"Egy befőttesüvegbe való démon. Akeshiy Bara haha! Semmivel sem vagy több ennél."

                U.I Szerető Hálál Múzsád

Az emberi becsület hmm?- Emelte szemei elé a ragyogó kristálypoharat miben a napsugárszínű konyak csak úgy csillogott, alaposan szemügyre vette, majd ismét megszólalt. - Az semmi kedves barátom, semmi. Démonok vagyunk, valódi démonok. „Démoni becsület” Mi az! –Fintorodott el. -Semmi több hasztalan egónál, ahogy az emberek becsülete sem több mihaszna szavak tömkelegénél, mik a modern világban olyannyira megkoptak. Ego.. –A vörös tálcára tette a poharat és tenyerét összedörzsölve mormolta halkan. –Mindössze ennyi, ego, egy démon nem képes feladni, a legvégsőkig küzd. Hogy miért? Nem azért mert minden példánya oly erős lenne, hanem mert egy igazi démonnak nincs egója feladni! Túl.. hogy is mondják az emberek… Nagy a büszkesége, az önön becsülete, egyszóval világosan kimondva egoista. –Jelentette ki, majd újabb pohár alkoholt töltött magának. –Élni kell, célokat kitűzni másképp nem megy, csak fojt és fojt, míg az öngyilkosság gondolatát ki nem préseli belőled, hogy nincs miért élned, és haszontalan vagy.. de egy démonnak nagy az egója ezt elhinni és elfogadni, inkább szenved mintsem feladja. –Felhörpintette a pohár tartalmát az utolsó cseppig, majd földhöz vágta a poharat, ami azonnal ezer darabra tört. –Kibaszott kurva emberek, rohadt fénybuzik csak akadályoznak.. én sem teljes démonként születtem, de most már véremben is démoni erő csordogált holt szívem felé mi már sosem dobog többé.

Délutáni napsütés, a nyári meleg, mi elől mindenki elbújna, ám most kellemesen hűvös formát öltött magára e délutánon, tökéleteset ahhoz, hogy egyedül elgondolkodva minden különösebb zavaró tényező nélkül eltölthessek egy nyugis délutánt a.. temetőben. Hol máshol talál az ember nyugis helyet nemde? Így hát iskolatáskával, füzettel és tollal megspécizve indultam utamra egy temetői árnyékba húzódni csak élvezni a puszta létet és egynéhány írói röpke gondolatot papírra vetni. A temetőben mindig hidegebb van, mint máshol, biztosan a holt lelkek szenvedései táplálják a hideget, gondoltam viccelődve és a hatalmas sírkert végébe vettem utam, arrafelé régi sírok vannak, mikről már évtizedek óta lekopott a felirat, ahova senki sem jár már gondozni őket, és egyetlen embert sem láttam még arra, vagy ha mégis eltévedt keresgetők voltak, kik sírt tévesztettek. Mi morbiditás van abban, hogy valaki nyugodt helynek érzi a másoknak rettentő félelmetes helyet, mi egy temető? „Mer ott vannak a csontvázak meg a rohadó hullák” Ohh! ha az emberek tudnák hány hulla van a lábuk alatt, már a földön sem mernének járni. Emberi oktondi butaság, ráadásul egyszer mi is így végezzük, akkor minek félni tőle? Ahh.. emberek sosem értettem őket. Csak letelepszem egy sírhoz és hátradőlve nézem, ahogy a lenge szél ringatja a lombos fa leveleit, miken tompán átsüt a délutáni napsugár. Előveszem a füzetet és tollat, megtámasztom a lábamon és egy kis nézelődés után írni kezdek.

„Milyen szép, szép miben az ember meglátja a szépet. Mindenki mást lát szépnek, akkor nekem ez lehet a szép, egy nyugodt délután, napsütésben egy fa árnyékába húzódva.. egy temetőben.  Fogadok, ha lebontanák a sírokat, vagy legalábbis nem lenne nyoma, hogy ez tehető kijönnének ide az emberek ugyanúgy mint én a fa árnyékába húzódni, akár egy parkban. Az anyukák kihoznák gyermekeiket, kik egymással játszanának és nevetnének, babakocsit tologatna a fiatal pár, karjukon csecsemővel, fiatalok ülnének csókkal és öleléssel borítva egymást az egyik padon és közben fogalmuk sem lenne arról, hogy alattuk ezernyi csontváz lapul.”

Csak csend és hallgatom némán,

hogy üvölt az életszín orkán,

csak tép, szaggat és húz,

míg mindent teljesen össze nem zúz.

Aztán új várat épít fel,

a kikelet ezer színével,

eltapos és megöl, hogy megszüless,

aztán az életed mégis oly üres.

Keresed némán az életet,

az emberi létben a kietlen édent,

míg tested végleg ki nem leheled,

hogy aztán kezdődjön minden újra,

ez elől nincs ki elbújna,

csak forog körbe és körbe,

bele az én görbe tükrömbe!

Nekem nincs magánéletem. Egyetlen, mit annak mondhatok ez a jelentéktelen blog csupán, semmi több miért haldokló szívem egyet is dobbanhatna. Aztán kiderül hogy csak az üres szavakat pofázom az éteri csendbe, mitől kong az internet felülete. Folyton azon gondolkodom, minek élek hisz olyan üres és kietlen minden, de most csönd van és csak létezem, kívül a nyársfa ág is csak lomhán pihen. Miért kéne ok? Miért kéne ok egy oktalan élethez? Nem elég csak pusztán élni, majd csendben meghalni? Én csak egy kapzsi gyerek vagyok, aki elismerést akar és azt az idióta „sz betűs szót” aztán mégis minden összekavarodik és kezdhetem újra a világom építését kusza fejemben, minek romjai közt folyton új vár terem. Mindig más után vágyakozom, akár az emberek, a legnagyobb tragédia elérni a vágyat vagy pusztán hagyni elszállni, egyszerűbb a teremtést hibáztatni.

Miért csináltad?? Miért csináltad ezt magaddal?!

Tompán hallom az üvöltő szavakat és már nem érdekel az emberek hullakongó zsivaja. Szállok és zuhanok akár fel, akár le, de el nem halhatok, kellek mint egy kelletlen karom, olykor életet ment egy ragadozó ellen, annak szem világát kitépve innen.

Élni, élni kell minden különösebb ok és indok nélkül. Mert halottnak lenni unalmas! Csak rohadsz és foszlasz belülről zabálnak fel az undorító férgek, mik a tápláléklánc talpa alját nyalják életük végéig, de mi! Kitörtünk, honnan?! Nem tudom, nem is érdekel, vagy talán okát firtatni is felesleges információegylet. Itt vagyunk és nem dobhatjuk el az életet csak mert szar. Ez van! Túlélési ösztön kedves barátom, túlélési ösztön. Szedj be gyógyszereket, vagdosd magad amíg csak akarod, attól még nem lesz jobb. Hajrá! Az ilyen selejt vagy kihullatja magát, önkezével okozta halálával, vagy a csúcsra kerül, királyként győzi le az oktondi népet. Mert fájdalom nélkül nincs öröm és boldogság sem. Ha jó, csináld csak, amíg rá nem jössz saját önön hibád okozza majd szenvedésed, mert szemed sarkában ott ül az ördög és onnan csábít, de fordulj vele szembe és győzd le, mert nekünk kijár a győzelem. Kik a halál tengerén evezve élveztek fájdalmat minden porcikában lelket szaggatva sajgó lélekkel, s élve rothadó mégsem múló testben a magány és üresség sodorta hullámok közepette csak sodrottak az élet okozta hatalmasra vetett hullámokon, míg kősziklának ütközve össze nem tört csónakunk, hogy aztán a hideg égkék vízben, abban a hideg jeges árba zuhanjunk lefelé lassacskán, ahol már nincs hang nincs érzelem, sem fájdalom sem szeretet csak az üresség a kietlen táj, és a monoton semmiség. Körbezár és megbabonáz testünk éltető oxigénért könyörög, megfeszül, de aztán átadja magát a víznek és ki-be lélegzi azt, emberi tüdejében. Aztán egy csattanás és tompa fájdalom, ott ahol semmi érzetnek helye nincs. Csatt! Emelkedünk felfelé és nem tudjuk mi történik, és egy újabb csattanás. Mi ez? Felpofoz az élet, hogy még meg ne hajunk dolgunk van. Csatt! Az élet nem oszt csak úgy pofonokat, egy élő, lélegző személy teszi azt, ki visszahív a halál tornácáról, a halál táncából, mit eltáncolni készültünk. Ki merészeli megtagadni tőlem, mi jogosan kijár nekem? CSATT!!! Nagy emberi lélegzetet véve térek vissza az érzékek és emberi élet világába. Agyamat rohanja az ezernyi impulzus és feldolgozni mindezt megfeszítő munka, hangok, szagok, színek, számok, dallamok, zajok zörejek, fények és azoknak erősségei, lélek keltette jelek, érzelmek. Tompa fény táncol az éjszakai utcán, orkán söpör végig a tengerparton, napsütötte táj, sivatag és jégbe zárt hegyek.

Halvány világosság vesz körül, épp csak pislákol mégis eltompult érzékeimnek szinte feldolgozhatatlan erős. Lélegzem, de hol vagyok? Kié ez a sok hang? Párat ismerek, és párat ismerni vélek. Ez a szag, a múlt szaga amit szerettem, és most itt van újra. Könnybe lábadt szemmel nézek a homályos alakokra, alacsony, magas hosszú és rövid hajú egyének ölelnek körbe erős árasztva magukból, van nevük. Név mivel őket illetem, és ami most olyannyira nem jön ajkamra, hogy csak az általuk keltett lelki szikrákat érzékelem, míg végigtekintek rajtuk. Rájövök, hogy számról szó szól, és csak ennyit mond:

 -Az enyéim vagytok és sose adlak vissza benneteket magatoknak!

Olyan furcsák és meghatározhatatlanok, sohasem értettem őket. Volt olyan amiről azt hittem örökké tart, ami végigkísér majd egész életem során és minden jó lesz, aztán hirtelen minden elromlott, volt olyan is amiről azt hittem csak egy múló árnyékkép és még mindig tart, volt ami múló momentumnak indult és beleivódott az életem mindennapjaiba. Olyan, ami mindig is ott volt, de valójában sosem volt több társadalom szabta elvárt etikettől. Ami biztonságot adott és nem féltem annak elvesztéséről és fájdalmak közepette költözött a túlvilágra. Ellenségem volt aztán megszerettem, mert magányomban is végigkísért utálata, önzősége és egynéhány jó szava, gyűlölöm azért mert megszeretette magát velem. Esetlegesen volt, ami rideg diplomáciai társalgásnak indult és személyes szövetség lett belőle. Valóban különös mindez, és bárhogy próbálja az ember kikalkulálni csak nem úgy sül el, ahogy azt várnák. Mint egy rosszul időzített fényképező, vagy egy elkalkulált puska ami mindig a rossz irányba lő, talán így fogva vadat. És ismételten alá kell támasztanom a nagyra becsült Albert Einstein állítását. „Az életben semmi sem biztos csak az adó és a halál.”

Egy arc, mi rám tekint,

egy pillantás, mely megrémít,

egy arcvonás és minden más,

idióta hajjal körbeás,

(te hülye hasonmás,)

így néz rám a tükörből az a ronda képmás.

Reményvesztett tekintet bámul rám a mocskos tükrön át, talán szólni kíván, vagy csak néz mélán, de akar valamit és már én sem tudom mit, megrémítette az önmagát bámuló lány, ki ő maga a bús sötét tekintet, mibe soha senki nem lát bele elég mélyen és most mégis nagyobb szürkület és homály úszik tekintetén mint eddig valaha is. Miért? Megnyúzottan bámul egy idióta hasonmás. MIÉRT?!!! Ordítja a képmás. Mit miért? Gondolkodik el ismét és már válaszra sem méltatja önmagát. Csak dögölj meg és húzz el innen, az én világom én ítéletem, húzz a picsába vedd a cókmókod a rohadt lábad ide be nem baszod. Éles jobb horoggal vágok az undorítóan sajnálható tüköri képmásba, majd öklömmel fájdalmasan nyugtázom és mélán bámulom csak csorog róla a vér és  szilánk áll ki belőle, mit azonnal kihúzok és magam mögé hajítva vérben ázva hagyom hátra a fürdőt.

Igen! Kérem emberek vetetik tudomásul én már pedig rendelkezem magam élete fölött akár az életben nyüglődöm, akár a habos tengerbe térek, vagy a halál tengerén evezek, Ez a mocskos romlott lélek, mi egy démonban lakozik elmenni készül tálán mert unja, vagy talán csak megfutamodott az elől, mit életnek neveznek. Dögölj meg csak dögölj meg. Annyi csatát nyertem már meg önmagam démona ellen s most elbukni készülök? Vagy talán csak új kapu nyílik lelki szemeim előtt mihez e testi porhüvelynek pusztulnia kell? Unalom, puszta unalom. A diagnózis márpedig kérem őrültség! A pszichopata, szochiopata és skizofrénia minden egyéb tünete jellemző e kivételes egyedre, mi ezt mégis álca mögé rejtve rója sötét utcákat.  Elképesztő uralkodni maga az őrület felett, ez is egy olyan nyers puszta erő, amit bármelyik emberfi nem érthet meg soha. Azt mondják legyek önmagam, de, ha az volnék bolondokházába zárnának. Bizonyosan kell egy emberi álca, mit emberi szemeik elviselni képesek. Bár nincsenek szárnyai és nem repül, de emberi butaságon túl lendül. Új világot mutatok, ki ezt nem értheti hát belépni ne tessék!

*Egy új világban mi a régiben úszik.*

Nem különben néz ki, csupán mint egy átlag ember. Fekte ruhák sötétbe hajló barna haj, azonos szemszínnel, alacsony termet fiatal lány. A tekintete és kisugárzása változó, egészen változó ami kétséget kizárólag nem emberi tulajdonság, hisz a DNS-ét sem a változásra találták ki egy emberi lénynek, így hát a kisugárzás a legbelsőbb titok, mi az ember lelkéből kiáramlik, változtatásra lehetőség nincs. Ha mindez nem elég tapasztalatlan szem számára tessék csak szembe nézni vele és a fejét azonnal el is kapja, ki ezt a rémítő kísérletet tette.

A Halál*Múzsa szép pillantása

-Csak egy kiáltás és mond azt hogy bazd meg! BAZD MEG! Azt hiszed több leszel a fű és pia andalító hatásától? Ha Berettával nyomulsz a kezedben mit csőre töltve tartasz? Csak egy gyerek vagy aki nem tudja magát kontrollálni és azt hiszi műanyag játékaitól és temérdek csoki hegyeitől ő maga lesz a király, pedig ugyanolyan nyálcsorgató egyed mint a többi! Minél több van annál többre vágyik, kielégíthetetlen és pokolba való késztetés minden darabját szanaszét szaggatva mindazt, mit valaha voltál. Avagy, nézz tükörbe egy temetői tó mélyére, és üdv nálam!, még több szerzésére. Birtoklási vágy, kapzsiság. „ A kedvencem a bűnök közül!” Pengeélen táncolni halál és élet között megbabonázó! Mindkét félből elkapni egy-egy lopott pillantást, az igazi élet mikor van tétje mivel játszani, amikor roncsra baszva érsz a csúcsra és sziporkázó mennyet vetve tűnsz a pokol bugyraiba, mit egy ősrobbanás kísér minden démonhalálával elpusztul egy végzetes világ és új jön létre miben új lehetőség adatik az új élet új pusztítására! –Csak egy szem pillantása, mi mindezt tükrözi a mélyre hatol megfog és élve taszít élettelen frázisba, mi tépi élő lelked

Üvölt a Rammstein és németül dúdolom magamban a fájdalomról masírozó szavakat, beszívom és lelkem táplálja, nincs szükség ételre, csupán a testi porhüvelynek, mit oly gyalázatosra teremtett valamiféle isteni lény. Gondolataim a messzeségben kapnak szárnyra madarakkal egy magasban, s tovább szárnyalva azt messze repkednek a fenyvesek és a Kárpátok felett kört ír le és az Alpoknál száll vissza kis városomra, majd nevetve susog végig az alpesi szél, táncra kelti a hajbokló hóvirágokat. És megborzongatja a kivetkőzött emberek testét, kacagva száll tovább papírsárkányt karolva magába, mit oly szívesen eregettünk, bár a végén mindig összevesztünk, emlékszikra halk nevetése töri meg a szelet, egyszer volt egy boldog lány aztán lettem belőle én. Vihogás és vérhörgős kacaj, igen én. Elmerülök a zenében a szavakat nem hallom a dallam elhalkul és megszűnik csak a mámorba ejtő extázis borzongat lágyan és érzem a kéksötét éjmélységet, oxigén és napfény kerülte helyet. Mosolygok, ez bennem van, az enyém. Aztán lebegek a fekete szivárványszínű űrben, mi ezer színre festi magát és mindenféle alakra változva táncol a súlytalanság keltette zenei unalomban. Lélegezni nem tudok, már nem is kell, csodálat és álom tölt be és érzem hogy a világi érzet megfog és körbehajít a világon, aztán nagyot puffanok a puha vörös rengetegben, az ágyam. És a homlokom bökdösik. Felmordulok. –Épp a világomban jártam. -Furcsa pásztázó tekintet siklik végig rajtam, elmosolyodok és halkan felnevetek. „Du hast”?

Fuldokló köhögés, halálba masírozó ember hörgés szerű üvöltése, vér csorog vékonyan a fehér ajkakon, szemeimet a fájdalom görcse összeszorítja, s a könny is nyögve folyik le arcomon. A földön térdelve támasztom magam és hüppögő hangomat elnyeli a gyilkos csend, magába szívja és őrjöngve köpi vissza. Nem kapok levegőt. Tökéletes fájdalom, olyan puszta színtiszta, hogy akár üvegcsébe zárva csapolni és árulni lehetne. Miért kell nekem ennek lennem? Miért nem lehetek átlagos ember?! Vagy egyáltalán ember… Én vagyok annak leszármazottja, ki minden fájdalom érzője, s reinkarnációja ködös emberi alakokba zárt testekkel rendelkező lelkek, mikbe e tébolyi erő szorult? Mese habba… hányinger, reszketés. Mi történik velem? Az élet folytonos fájdalmában csak hörögve nyom a teher padlóra, s nem bírok felállni onnét. Érzem a fájdalmat.. minden fájdalmat, egy olyan akár egy fémgolyót tenni végy mágnes fal közé, mindegyiket érzi és vonzza a tehetetlen testét a gyilkos falhoz. Én épp így érzem a lelkeket, akiknek fáj, fájt valami életük során, ez nem afféle fájdalom, amit mindenki ismerhet. A kétség, kilátástalanság, félelem, hiány, reményvesztettség ördögi elegye ez. Megfolyt, fuldokolsz, de nem enged karmai közül.

Furcsa vagyok.. és aztán mi van? Így érzem jól magam, JÓL! Azt mondják üres semmitmondó tekintetem van, erre mosolyogva válaszolom csupán, dehogy üres az, tele van gyűlölettel és fájdalommal na meg persze az őrülettel! Néha azt hiszem csak ez tart életben.. életben tartó őrület, mily érdekesen csengenek e szavak, csak úgy folynak le vöröslő villogással a kék ajkakon. Semmi értelme szavaimnak? Lásson a sorok közé! Vajon hisz ön csupán abban a világban, mit érzékszervei érzékelése motyog halk suttogásba torkolva, vagy hite továbbterjed egy magasztosabb vagy csupán ingergazdagabb környezetre? Látja a világom? Ohh ne csupán a keserűséget, fájdalmat és halált lássa, hanem mindezekben a csodát és áhitatot. Na és persze van ott ezernyi más ékes ékszer, mi a lelket díszítheti. Csodás dolog, minden keserűséggel és vérgyöngyös fájdalommal felszabva is. Lássa meg mindebben a gyönyört és magasabb szintre is lépett.

Egy átlagos ember, egy rózsaszín felleg, amit még nem oszlatott fel az élet valója, vagy talán maga a csábos élet mi voltja tette ilyenné. Istenem de irigylem az ilyet! Nem terheli a tudás gondja, hisz látja mi maga előtt van, s a többire minek fordítson gondot? Kézügyességével körmöket pingál extrém színekkel, mint a rózsaszín és a sárga, mégis egy körömágyra festett mini festmény a modern művészet lelkét tükrözi vissza, tíz köröm lévén tízszeresen. Jó illatú dolgokkal veszi körbe magát és pihe puha érzetet kelt mindezzel, mintha egy biztonságos kis zugába bújna minden elől, mit más életnek nevez, mégis olyan valóságos és természetes. Az én világom miért nem lehet ilyen? Természetes bája, hogy őszinte és az emberek világában él, nyomogatni való kis cukros puhaság. Olyan zenét hallgat, amit a normális tinik, igen.. olyan zenéket amikről én a büdös életben nem hallottam és hallgatása számomra saját akaratomból sosem fog érvényesülni. Fiatal fiúk poszterével díszíti a kopár fehér falat és félelmetes vigyorok közepette ölelik egymást a képen szereplő fiatal fiúk, kinézetük akár egy kisgyereknek, aki most mászott ki a homokozóból és összekapaszkodott néhány másik gyerekkel hogy el ne essen, mert még kis tudatlan és járásképtelen.