöz hasonló állatok lepik el a mindenséget, mindegyik elpusztult, nyálkásan és csápjaikkal még egyet-egyet csapnak, majd, nyálkásan szétterülnek, más állatok tüskéjüket levedlik, és nyöszörögve vonaglanak a földön, egyesen vérben úszva nyerítenek, üvöltenek fel. Van amelyiknek csak egy-egy testrésze maradt meg. Az oxigén eltűnik a levegőből, a múzsa lassan haldokol.

Forog-forogj körbe-körbe, bele a végtelen görbe tükörbe, hasadj, pusztulj, omolj és dőlj, eljött az én ítélet időm.

Minden egy pillanatra végtelen színárnyaltba borul, majd egy hatalmas robbanással felemészti magát az éter és elpusztul minden. Semmi nem marad utána.

Becsapódik az ajtó a hatalmas ciszterci templom bejáratán, az alagútból térdre roskad egy fiatal lány. És a kereszten függő istenség pofájába mered.

-Nesze Szorosz. –Majd vértől csöpögve a földre hull. Még közel sem végeztünk.

Egy lány, aki mindent elvesztett, megkínozták lelkét és testét, mindent elvesztett, ami fontos volt.. egy hely, egy apró falu, mi magába szívta egykori boldog életét, és most elhurcolták onnan. Az az édes tíz év mit, ott tölthetett és boldog volt, a mostani élet mellett csak hihetetlen álomnak tűnik. Senkije sincs, és mikor más sokadszorra sírja át az éjszakát, vagdossa fel kezeit bosszút esküszik ellenségein. Mert én csak egy ölelést akartam.

Nehezen kapok levegőt és fuldoklom a fájdalom nyaldosó tengerében, part sehol és én csak egyre süllyedek, az oxigént már rég megvonták tőlem, most kínmámor bódulatában gerjesztem az őrületet, mi engem alkot. Üres tekintettel bámulok ki az emeleti ablakból, nézem a kanyarban elsuhanó buszokat és elképzelem, ahogy rajta ülnek az ellenségeim. Felszállnak rá, jegyet váltanak boldogan helyet foglalnak, cseverésznek a gondtalan, semmirekellő életükről rihegnek- röhögnek és felkavarodik tőlük a gyomrom.. Elképzelem, ahogy jön egy hatalmas kamion. Szemeim csukva vannak, miközben lelki szemeimmel látom, hogy a hatalmas jármű közeledik a busz felé, gyorsan szaggatja az utat hangos robajától megijednek az emberek, pánikba esnek, de a kamion csak közeledik, olyan nagy, hogy az egész utat elfoglalja, semmi esély nincs arra, hogy kikerüljék és talán a buszsofőr nem is szándékozik kitérni előle.. a gázpedálra lép, neeem egyértelműen nem akar kitérni előle, csak vigyorog ültében és a két jármű vészesen közelít egymás felé, egyre gyorsabban az út felszakadozik alattuk. Szaporodik a lélegzet, nő a pulzusszám.

-Mind meghalunk. -Mondja a lány, és vigyorogva néz egyenesen a halálba, a gázpedált erősen taposva. Hatalmas robaj és az egymásba csapódásnak robaja töri meg a csendet, a két jármű szinte megsemmisítette egymást. Vér csordogál az utcán, a nap kisüt, madarak csiripelnek, a híd alatt a patak lassan csordogál, minden nyugodt és békés. –Képzelte a fiatal lány még mindig az ablakon bámulva ki meredten, és csaknem megkönnyebbülést érezve, hogy, ha csak elméjében is, de újra és újra megölhette, kedvére kínozhatta ellenségit, akik ilyen mélyre taszították. A képzelgését megtörte a mögötte becsapódó ajtó hangos robaja, egy férfi lépett be az ajtón. A lány elméjében képek villantak és a karjait borító kék-lila foltokhoz és hegekhez nyúlt ijedtében. A férfi részegen tántorgott a lány, mögé, aki észrevette ugyan, de még mindig csak az ablakon bámult ki, mintha ezzel elrejtőzhetne a fenevad elől, de mindhiába. A férfi a lány hajába markolt és elrántotta az ablaktól.

-Te rühes kis kurva! –Vicsorgott rá a férfi, lihegve, csak úgy áradt belőle az alkohol bűze, de a lány rezzenéstelenül üres tekintettel szúrta tekintetével a férfit, aki csak letépte a lány ruháit.

-Megint részeg vagy apa. –Nézett oldalra a lány, mit sem törődve helyzetével.

-Kussolj, ribanc. –Tépte a férfi tovább, majd bármi ellenkezés nélkül megdughatta saját lányát.

Te is a buszon vagy én pedig taposom a gázpedált.

A lány miután az apja végzett kis akciójával felöltözött, és egy térképhez lépett, amin helyek voltak bejelölve, nevekkel felcímkézve. Végigsimított a papíron, majd tervét megkezdte. Elővette diktafonját és beleszólt.

-A nevem Dorina, Mecskey Dorina, az én történetem már ismert itt az ideje egy kis ébresztőnek mások számára. A hadműveletet megkezdem.

Az emlékeztető az emberiség számára akció megkezdődik. –Mindent felvett, videóra és diktafonra, ahogy az apja megerőszakolja, ahogy bántják, megverik, hisz mindez folyamatos volt, leírta a történetét, hogy vesztett el mindent, és hogyan lett a mosolygós kislányból vérengző fenevad, hogy sírta át az éjszakákat, hogy játszadoztak vele, hogy próbálta számtalan módon megölni magát, de mind sikertelen volt és végre rájött.. nem neki kell meghalnia, hanem másoknak.

Az ellenségeit megfigyelte, titokban kutatott utánuk. Aztán egy éjszaka kicsalta őket a nyílt utcára, elcsalta őket, férfiak, fiúk és könnyen csalható nők és lányok. Mindnek tudta a gyengéjét, a kulcsot, hogy maga után csalja őket. Egy régi elhagyatott épületbe csalta őket, a város szélén, már rég felkészült erre az eseményre. Bilincsek, lakatok, és láncok várták a félő áldozatokat, a lány elkábította, vagy csak megfenyegetve nyugodtságra bírta őket, és kezeiket-lábaikat leláncolta. Férfi.. nő fiatal és idős, minden palettából tárház nyílt. A kör alakú szoba közepébe asztalt állított, amin négy kamera volt összekötve, így 360fokban figyelte az eseményeket kis szerkezet. Sírás és üvöltés töltötte be az egész épületet, de kívülre semmi sem hallatszott. A lány az egyik elé lépett egy éles tőrrel.

-Szia! Emlékszel még rám? Te tettél tönkre. –Sorolta a lány a vétkes bűneit, majd elmosolyodott. –De ne aggódj kedves, átsegítelek a túlvilágra. –Azzal gyomron szúrta a lányt maga előtt. Vér fröccsent és halálhörgés hallatszott, a többi kegyre váró csak hangosabba üvöltött, míg a lány haldokolt. A következőhöz lépett a lány. Elmesélte, hogyan tették tönkre napról napra, miben a reszkető férfi főszerepet játszott.

-Könyörgöm nee! Kegyelmezz, bármit megteszek! –Ordított sírva a férfi. A lány félrehajtotta fejét.

-Tulajdonképpen lenne valami.

-Mi?! Bármit kérhetsz!

-Dögölj meg! –Vágta meg karját a lány, majd sok kisebb sebet ejtett a férfin, száját betömte egy ruhával, és hagyta, hogy szép lassan elvérezzen. Majd a következő elé lépett.

-Szia apa. Most halj meg, jó? –Szúrta szíven apját, miután az ő bűneit is listaként felsorolta. Majd végig meggyilkolta az összes kikötözött, lebilincselt embernek nem nevezhető lényt. Letépte körmeiket, vagy kivájta szemük, elmetszette torkuk. Mikor már mindegyik halott volt a kamera elé lépett, a teljes bűnpaletta fel volt sorolva. Olyan dolgok, amiket el sem tudna soha képzelni senki, a kegyetlenség legfelső határa a nyomor és pokol földi megnyilvánulása. Alultáplált és holtsápadt volt a lány, szemei sötéten villogtak, bár oly üresek voltak akár a sötét éjszaka, fullasztó érzést keltett volna bárkiben

-Látják, ez az én történetem, és ez a büntetésem. Nem ezek számára, nem főként ezeknek, hanem az emberiség számára, mert ilyet megengedett magának. Ilyen egyedeket. Hitler hozzájuk képest lófasz.. kegyes hadi úr. Elkorcsult világban élünk, ahol a szeretet afféle szó, mi már talán rég elvesztette valódi jelentését, ahol a legbutábbat, legundorítóbbat, legkegyetlenebb, legaljasabb és leglelketlenebb idiótát tartjuk isteni példaképnek és imádjuk. Egy olyan világban, ahol a család szerepét betöltik a technikai eszközök, ahol nem létezik jó, mindenki a saját javára dönt, nem tisztel senkit és semmit. Ahol a nagyszerű emberek nem nagy tudósok, tehetséges emberek és valódi példaképek, hanem a seggüket rázó nyáltól és alkoholtól fröcsögő undorító teremtmények. Ez az emberiség.. de ez már nem emberség ami itt folyik. Az én történetem csak elrettentő példa. Szülök! Hányszor ölelitek meg gyermekeiteket, hányszor mondjátok nekik, hogy szeretitek? Mennyit vagytok együtt és mennyit tudtok egymásról? Többet ér a család, mint az anyagi javak, a telefonod vagy a káros szenvedélyed? Vajon észreveszed-e ha a gyermeked bajban van, bántják vagy rossz útra lépett?

Fiatal lányok és fiúk! Miért dugtok kedvetekre ismeretlen emberekkel, és miért csodálkoztok, ha otthagynak és megaláznak mindezek után? Ha kéretlenül és meggondolatlanul terhesek lesztek, vagy 13 évesen apák és anyák? Miért jó az nektek? Miért jó eljátszani, hogy felnőttek vagytok, miközben az értékes gyermekkort és egész életeteket vágjátok tönkre?

Emberek! Mik vagytok? Mik maguk? Hagyják, hogy a gyermekeik szenvedjenek, hagyják, hogy átverjék magukat, szülőket, és az egész világot, de aztán megkorcsulva hozzám hasonló egyénekké válnak, vagy pszichiátrián és drogelvonón tengetik életük hátramaradt részét.

Ez a technika világa, felhasználhatjuk ezt jóként és rosszként. A média egy kalap alá veszi a gyilkosságot és a most született kisállatok nagy hírnevét az állatkertben, az életbevágó politikai eseményeket, mik tönkretesznek minket és a hatalmas tragédiákat. De, majd amikor a te gyermeked karambolozik, hal meg vagy sérül meg más részeg idióták miatt, amikor a te gyereked, vagy szülőd lesz halálos beteg, amikor a te testvéred tűnik el egy sötét utcán, amikor téged támadnak meg fényes nappal, és a családodat rabolják ki este, amikor a te gyermekeid erőszakolnak, és lesznek teherbe ejtve megerőszakolva, drogosan kórházba kerülve, akkor majd elgondolkozol, hogy valóban ilyen világban szeretnél élni? Ahol nincs egy szabad gondolatod, vagy tetted, ahol azt, hogy mennyire szereted az anyád és mennyire illik hozzád a pasid egy netes program határozza meg.. akkor majd elgondolkozol, kié is a világ, miért is élünk, és miért hagyjuk hogy ilyenné, korccsá és embertelenné tegyenek minket.

Én csak egy lány vagyok a sok közül, akit tönkretettek, csak egy ember a millió közül, aki megtört, de én magam gyilkolása helyett, emlékeztetőt szántam az emberiségnek. Gondolkozzanak el, üljenek ki a napra, vagy nézzenek fel a csillagokra. Mert ez e MI világunk kellene legyen nem másoké.

A lány megvárta, míg másnap leszáll az sötétség és fegyverrel a felvett anyaggal vonult be egy hírműsorba, kényszerítve, hogy közöljék le videóját, több hírműsor is leközölte. Mielőtt a hatóságok kiértek volna a lány végzett önmagával, de akkor már késő volt. Több millió ember nézte végig, és a videó bár sokszor letiltották egyre terjedt, cenzúrázott és cenzúrázatlan formában. Lefordították más nyelvekre, milliárd ember nézte meg a videót. A videó leadása után a tévében, egy napra feketébe borult az ország, a videó lefordítása és közlése után két napra, feketébe borult a világ. Meggyászolták önmagukat, és amivé lettek. Mecskey Dorina nevét, pedig eszébe véste a történelem. Ez volt az emlékeztető az emberiség számára. –Hallatszódott utoljára a lány hangja, az utolsó igaz szó a korcs világban, majd elsötétült a képernyő és néma csend következett.

-Én sosem veszítek, ez tart életben, az ego, hogy nem veszthetek. Ez ad erőt és talán ez is tesz azzá, ami vagyok. –Írja naplójába, dear diary felirattal saját titkosírással, egy sötét szemű lány, szemein visszapattognak a fehér papírra vetett betűk. –Saját kesergésem vetem papírra, bár titkok révén csak e titkosírással szabad a súlyos szavakat tollammal szaggatnom. Be kell vallanom, én is oly sokszor vesztettem csatát, mint bármelyik ember, megéltem a kudarcokat és tanultam hibáimból. Mindig is más voltam mint a többiek, nem tudom pontosan megfogalmazni miben, de így volt. Néha próbáltam beilleszkedni, de sikertelenségek után beláttam ha nem is teljesen, de önmagamnak kell maradnom, mert nehéz álcát viselni, bár a mosoly-álca már több mint tíz éves néha még önmagam is meglepi milyen sikeres. Nos a lényeg, mindig is uralkodtam, vagy legalábbis próbáltam a testemen, a legnagyobb fájdalmakat természetesen vállaltam, mindenféle gyógyszer nélkül, az ájulás szélén is csak küzdöttem ellene, majd veszélyes kíséreltekbe kezdtem, amiket nem részleteznék, röviden szólva nem tett jót az egészségemnek. Kis faluban, aztán kisvárosban növekedtem, antiszociális, visszahízódó és kissé furcsa viselkedésem miatt, sokszor bántottak mások, ami csak még erősebbé tett. Mindig is utáltam az embereket. Utáltam őket mert olyan egyszerűek voltak.. csak ettek, ittak aludtak és basztak, mint bármelyik állat, nem terhelte őket a világ gondja, szűk látókörükön nem láttak kívülre, a tudatlanság édes menedékébe burkolóztak, talán mert féltek, vagy talán csak mert életükben sosem láttak mást, számukra ez volt a világ. Mint egy díszhalak az akváriumban. Ott született, és élt sosem látta, gondolta, hitte, és tudta, hogy létezik más is, óceán, tenger,tó, ahol társai kedvükre éldegélhetnek. Nem, számukra csak a négy üvegfal köré zárt kis vízburok létezett, pont így zárták magukat körbe ezek a tudatlan emberek. Gyűlöltem őket ezért, és mert mindezek ellenére oly boldogok voltak, amit mindig is irigyeltem tőlük. Úgy gondoltam, ha vesztenék, hagynám magam irányítani, kiszolgáltatottnak lenni, olyanná válnék, mint ők. Ezért soha nem fogadtam szívesen segítséget, vagy szívességet, nem akartam „tartozni” és mástól függeni. Győzni akartam. Nem igazán volt senkim. Csak a gyermeki barátok, soha nem értettek meg.. egy ilyen gyereket, hogy is lehetne megérteni, mikor olyan dolgokat beszél, amiről más korabeli még sohasem hallott? Elvoltam a kis varázsvilágomban, mint mindig, ami most azonban rohamosan omlott össze. MINDENT ELVESZTETTEM. Talán 9-10 éves lehettem. Drasztikus változásokat vetett életem, és kitalált barátokkal töltöttem életem nagy részét. Aztán felfedeztem valamit.. a net képes élő emberek közt kapcsolatot teremteni. Bele is estem abba a hibába, hogy magánéletem miatt ebbe menekültem, bár alig múltam akkor még 14 éves. Szenvedtem, ébredeztem összetörtek darabokra. És nem tudtam összeállni. Széthullott darabjaim csak vakon keresgéltem a fájdalom végtelen óceánjában, egyre mélyebbre süllyedve. Míg nem hagytam hogy elnyeljen a víz, a sötétség és hideg fájdalom. Megkorcsult lelkem hosszú időt átszenvedett és sosem tudtam mi is lenne a normális, így szükségszerűen és sem lettem az. És milyen büszke is vagyok erre a dologra! Bár darabjaimat így sem tudtam összekaparni, és hiába voltak kezemben az éles apró részek a lelkemből térdre rogyva véres hófehér ruhában reszkető kezemből kihullottak az összeragasztandó darabok, és újra és újra megvágták testem.

A mélyben a fölöttem tornyosuló víz oly hatalmas és súlyos volt, hogy már nem küzdöttem ellene,elfogadtam, hogy csak létezem vagyok és lassan nyomorúságosan pusztulok el. Behunytam a szemem és vártam a halált, a fájdalom már nem fájt. Rengett a tenger és megelevenedtek a démonok, a vérszomjas életemre pályázó szörnyetegek, és valós formát öltöttek egy teljesen illúzió szerű életben. -Reng a víz. Egy papírrepülő szállt úszva a víz fenekén, és magasabbra emelkedtem. Nem értettem, teljesen érthetetlenül álltam a dolog előtt. A papírrepülő még mindig előttem cikázott.. én dobtam el azt a papírrepülőt ez volt az akaratom, mi soha nem adja fel. Én sosem veszítek. Csak magasabbra emelkedtem, egyre világosabb lett, mígnem hirtelen óriási levegővétellel zuhantam ki a vízből. Csodálkozó tekintettel álltak előttem csuklyába burkolt emberek a szárazföldön, mit oly régen tapintott lábam, hogy levegőt venni is elfelejtett elmém. Csak álltak némán és nem szóltak, nem is mozdultak semerre. Az egyik magas és izmos volt, a másik alacsony termetű, haja kilógott a csuklya alól, egy másik magas és vékony, közepes termetű izmosabb is volt köztük. Nem akartak megölni, nem akartak bántani, csak hagyták, hogy megközelítsem őket és akarva akaratlan egy részemmé tegyem őket. Ők lettek az amire talán mindig is vágytam és ha jól gondolom igazán sosem volt.. a csapatom, a századom.. a családom.

Lélegzem

Folyton folyvást olyan érzések öntöttek el, mikor velük voltam amit azelőtt soha, vagy nagyon-nagyon régen ismerhettem csak. Eszembe jutottak az emberek. Ők tudtak szeretni.. ezért is gyengének gondoltam őket, törékenynek és megijedtem, hogy most én is olyan lehetek… vesztes.

Ismertem már őket, a szívembe és életembe fogadtam őket. Amennyire ismertek annyira elfogadtak.. pedig… emberek.. vagy lehet nem is? Hemosztlyab. A hely, ahol együtt lehettünk. Betolakodók jöttek. Sátánis sercegésükkel nekem ártani jöttek világomba, a mocskos szörnyeket ez a világ szülte ide közénk. Bántani akarták, azokat akik az enyémek. Márpedig ők az ENYÉMEK. Nem veszítem el őket. Egy elvetemült állat vagyok csupán, ki e cél érdekében bármiféle isten fiat megölne.

-Kicsi Mecskeeyy! –Lépett elő dallamos, hangon dúdolva nevem az egyik hatalmas gyilkos. Megkapsz mindent amit elvesztettél. Szavai élest tört vájtak szívembe, régi emlékképek suhantak át agyamon, mik olyan jók voltak, mégis oly rég elvesztettem mindent. Le akartam győzni a szörnyeket, hogy megtartassak mindenkit. A szörnyetegek a gyűlöletből és ellenállásból, félelemből éltek. Ez volt számukra az étel, mi életben tartotta őket, e nélkül rövid időn belül porrá égtek.

-Most mindent megkaphatsz, amit szeretnél! –Remegtek meg a városfalak. –Mindent, amit elvesztettél! Újra, lélegezhetsz. A dicsőséged újra a tiéd, mintha el sem pusztultál volna kitaszítottként. De ehhez le kell győznöd. –Válaszolta vigyorogva a démoni hang.

Évek elnyomása, fájdalma, dühe és bosszúszomja tört kitörő vulkánként utat szívemben démoni fekete szárnyaim helyükön csüngtek, a hátamból kiállva. Szemem aranyszínre változott, vérvörös foltokkal tarkítva azt, hörgésem félelmet keltett minden  emberben és a családom csak aggódó szemekkel tekintett rám.

-Én nem vesztek!!! –Ordítottam fület sértő érces hangon, mibe a beleremegtek a falak. Majd nekirontottam a szörnyetegeknek, nyakukat metszettem, végtagjaikat téptem, szívük kezemben lüktetett, mégis újra és újra regenerálódva, egyre erősebben támadtak rám, míg az én sebeim csak gyűltek. -Nem vesztek! –Ordítottam ismét mámorban úszva, de képek villantak az agyamban.. a családom, démoni szemim átfutottak rajtuk egy pillanatra. Csak dermedten álltak és rám meredtek, amint a szörnyekkel harcolok… Annyira jó volt velük, éltem, lélegeztem, megtettem amiről mindig is csak álmodoztam. „Szerettem.” Milyen furcsa szóó! A szörnyetegek egyre növekvő soraira néztem. Ezek mind csak engem akarnak, ha hagyom, hogy felzabáljanak nem bántják a családom. Annyi mindent megéltem már, most pedig meghalok.

Vesztenem kell.

 Eldobtam a fegyvereim, hangos robajjal értek a földre, megrengett egy világ. Éles tőrjeikkel azonnal átszúrták akkor még dobogó szívem, a sötét bestiák, mérges nyilaikat mártották eleven húsomba és csak a földre zuhanva ellenkezés nélkül halovány, de igaz mosollyal az arcomon tűrtem. Az arcomba meredtek, ronda pofájukról csöpögött a vér és én csak mosolyogtam, míg hangos üvöltéseket nem hallottam. A szörnyetegek, üvöltöttek, szenvedve vonaglódva haldokoltak, míg én csak csendben mosolyogtam, vérem vörösre festette az utca szürke aszfaltját. A szörnyetegek meghaltak rám pedig sötétség szállt és már nem éreztem fájdalmat.

-Dorinaa! Musee! .. ÉBREDJ!! –Szólítottak a hangok, mire szemem nagy nehezen kinyitogattam, a fájdalmat ismét éreztem tagjaimon, de furcsamód élet. Lélegeztem, és dobogott a szívem. Ezen mindig elcsodálkoztam..

A szemem végre kinyitottam és aggódó pillantásokat láttam magam előtt. A családom él és virul, a szörnyetegek pedig elpusztultak. Vesztenek kellett.. Forró könnycseppek gördültek le arcomon.

-Milyen gyönyörűséges dolog is veszteni!

A lány becsukta a naplót és az utolsó lapra ennyit jegyzett emlékeztetőként.:

Néha fel kell adnunk valamit, vesztenünk kell, hogy egy sokkal jobb dolgot kapjunk és nyerjünk.

A végzet kardja suhog felettem,

Szorosz mérgét ismét felkeltettem,

miféle isten.. miféle teremtés?

A sors maga istentelen jelenség.

Csak zuhog, zakatol és kattog,

hangos zsibaj fentről hallom,

dühe forró, szíve kemény

„Kegyelemre nincsen szükség.”

Csendben várom ítéletem,

bár bűnöm sem sejtem.

Talán bűnös éltet éltem?

Most itt a szenvedés érte.

Tessék Mecskey, Múzsa vértje

Köszönet sem lesz érte.

Halál tőrben, ében pendül.

A feketeség ébren repül.

Tőrből kaszás lépked elő,

fekete csuklyája kendő.

Mecskey csak neve rajta,

Kaszás! Hát csak nem a cimbora?