Volt egyszer egy lány, egy még egészen fiatal lány, aki annyi szenvedésen ment keresztül, hogy elfelejtett szeretni, elfelejtette, hogy kell, és már egy apró érintéstől is összerezzent. Ő egy nagyon jó ember volt, és összeismerkedett egy fiúval. Minden nap beszéltek órákon át az interneten, hisz messzi lakhelyük miatt találkozni nem igazán tudtak. A fiú beleszeretett a lányba és kérte, hogy találkozzanak. Így is történt, egy nap találkoztak és egymásba szerettek. A fiú próbálta szeretetre tanítani a lányt, aki nem nagyon értette az egészet. Amikor a fiú hozzáért összerezzent, amikor megölelte, megijedt. Lassan hozzászoktatta a fiú ahhoz, hogy valaki törődik vele. Megtanította ölelésre és szeretni. Nagyon szeretni.. Szóval a lány megtanult szeretni és pár héttel később elutazott a fiúhoz, aki azt kérte tőle járjanak. A lány beleegyezett. A nap folyamán megtanulta hogyan kell csókolózni és puszit adni. Jókat derültek azon, hogy a lány mennyire eltévedve van ebben a témában. Évek óta a először a lány azt érezte boldog, igazán boldog, és elsírta magát. A nap folyamán több dolog is történt, a fiú kérte, hogy feküdjön le vele, de a lány nemet mondott. Így is boldogok voltak. A nap végén elváltak egymástól és a lány hazament. Hosszú időn keresztül nem tudtak találkozni és a neten témából is kezdtek kifogyni. A fiú egyre kevesebbet írt a lánynak, nem volt mellette és nem tudta szeretni, így lassacskán kiszeretett belőle. A lány ezt érezte és sokat sírt, mert félt újra egyedül lenni, félt, hogy megint fájni fog minden egyes reggel és minden egyes éjszaka, hogy senkije sincs. Kincsként óvta ezt a boldogságot, mert még sohasem tudott szeretni és nem is mert, mert félt a fájdalomtól. De a fiú elhagyta és a lány rossz dolgokat művelt magával, és egyszer beteg lett, nagyon beteg. Kiderült róla, hogy gyógyíthatatlan beteg és már nincs sok neki hátra. Ő még mindig szerette a fiút, aki nem tudott betegségéről. Azt kérte tőle, hogy vegye el a szüzességét, és aztán végleg elfelejtheti őt, csupán ennyi. A fiú nem értette e helyzetet, hisz előtte hiába noszogatta nem hagyta magát, de miután sorozatos kérdezgetés után sem mondta el furcsa ötlete indokát, a fiú végül beleegyezett. Elment hozzá a lány, a fiú sápadtnak és lefogyottnak látta, de nem szólt semmit. Megtette, amit a lány kért. Élvezték mindketten és a lány sírva szorította magához a fiút. Aztán elmosolyodott, megköszönte és hazament. A fiú tétován ült otthon egymagában, és azon kezdett tűnődni, hogy talán mégis szereti a lányt, a képeit nézegette este, aztán lefeküdt. Mikor reggel felkelt a telefonján egy SMS-t talált.

Mindent köszönök, hogy megtanítottál

szeretni és hogy megtetted amit kértem,

nagyon szeretlek és hiányzol, de már

úgyis mindegy. Nekem nincs sok hátra,

talán csak egy-két napom, most is kórházban

vagyok, azt mondják egyre rosszabb lesz az

állapotom. Minden jót és ég veled,

remélem boldog leszel egyszer majd.

A fiú nagyon megrémült, hisz most már valóban tudta, hogy szereti a lányt. Felkapta a kabátját és az állomásra sietett, hogy elutazzon a lányhoz. A lány a kórházban volt, sápadt élettelen arccal feküdt, magas lázzal és már hallucinált. A lány szülei nem voltak ott, külföldről kellett hazautazniuk, de még nem értek vissza, így a lány teljesen egyedül vívta a haláltusáját. Valami meleg szorította meg a jéghideg kezét. A lány már szinte semmit sem érzett a valóságból.

-Elhagyott…elhagyott engem..elhagyott engem a feketeszeműm..olyan szép fekete szemei voltak..és megtanított sze..szer..már nem tudom mire. Elhagyott engem..az én bukott fekete angyalom..magamra hagyott..és félek egyedül…most el kell mennem..és egyedül..nagyon fáj.. –A lány lázasan suttogott, a fiú szeméből pedig patakokban folyt a könny. –Sajnálom..-mondta reszkető hangon, de a lány már nem hallotta.

-Szeretlek. –Súgta a fülébe a fiú, miközben kisimított egy tincset lázas arcából. –Nagyon szeretlek, és sajnálom, akkora barom voltam..én tényleg szeretlek.

-Őt akarom…a feketeszeműmet..áhh nagyon fáj..hagyd abba..nem akarom. –Reszketett a lány és fel sem fogta, hogy ül mellette valaki.

-Ne halj meg démonszeműm. –Puszilta meg a lány homlokát a fiú két könnyáradat között.

-Démon..szemű…csak ő..hívott így..itt vagy? –Suttogta elhaló hangon a lány.

-Itt vagyok. -Szorította magához a fiú. –És soha többé nem megyek el. Szeretlek.–A lány elmosolyodott én is szeretlek… de most mennem kell..

-Kérlek ne menj el.. -Sírta a fiú.

-Elhagytál engem.. most én hagylak el téged..de ne félj feketém még találkozunk.. -Azzal lecsukta a szemét és odaadta magát a lány, a halál szelének.

-Ne..ne ..kérlek ne!!! –Ordította a fiú, de már mit sem tehetett. A lány negédes hangja zúgott a fülében. –Sajnálom démonszeműm.

Nem fogom többé az emberek elvárásait figyelgetni és teljesíteni a felén nyújtott követelményeket. Csupán elegánsan előveszem az öngyújtóm és az örök feledés homályába repítem a papírdarabokat a tűz segítségével.

Bara, így hívták..ő egy jó ember volt, akit démonná változtattak.

-Fáj, mi? –Röhögött ismét a lelki szemeim előtt. –Jobban, mint eddig.

-Ismételten befoghatod a retkes pofád. –Már-már könyörögtem magamban, hogy tűnjön el és hagyjon csendben szenvedni.

-Ó kis lány. Nem olyan egyszerű az. Keserű volt, mindent elvesztened, és senki sem húzott ki a lyukból, amibe belelöktek.

-Fáj, mi? Megszülettél, szerettek, megszületett a testvéred, lekerültél a trónodból, amit bő két és fél évig élvezhettél. Született egy húgod, akit valamiért jobban imádtak minden hibája ellenére mint téged. És elfelejtettek, a neved is összecserélték vele. Már neved sem volt. Bármit tettél, az övé mellett háttérbe szorult.  Egy nyikkanás és neki aranyverejtéket is kerítettek, rád pedig öt perc sem volt. Hehehe csupán kisgyerek, aki így magára maradt. Annyi mindent tettél, rengeteg mindent, de egy cseppet figyeljenek rád és mind hiába. Nagyon vicces volt! Egy apró gyerek, aki a szeretetért vergődik a szülei előtt! Csak nem ezért utáltad meg őket? Aztán amiket megszerettél elvették. Hahaha majdnem színtiszta volt a lelked, de bemocskolták.

-FOGD MÁR BE!!! –A könnyei elfogytak, már csak csendben hallgattam az élettörténetemet, amit egy démon mesélt..

-Mindent elvettek, igaz? Mindenért megbüntettek és cserébe nem kaptál tőlük semmit. Egyetlen ember, aki a családban törődött veled keveset volt otthon. Lepraktáltál a belső lényeddel és vele játszottál, csak egy kislány, akit magára hagytak. Megláttad a lelkeket, a dolgok és a természet lelkét, megszeretted őket, ha már más nem kért szeretetedből és szívből imádtad őket. De, hogy kicsit se lehess boldog a szüleid városba száműztek, az egyetlen rokon, aki szeretett meghalt. Minden jót elvettek tőled. Tehetséges voltál dolgokban, amiket be kellett fejezned, mert azt mondták. Rájöttél dolgokra, olyan dolgokra, ami egy felnőttnek is nagy terhet ró a vállára, de egy alig tizenéves kislány fel sem tudná fogni.

-Más talán nem tudná..akit nem a fák és az erdő tanított, aki nem harcolt az általa készített íjjal, aki nem tanulta meg minden fának a nevét, holott egy fajból valók voltak, aki nem látta a lelkeket a fenyvesben. És aki nem találta meg a világ egy részét..

-De megízleltet a tehetetlenséget és a halál valódi, igen csak közeli arcát igaz? Féltél, mert tudtál dolgokat, és tudtad mi fog következni.

-És nem bánom, hogy ezt tettem.

-Fájdalmat szült csak és te nem bánod.

-Soha nem lennék olyan, mint a többiek. Nem szeretem őket, folyton bántanak. És már nem tudom létezel-e, Bara..

-Hogy létezem-e? Hát nem hallod hangom, te lány?

-Halálomat és tébolyomat akarod, néha mégis segítesz élni.

-Néha visszatér az ősi énem, de egyszer majd teljesen elnyomom és akkor végzek veled. –Elmosolyodtam.

-Ez nem fog bekövetkezni. Ugyanis bármilyen furcsa legyen is, itt én vagyok a főnök. Igenis van bennem valami, ha már mágia, akkor legyen mágia! Nem hagyom, hogy olyan legyek, mint a többi ember, erős akarok lenni, bizonyítani, hogy erős vagyok. ÉS NEM A KIBASZOTT EMBEREKNEK HANEM MAGAMNAK! Harcolok, amíg talaj van a lábam alatt, amíg lelkemet ki nem lehelem, amíg utolsó csepp vérem el nem folyik, és akkor, majd, ha meghalok észre fogjátok venni, hogy éltem. Nem csak ott ahol fizikai szem kell, és nem csak ott, ahol a lélek, lát, hanem ott is, ahol a szellem él, egy olyan földön, ahol semmi sem lehetetlen. És ha majd meghalok talán látni fogtok végre magatok előtt.

Noss ezt is megéltük ESIK A HÓÓÓÓÓ!!!

Személy szerint imádom a havat, nagyon, főleg, amikor még a hó, frissen szűzen hullik le elsőként, és finom puha, valamiért meleg érzést kelt bennem hidegségével. Én az a fajta ember vagyok (már ha van ilyen ember) aki nyáron a lakásban megfagy akár 30 fokban, de télen egy szál pulcsiban is elfutkozik, ha esik a hó. Nos..valóban nem sok ilyen őrült van mint én. Éjszaka úgy feküdtem le, mint aki haldoklik, de reggel meglátván, hogy esik a hó, a hideg fehér gyönyör reggel bearanyozta  a napom. (még úgy is, hogy mire elértem az iskoláig szétáztam, de gyerekeeek ezt, hogy lehet nem élvezni?)  Szóval most feltöltődtem, egy kis apró időre élek, bár érzem a szorító fájdalmat a mellkasomba, mégis most ez az apró kis öröm mégis elnyomja. Az igazság az, hogy valóban az elmúlt napokban a viselkedésem, őrületes, mint aki megbolondult. (elnézést, már megint ez a naplózás, majd kiengesztelem!) És hó. Amint a reggeli sötétségben megláttam a fehér hó szálingózását, nem bírtam ki, hogy azonnal fel ne kecmeregtem magam az ablakba, nos..mint már annyiszor említettem, ez a negyedik emeleten érdekes látványt nyújt.. De a táj! Az valami hihetetlen csodálatos volt. A sötétség megbúvott a házak falán és az utcák közt, lassacskán szívódott fel, ahogy a reggeli nap nagy nehezen éledezett, bár még nem lehetett tisztán kivenni az alakokat, világosodott, a fehér apró szemek hullottak a szürke felhőkből és megragadtak a parkoló autók ablakain, és a fák, az örökzöld szépséges fenyőfák apró ágain. Bearanyozták a fekete utcák unalmas hétköznapjait, és menyegzőbe öltözött minden. Valami készül.. :D Nos majd meglátjuk

Meg fogsz halni. Suttogta fülembe egy hang álmomba, egy hang amit szerettem, és elveszítettem, már nem is tudom ki hangja volt.. széllel szállt tovább a messzi hegyek mögé és ott rejtőzött el örökre. Nem bírtam aludni, jobbra-balra forgolásztam számoltam, gondolkodtam, aztán próbáltam kiüríteni a fejem, de az üvöltő csend csak nem múlt el. Fájdalmat és kétséget éreztem. Már lassan megszokom. Kikeltem az ágyból, kollégista vagyok, és nem szívesen keltettem volna fel két szobatársam azzal, hogy lámpát gyújtok, így a félhomályban botorkáltam fél lépést az ablakhoz. A nagyobb városban élésnek talán az a kurva nagy előnye, hogy éjszaka bármilyen sötét is legyen, látsz, ha az ablakod a miénkhez hasonlóan az utcára mered, hisz ott az a sok utcai lámpa és miegymás kivilágított épület, így sosem vagy igazán sötétben. Körbenéztem, a többiek békésen szuszogva aludtak. Nagy ablakunk van, magas és széles, tökéletes attrakciókhoz. Kinyitottam, halkan és a radiátor tetejére lépve kiálltam az ablak szélére, mondhatni párkányunk nem volt, így egy megcsúszás és négy emeletet zuhanok a betonjárdára. Miért olyan jó érzés ez? Érezni a sötétséget, a titkokat és az erőt, a magasság szédítő hatalmát. Sok titkot őriz a sötét éjszaka, ugye Mecskey? Ha tudnám hány éjszakát töltöttem már álmatlanul, azzal, hogy kifelé bámultam ezen a kibebaszott ablakon. Olyan szívesen lennék a többi ember! El vannak foglalva a saját kis életükkel, amit tökéletesen kitesz, a vásárlás, fiúk, és miegymás tinédzser dolog, amit sosem értettem. Néha irigylem őket! Nincsenek olyan dolgok a fejükbe, mint nekem. A tudás néha fáj..nem is kicsit! Auu Amúgy, itt állva meglehetősen hideg van, és egy percre, ugyan, de szinte minden fájdalmam elmúlt. Egész jól elbeszélgetek néha magammal, persze ezeket hangosan nem mondom, ki, mert előbb utóbb a bolondok házában kötnék ki. Ezért is nem szokásom tévét nézni, mert esetlegesen beszélnék hozzá, én köhöm.. a többiek kicsit ijesztőnek találnák , úgy hiszem..

Elnézésüket kérem! Ez valóban nem egy napló. Nem is kell annak lennie, és ha jól emlékszem nem is arra a célra készült. De jól esik néha kiengedni kicsit a gőzt, ha másnak nem is, talán csak itt a blogom olvasóinak, már amennyire vannak ilyen emberek. Minden ember egy történet, és én egyszerűen imádom a történeteket. Mielőbb meg szeretném ismerni a magukét is, már amennyire hagyják és engedik, hogy netán e blogon lássák viszont önmagukat egy-egy írás képében. A vendégkönyvet használják nyugodtan, mindenkit imádok, ezen a blogon. ^^ És valóban őszintén fogalmam sincs, van-e rendszeres (vagy egyáltalán) olvasó ezen a blogon, minden kommentnek örülök és szeretettel veszem. Apró ajándék ebben a furcsa és kietlen világban. És kíváncsi vagyok milyen történetet várnak olvasóim, így ötleteknek is örülnék, és ha módomban és ihletemben áll teljesítem azokat.

Csupasz fenyőfák, kiszáradt repedezett talaj, semmi élet a tájban, halovány szürke köd borul mindenre, a hegyek holdsápadtan merednek rám a távolból, a hideg tó mára befagyott. Hajam színe feketére váltott, bőröm holt fehér, világít a sötét szürkeségben, szám és szemem kékre mázolva. „Nem halok meg csak eltűnök.” Üresség és halál mindenütt, teljes élettelenség, a tökéletes pusztulás a kézzelfogható semmi. Beleestem egy tükörbe, hisz minden tükör átjáró egy vagy több kapu, amit, ha megnyitnak, akkor szinte bárhová eljuthunk..na persze ezt nem hittem el, de kíváncsiságom utat tört magának. Azt hittem csak mese..és megidéztem valami olyat, amiről fogalmam sem volt, de még létezését is tagadtam, valószínűségét egyszerűen elvetettem, mint semmitmondó gyerekes mesét, amit az őrültek és feltűnési viszketegségesek terjesztenek szerte a világban. És no lám..mi történt velem? Olyan hideg volt minden, fáztam, a lelkem fázott az élettelen mivolta miatt. Mit tettem?! Hol vagyok? Mit tegyek, vagy hogy jussak haza? Azt hittem..ilyen nem létezik. Rengeteget olvastam ebben a témában, nem tudtam nagyon végrehajtani semmit, csak éreztem magamban valamit, amiről nem tudtam mi az, és muszáj volt kiderítenem. Az akaratom erejével jutottam ide. Akarni annyit, tesz, mint erővel túltenni magunkat minden racionális és valósághű dolgon, hogy bármiképp elérhessük célunk. És most én vissza AKROK MENNI! Hiába üvöltöttem, nem jött ki hang a torkomon, a halotti csend gyásza beterített mindent és még csak egy kósza levél sem mozdult..vagy egyáltalán nem is volt. Dühös lettem, forrt bennem az akarat, színesedni kezdtem. A szám vörössé vált a hajam az eredeti barna színét kapta, szemem sötétedni kezdett és a levegő körülöttem felforrósodott. AKAROM!!! Üvöltöttem, zengett belé a halott táj. Majd minden erőm elszálltával az ágyamból ébredtem fel, kihűlve és reszketve, holott a szobában meleg volt és szinte égette a forróság a bőröm. Kikecmeregtem az ágyból, bár az agyam még nem fogta fel mi is történt és az elmém homályosan nézett vissza rám, rutinból igyekeztem a fürdő felé. Tükörbe néztem és megrémültem a látványtól, elkékült ajkak, befeketedett haj, és a szemem kivilágosodott kékesre. Koncentrálni próbáltam, de semmi sem törétént..nem kaptam levegőt és szédültem. Visszamásztam az ágyba és szinte összerogytam a fáradtságtól, de még mielőtt ezt a luxust megengedtem volna magamnak, egy papírra fickantottam valamit, hogy reggel ne csak ködös álom legyen számomra mindez.

Mikor reggel felkeltem, homályos emlékeim derengtek valami hideg és sötét helyről halovány emlékfoszlányok úszkáltak az elmémben. A földre pillantottam és felvettem egy cetlit. A papírdarabon ez állt, csálé betűkkel írva. „Akarj!"

-Na milyen ismét egyedül, Múzsa? –röhögött egy mély, tébolyi hang a fejemben. Ő volt, az annyiszor földbe tiporta az életem, aki megmutatta a múlt jövőjét, és porrá zúzta lelkem nagy részét, csak elvigyorodtam.

-Kurva jó.

-Heheh én mondtam, hogy ismét itt kötünk ki egymás mellett, te is tudtad. Csalódsz, mindig mindenhol mindenkiben. Mert te nem tartozol közéjük. Mi mások vagyunk, dolgunk van. Az emberek ebből mit sem érthetnek.

-Nem leszarom?  Hol érdekelnek engem az emberek? Csak vadászok, harcolok. Egy harcos-vadász, aki hol a vaddal harcol, hol érte. Olyan vágyakat kergetek, mint bárki más, olyanra vágyom, mint minden ember én mégsem kaphatom meg. Még nem.

-Kárhozatra vagyunk ítélve.

-Kurvára nem vagyunk egyek, ezt jegyezd meg. Én kétes vagyok, míg te csak a rossz és kapzsi démon képviselője. –Hangos nevetést hallottam a fejemben és a démon dühösen köpködte a szavakat.

-Te idióta kis kurva. Szerinted én egykor NEM VOLTAM OLYAN MINT TE?! Démonná tettek, ahogy téged fognak, az őrület szikrája van benned és minden jó kivész majd belőled. –Ezúttal rajtam állt a sor, hogy nevessek, őrült módjára vihorásztam magamban.

-Kibaszottúl nem vagyok te. Bennem mindkettő megvan, kétes lény vagyok, pengeélen táncoló harcos, kis hol egyik térfélre zuhan, hol a másik keríti hatalmában, de a penge szélesedik, és tökéletesen középen állva mindent jól látok.

-Ha életben maradsz. Kicsi Múzsa. –Ismét kitört rajta a nevetés. –Annyi névvel illeted magad, már faszom se tudja hogy szólítson. Annyi darabkára hullasz, hogy már nem tudsz összeállni.

-Tévedsz, kedves Bara! Ezek csupán az oldalaim, egy könyv ezernyi lapjai közül egy, egyetlen, ami az egészet alkotja, és ha fordítunk talán teljesen más következik, azonban minden lap egy egészet alkot, egy nagy könyvet, és én vagyok ez a nagy könyv. Nem egy vagyok, hanem több. Nem várom el, hogy az idiotizmusoddal ezt felfogd.

-Meglátjuk túléled-e. Ha sokáig nyomorgatnak az emberek véged van. És akkor eljövök én, annyi évszázad nyomorúság után kiengedem minden erőm, a negatív pusztítás úgy tör majd felszínre, hogy megreped és darabjaira hullik az a világ, amit az emberek magukénak tudnak.

-Megvédem, akiket meg kell védenem, szóval kurvára a helyeden maradsz. –Sötétben nem látnak az emberek, nem látják az őrült tekintetem, hogy szemem színe egyik pillanatról a másikra változik.

-Aha, megvéded. Ahogy a nagyapád, és a bátyád, mi? Ahogy akkor téged is megvédtek? Ahogy mindened elvették, mert kicsinyesek és önzők voltak? Mi a fasznak szolgálod őket. –Mondta unottan, az ásítozó démon, unatkozott és erősödött..

-Befoghatod, egyszer úgyis megdöglesz.

-Akkor csakis te döglesz meg.

-Vérben forog a szemem… Alkut kötni nem akarsz, ez csak egy végtelen veszekedés egy véges életben. Szánalmas vagy, mint embernek, mint démonnak, mint bármi másnak. –Éles szúrást éreztem a fejemben és megrogytam.

-Szánalmas, mi? Ki hajkurászik olyan érzést, amiben sosem volt része? Amit elvettek tőle? Tudod az a bizonyos „sz betűs szó” kimondani is félsz, embernek sem vagy elég szánalmas. Úgyis mindenki elhagy, akkor minek töröd magad? –Nem szóltam semmit, lesütött szemekkel bámultam magam elé.

-Csak mert tudod, hogy igazam van.

-Nincs igazad, bárki legyek is. Ha fáj is..akkor is vannak jó dolgok, és nem halok meg, elérek valamit! Az emberek egyszer majd emlékezni fognak rám! Teljesen mindegy milyen néven, én leszek a név mögött, én és senki más. Szóval fogd be és bújj el, majd megdöglesz, meg döglesz, mert ennek így kell lennie, és mert így AKAROM. És elérem amit akarok, mert már elegem volt. MINDENT fegyverré formálok, hogy elérjem amit akarok, a szomorúságom, az örömöm, a fájdalmam, szeszélyeimmel és tébolyult lelkemmel együtt. Nem győzhetsz, mert én fogok, és majd győzedelmesen vigyorogva nézem végig halálod, egyszer majd te is megszabadulsz.

Elmerültem és elvesztettem a fejem, már nincs sok hátra..szóval jó éjt!

Legyengültem, régi énem árnyékképe voltam csupán, semmi sem mozgatott már és semmi sem éltetett. Összetört az élet a világ, az emberek. Taccson voltam, padlót fogtam és nem bírtam felkelni. Szúrt a mellkasomban valami, fojtogatott és lüktetett. Rájöttem, hogy ez volt a lelkem. Pengét fogtam, hogy miért? Reméltem, hogy így enyhíthetem a fájdalmat, ami a lelkemet kínozta. Először csak egy kicsi, megijedtem a kiserkenő vér láttán és reszketni kezdtem. Másodszorra jobban ment, harmadszorra mélyebb és hosszabb lett a vágás, negyedszerre már vérprofi módon forgattam a kést a karomon, vörös folyadék, a vérem vas ízű és szép a színe. A seb fájt, lüktetett és égetett, mégis hideg volt. Már élveztem, hogy így enyhül a fájdalmam, a penge számomra fájdalomcsillapítót jelentett, amit a lelkemre írtak fel. Nem aggódtam, annak ellenére, hogy a karomon egyre több ilyen vágás volt, a hideg penge éle csupán kifogás volt, hogy ne kelljen elviselnem a fájdalmat. Nem is vették észre, hogy baj van, csak miután egy véletlen folytán meglátták a karom. Felpofoztak érte, kicsit fájt..majd faggatni kezdtek, amit nem tűrtem. Semmiség, mára ez már semmiség. Megszoktam, más gyógyszereket szed, nekem ez van. De le kell állnom vele, mert erősebb kell, hogy legyek. Elfogytak a könnyeim, elfogyott a friss heg. Elfogyatkozott lassan az érző lelkem minden része..felemészt és mardos. De küzdök, amíg fel nem falnak démonjaim, vagy amíg le nem vetnek az emeleti ablakból. Fáj? Fájon jobban! Sok sikert magamnak!

Meglepődnének, ha tudnák, mire képes a puszta akarat.

Manapság senki sem hisz a mágiában. Furcsa és bolond dolognak tartják, amiben csak a régi „fejletlen” időkben és a mesékben hittek. Aki mégis efféle balgaságot űz, azt tabuként kezelik és bolondnak nevezik, talán még elmegyógyintézetbe is elküldik, csak mert nem kívánatos hogy valaki nem azt a tudást vagy nem tudást képviselje, ami a filmvásznon és a többszörösen ellenőrzött könyvek lapjain jelenik meg, esetleg az írott történelemmel is ellent mond. Ezt persze Ők pontosan tudják. A mágia erős és hatalmas dolgokra képes, ami talán egy egyszerű ember kezében is irtózatos fegyverré válna, és Ők ezt nem tolerálják. Így egyszerűen elhitették velünk, hogy nem létező balgaság, mert így nincs mitől félniük. Hah hah. Van aki nem hódol be Nekik. Van aki kiáll magáért, aki érzi magában az erőt. Ők ezt titokban tartják és csak bizonyos személyekkel, bizonyos keretek közt tartják nyilván. Na igen, amikor épp nem a média tesz nevetséges kísérleteket az ezo-(képtelenség) dolgok nevetséges és csak pénzre menő sugárzásával, mint az interneten, mint pedig a tv-showokban. Így próbálják sakkban tartani az igazán tudó embereket. Manapság csakugyan a saját magunk média világában hiszünk és valójában kedvünk sincs nagyon, valami nálunk hatalmasabbnak behódolni, vagy egyáltalán létezését elfogadni. Egoista ember centrikusságra nevelnek minket, olyan robotokat teremtenek belőlünk, akik saját életterüket pusztítják el. Természetesen Ők irányítják ezt. Félik a trónfosztást. Ahogy, akár az istenek is féltették. Zeusz, ezért falta fel saját gyermekeit és Krisztus bármennyire tagadják is, ezért űzetett ki minket a paradicsomból és sorolhatnám még az indokokat, isteneket és érveket. A vége ugyan az. Egy tökéletlen isten tökéletlen teremtménye az ember. Ez tény és való, ezért vannak olyanok, akik képesek szert tenni erőre, ami ugyan nem isteni, mégis óriási hatalomra lehetne vele szert tenni. Azt e felsőbb szinten lévők sem igazán csipázzák, hisz ők akarnak az istenek helyére kerülni. Épp ezért, és a homályban maradás érdekében butítanak le minket ennyire. Akiben meg is lenne a tehetség, és áldottság pszichikai betegként szállítják intézetbe. Nos, ez a mai helyzet. Elgondolkodhatnánk egy-két dolgon. Bár hogy most igazat mondtam, vagy csupán az igazság foszlányait árnyaltam ködös történetbe sajnos nem árulhatom el. Magunknak kell rájönni mi igaz és mi nem, hogy mi zár minket a VALÓSÁG ILLÚZIÓJÁBA.

Bara sámán

Réges rég, még a népvándorlás idejében, Európa közepén, az akkori avarok és magyarok földjén élt egy sámán. Egy hatalmas táltos, sámán aki minden más táltos fölé kerekedett és hatalmasabb volt mindegyiknél. A táltos jelével született és tehetsége már korán megmutatkozott. A háborúk idején halál várt azokra, akik a tábort zargatták, és a népet akarták maguk szolgálatára kényszeríteni. Ennek a sámánnak a neve Bara volt, aki jó kedéllyel született és mindig jóságos volt a népéhez és az embereihez. Ám még fiatalon megtapasztalta az érzések terhét. Különb volt ő mindenkinél, erős, aki ráadásul titokzatos képességekkel volt megáldva. Mindenkinél pontosabban tudta mit jelent a szeretet hiánya, hisz kisgyermek korában számkivetettként kezelték, de idővel rájöttek, hogy maguk közé való és jó táltosa lenne a tábornak, a szellemekkel is különlegesen pontos és jó kapcsolatot tudott teremteni. Ám a fiatal sámán megtapasztalta, a másik nem vonzó mivoltát és akaratlanul és kapcsolatba került egy fiatal lánnyal, akit nagyon megszeretett. Nevére csontokból olvasta ki a jövőt, a lány nemsoká elhagyta a fiút, aki mélyen magába zárkózott, és egyre komorabbá vált. Aztán pár év után összeforrt szívvel újra egy lány keblei közé szaladt az ifjú sámán. Az előző csalódásból tanulva, nem olvasta ki a jövőt, hisz nem akarta tudni, ha valóban fájdalom éri-e vagy sem. Úgy gondolta, nehéz és fájdalmas dolog a jövő cselekményeinek tudatában lenni, így inkább a szellemekre bízta magát. Nem sokra rá, ellenséges csapatok törtek be a faluba, kora reggel, amikor mindenki aludt. Az őrök sietve riasztották a népet, a dobszó mi veszélyt jelzett mindenkit felkeltett. Véres csata kezdődött, ami őket meglepetésként érte, így semmi esélyük nem volt a harcedzett férfiak ellen. Az ifjú táltos is küzdött karddal és szellemek erejével, de a lovas férfiak erősebbek voltak. A lányt, akit szeretett szeme láttára lőtték át nyíllal, és  aztán elvonultak. Bara odasietett hozzá és élesztgetni próbálta, de a sápadt lányt már az isteni kegyelem sem mentette meg, lelke felszállt a szellemek közé. Senki más nem volt, ki szerette volna a férfit és már végképp lemondott arról, hogy legyen. A halál az élet természetes velejárója volt, ezt ő is jól tudta, de nem tudta elviselni szerette hiányát, és a fájdalmat, amit maga után hagyott. Úgy tervezte, túljár a szellemek és isten eszén, megidézi a lányt, és egy olyan lány testébe zárja, akinek lelke már nem mutatkozik testében, hiába ép és sértetlen az. Ezt a lányt elvitte magával az éjszaka leszálltával egy sötét, hideg erdőbe, ahova más nem merészkedett rossz szellemektől tartva. Apró tüzet rakott, leültette magával szembe a lányt és nekiállt a szertartásnak, a rengeteg kántálás után megjelent kedvese szelleme, és kérlelte, hogy ne tegye ezt, hisz isteni törvények szerint ez éppoly tilos volt, mint saját gyermekét apjában meggyilkolnia, de a sámán nem hallgatott rá. Mikor azonban a szertartás már véget ért volna és új testben üdvözölhette volna az egyetlen lányt, akkor meghasadt az ég villám formájában és a tűzbe csapott a szellemi haragszó. Bara táltos megijedt, de nagy haragra is gerjedt, hisz már ennyi életet mentett meg, annyiszor állt népe és szellemei szolgálatára, és most ezt a kegyes lelket mégis elvették tőle. Akkor újabb villám csapott, ezúttal a sámánba, ami magába szívta azt, és bosszút esküdött, büntetése az volt, hogy teljes lelke a bosszúnak égett, no meg a fájdalomnak, hisz a lány lelke, így ismét a szellemek világába került. Ő, pedig sámánként a két világ közé, mi talán örökre megpecsételte, sem pokolba sem mennybe nem szállhatott, hisz félig élve még bolyongott az élők közt. Évszázadokon át bolyongott az erdőben a fájdalomnak és ürességnek élve, és ebből furcsa erőt merítve, egyre erősödött, és szemmel követte évszázadok, majd évezred változását, mi a világban történt. Hinni sem mert, benne, így inkább elbújt előle, mert ekkora fájdalomban a sátáni mivolta is elveszett volna, így inkább homályba vonulva töltötte mihaszna féléletét. Hatalmas lett és gonosz, a média világában talán az utolsó mágikus elméje égett benne. Látta az embereket és életüknek minden másodpercét, boldogságukat és örömüket, halál ízét és tébolyukat. Egyedül bolyongott, és meghasadt elmével már világokat omlaszthatott össze, de kiélte magát az emberek világháborúiban. Egyszer született egy gyermek, alig két évvel a XX század vége előtt, akiben lakozott valami egészen különleges, kapcsolattal állt a másik világban. Persze látott már más ilyet is, de volt ebben az ifjúban valami, amitől szenvedett lelkét is kirázta a hideg, talán magára, talán kedvesére emlékeztette a csecsemő sötét barna szemeivel, és ugyanolyan sötét hajával. Így hát lelkét meghasította és a lány gyermek testébe szállt. A gyermek éppolyan volt, mint ő, földre szállt kis angyal csipetnyi tébollyal megszegve. Más volt mint a többi, tudott és képes volt olyanokra, mire a többi nem. Mégis, démonná válva már egyetlen célnak élt, bosszút állni. Egy szellem tette ezt vele, egy szellem, mit Szorosz-nak neveztek, és manapság sors-ként égett a köztudatba. A lány felismerte, az idegent a testében, de folyamatosan harcolt ellene, ám mikor idősödött a lány, Bara egyre erősebb lett, a lányt pedig lelki vágások tarkították szerte szét. Kiskorában még megpróbált megbarátkozni, az idegen lélekkel, ám később belátta, hogy ez lehetetlen, de az élet sebei úgy legyengítették, hogy alig bírt már napról napra élni. Családi tragédiák és fiú ügyek vagdosták agyon a lány lelkét. És a tébolyi szikra, na meg a démon a lány formálásába kezdtek. Egyre jobban hatalmasodott rajta a sötét oldal, és csak valódi erejével tudott volna ezen felülkerekedni. A világ azonban kiölte belőle a mágiába vetett hitét, aminek létezésében most sem volt bizonyos. Talán ez lesz a veszte, gondolta, de nem tudott mit tenni ez ellen. Nem tudta az elméjét, mi sosem hitt a varázslatban arra kényszeríteni, hogy higgyen, ám nagy tudása révén, gyakran talált kibúvókat, és reményteljesen kutatta a mai internet világában a „gyógymódot” furcsa „betegségére.” A fájdalom és a keserűség rajta is uralkodott, a szívén folyt végig és a sejtjeibe égett, megfertőzte az elméjét, és ezért karjait is sebbel borította, hogy enyhítse lelke fájdalmát. Hogy létezik-e valójában a mágia, még nem tudja. Hogy miképp győzze le démonát, mi meggyilkolná őt és hatalmat gyakorolna rá, ezt sem tudta. Egyáltalán azt sem, túléli ezt az egészet. Hogy meghal-e a lány, vagy sem. Élni fog-e vagy sem. Démonná válik-e vagy sem, ezt senki sem tudta. Talán csak Szorosz, amit ugyanúgy utált mint démonja, csak sors néven emlegetett, de ő nem árulta el. És még nem tudjuk.

Csatát vívtunk, két őrült, mániákus tébolyult lélek vívott háborút egymást közt, lelkeink harcoltak megalkotott testben. Fizikai ütések játszották a lelki erőnket és lélekben szerzett sebeink vérzettek a furcsa testen, ami alkotva lett. Egészen különös volt az efféle harcmodor. Volt aki meghalt, és elporladt a lelke, kiégett a tűz mi életét tartotta a valóság illúziójában. Megszűnt létezni ezen a síkon, ami azt jelentette talán megjelent egy másikon, de az is előfordulhat csupán ereje foszlott szét és már más nem maradt utána. Innen eltűnt és ebben a síkban élt életünkben nem láthatjuk viszont. A játszma egyszerű volt, minél tovább kihúzni élve, a legkevesebb ellenséget szerezve és a legtöbb semleges lelket fenntartva, ami azt jelentette nem ellenségeket szerezni. Csak ez a két dolog létezett, ellenség és nem ellenség, ezen felül nem volt már semmi. Volt aki egészen gyorsan kiégett, volt aki egy századot is megélt ezen a síkon. Volt aki meg sem született, és volt aki meghalt mielőtt élhetett volna. Ők kárhozatba kerültek egy másik síkon, másik lényként másik erővel, másik fájdalommal, minden mással, mint ami elpusztult elődjét alkotta. Így próbáltunk meg fent maradni nagyobb sikerrel. Talán vesztünk is ez lesz, megalkotni valamit, majd mikor segítségre lenne szüksége elpusztítani gyengesége miatt és kárhozott lelkeket hozni létre, mi az eredetinek csak fantomi hasonmása csupa ellentéttel. Hogy miért, vagy miként jöttünk létre nem tudjuk, de nem is firtatjuk, a feladatunk mindössze annyi, hogy maradjunk életben.