(Mecskey naplójából)

Az élet csatája mindig is nehéz volt, sokszor bukott ember a halálával elvesztve a háborút.

Most szembesültem azzal, hogy gyilkos vagyok. Megöltem egy ártatlan lelket. A sajátomat. A gyermeki önmagamat, aki voltam és lehettem volna. Hahaha én mindig azt mondtam, soha nem leszek olyan felelőtlen tinédzser, sem hülye felnőtt, mint bárki más. Tudtam, hogy idővel változnak az emberek, ez természetes, de én szilárdan hittem, amit rajtam kívül még sok más gyerek. Hogy nem leszünk olyanok, mint a felnőttek. Bár mindannyian szerettük volna, ha gyerekként úgy kezelnek, mint egy felnőttet, mégsem akartunk azzá válni. És én teljesen megváltoztam, eddig hitegettem magam, hogy ez csak a sok változásnak köszönhető, de ez csak egy lélekmelengető hazugság volt. Én mindig is meg akartam őrizni azt a gyermeki pajkosságot, és megfoghatatlan örömöt, amit gyerekként éreztem. De mint sokan mások én is elbuktam, teljesen kifordultam önmagamból, görbe tükröt tart a mai énem a régivel szemben. Megmaradt rengeteg minden gyermekkoromból, ami a lelki kincseimet illeti. Mégis valamit elvesztettem, valami hiányzik, valami, ami most megoldaná a problémáimat.

Tükörbe néztem és egy sápadt arcú karikás szemű nyúzott tizenéves tekintett rám fakó szemekkel. Ez lennék én? Én aki mindig erősebb voltam a kortársaimnál, nem féltem a sötétben, legyőztem a félelmeim, nem féltem attól, hogy lefog a nap, csillogó barnán vöröslő szemeimen csak úgy ragyogott a napfény. Mindig az erdőben, fán és réteken lehetett engem felkutatni, ki most fakó falak mellett ül naphosszat a laptop előtt? Megvágom az ujjam és elájulok? Régen nevettem azon, hogy valaki elájul, ha sokáig kell mereven egy helyben állnia, nevettem, hogy milyen kis erőtlen madárfióka, nem gondoltam, hogy majdan az én félelmeim közé is felkúszik az egy helyben állás. Régen nem féltem attól, hogy megvágom az ujjam és szintén a földön végzem, gyenge madárként. Erős voltam, tűrtem a fájdalmat ez ma is így van, de mégis olyan gyenge lettem. Ohh istenem mi vált belőlem! Ez talán a sors fintora, régen büszke voltam rá és önbizalmat nyertem az erőmből és személyiségemből. Mára mindkettő szertefoszlott. Régen azt mondtam, ha valaki azt említette bármelyik pillanatban meghalhatunk, csak ránk dobnak egy bombát, hogy ráérünk addig élni, és akkor boldogan halunk meg. Manapság félek tőle, hogy  a legközelebbi híradásban az a helyszínelő fog beszélni, aki az én csonkjaimat szedi össze egy bombatámadás vagy baleset után. Régen gyengeségnek tartottam az öngyilkosságot, amikor a sors az én kezembe is kést adott, ez a gondolat tartott vissza attól, hogy megtegyem, amit kér.

Először is, mit jelent embernek lenni? Ami azt illeti, én nem emelem piedesztálra ezt a fajt, mint sok mások, mert képes volt kitörni az „állatias ösztönökből.” Három alapvető ösztön létezik: a létfenntartás, a fajfenntartás, és a gének továbbörökítése. Ezt az emberek állatias ösztönöknek nevezik, aki „csak” ennyire képes azt nem veszik emberszámba, mert kell még nekik pénz, hírnév, megfelelő munka, elismerés…miegymás, ami az állatokban nem található meg. Az ember hosszú évmilliók alatt kiemelkedett az állatok soraiból és magasabb szintre lépett, a logika és a gondolkodás terén kezdett játszadozni. (Na persze nem minden egyedre igaz, de ezt nem most szeretném kifejteni) De, attól még, hogy magasabb szintre léptünk, attól még nem vagyunk magasabb rendűek, és legfőképp nem vagyunk jobbak akármelyik, állatnál. Sőt, rabigába hajtottuk a természetet, ami folytonosan visszavág, kiöltünk a természetes állatfajokat, újakat teremtettünk pusztán emberi élet megkönnyítése céljából, kifosztottuk mindazt, amitől mindenki származik a Föld bolygót, elpusztítottunk, mindent, ami csak a pusztítás során hasznunkra lehet. Az állatokat lenézik, „egy állat élete sem ér annyit, mint egy emberé” Rendben, ezt kisgyermek korunktól, akarva-akaratlan belénk nevelték. Hogy miért? Kitudja… Életet kapunk, valami hatalmasabbtól, amit fel sem foghatunk és mi hálaképp kifosztjuk azt. És ami azt illeti az állatok pusztán azért ölik meg társaikat, vagy gyengébb állatfajokat, hogy ennek a három ösztönnek eleget tegyenek, ennek CÉLJÁBÓL. Ezzel szemben az ember öl, szerelemféltésből, csak mert dühös, mert bosszút akar állni, sőt olykor még saját szórakoztatására is. Ezek nem igazán nevezhetőek célnak igaz? És még az állatokat nézik le… Ezeknek tudatában valahogy kiveszett az emberekbe vetett hitem. Hisz mondják is az elvetemült gyilkosokra, hogy „Nézd milyen embertelen!” Holott nincs olyan ember, aki el ne gondolkodott volna azon, hogy mi lenne, ha gyilkosságot követne el, vagy dühükben átfut az agyukon „én most ezt megfojtom” de persze a legtöbbjük ezt nem teszi meg soha. Embertelennek nevezik a kegyetlen gyilkosokat, miközben épphogy az lenne a lényeg, hogy ember és talán az sértőbb szó lenne, „milyen emberséges.” Holott ez a szó jószívűségre, segítőkészségre, kedvességre utal. Csak az a baj egy nagy barom volt, aki kitalálta ezt a szót és az értelmét, ugyanis az emberek nem ilyenek.

Néha elgondolkodom az írókon és költőkön. Regényt, terjedelmes verseket és olykor röpiratokat vetnek papírra. A saját gondolataikat, egy ember legféltettebb kincsét, az elméjében, ahova kamerák nem férkőzhetnek, távcsövek be nem látnak. Titkokat vetnek némán, és adják az emberek kezébe. Lehet, hogy az emberek ezt nem látják, a főszereplő maga az író, a kedvese a valóságbéli hölgy, kit édes álmokban esténként megpillant. Az író leírja mit érez, mi bántja, miben van gyengesége, miben emelkedik ki. Süketeknek némán suttog, vakoknak képet mutat, némákat olvasásra inti, az embereknek kifeszíti a vásznat és lejátssza az életét, más címkével feltüntetett embereken át. Az emberek látják, hallják, beszélnek róla. Az írók, költők a legnagyobb titkaikat nyilvánosság elé teszik, vers és regény címe alatt? Így lehet valamit legjobban elrejteni az árvús szemek elől? Ki tudja, talán aki olvas a sorok közt rájön, hogy az nem más, mint a híres neves író, és nem kitalált karakter, az életét a saját múltjából meríti, szépséget az ő szeme világából ad, nézőpontja a világ felé ugyanaz. Az íráshoz épp ezért bátorság kell, az olvasót bevalljuk mi rejtőzik abban a kis dobozban, amit hétpecsétes lakat véd az elménk egy elzárt zugában, talán ősi mágia is védi, ami hallgatásra int, és a titok szót mindössze történetbe kell szőni. Mint ahogy a pók is hálót sző, hogy a legyet be tudja fogni, épp úgy fon az író s költő történetet élete nagy titkaiból, rabul ejtve ezzel az olvasót, aki ezért megbocsájt neki, mert a pók háza olyan rettenetesen gyönyörű, mámoros és szemkápráztató, hogy az a legyet nem érdekli, hogy végzetes hálóval van befonva, és rabul ejti. A légy nem bánja, hogy bánná? Ki ne szeretne becses drágaságok ékkövek, csillogás és mámor búja fellegében másvilágra távozni? De néha nem háló és kiéhezett pók vár ránk, hanem álom, mese, rózsaszín felhő valóságalapon, mibe belecsöppenünk. De az író titkai minduntalan fel-felbukkannak, akár egy krimi eszeveszett nyomozásában, akár a csodavárat ostromló zöld szörnyek komán, de ott van ott lapul, a hét pecsét ravaszul elgurult, a lepel lehullt. Mikor becsukod a könyvet, a rengeteg lakat kattan, a mágia miszerint titok érvénybe lép. De azért mégis egy darabka ottmarad, ott a te agyadban elrejtve, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van egy titok a te fantáziádban.

A gonosz színháza

Mindenki úgy képzeli el a gonoszt, hogy elsőre felismerhető. Mutáns testrészein az ember csodálkozik, szín feketében jár, ha mégis emberi alakot ölt sötét kisugárzása, ronda ábrázata elárulja. Úgy képzelik el fekete szeme van, sötét haja, éjszínű lovas kocsijából kiszállva meglebben a fekete köpenye az esti holdfényben, miközben a lovak vadul rángatóznak a hintó előtt a rémültségtől és az apró gombszerű segélytárs csitítja őket némán. A nesztelen éjszakában. A mesékben mindig elsőre nyilvánvaló a gonosz. Fekete mágiát űz, és a jó emberek kárát kívánja. Varázsfőzeteit csak rosszra használja, viskóban lakik, ami szürke mészhegyi kőből készült, bejárata súlyos vasajtó zárja a falak fogságába. A valóságban fekete porséval járnak, finom öltönyökben és koktélruhákban a megfelelő divat hóbortja szerint váltanak ruhát, hajat, szemszínt, különböző intim testrészeket, arcot, olykor még nemet is. Nincs gonosz kisugárzásuk, nem lengi körbe őket sötét aura. Manikűrözött körmük, édes parfüm illatuk és frissen borotvált arcuk van. Modernkori kastélyuk, fogyhatatlan pénzük nem egyszerűen gazdagságról árulkodik, hanem egyfajta felsőbbrendűségről. Amit a hatalom keltett bennük, amiből egyre többet vágynak. De nem mutatják ki. Ó nem! A lelkes bálványozóiknak kézírásukkal tarkított arcképüket viselő papírosokat adnak. Akik ezért hálásak, elbűvöltek és megszállottak. Ők testesítik meg a millió rajongó számára a tökéjt, amiért mindig ábrándoznak és amit sohasem érhetnek el, bármennyire is próbálkoznak. Nem lyukas csizmát viselnek, nem a göröngyös földúton járnak. Bokáikat extrémen kifordítva tartják a magasabb termet érdekében, mint amikor a sárkánygyík felfújja magát, hogy erősebbnek, és hatalmasabbnak tűnjön. Talán ezek a nőnemünek nevezett lények is erre törekednek. A lelkes imádóik persze szintén bokát forgatnak, hogy tovább áhitozhassanak a soha be nem következő tökéletesség után. Vörös szőnyegen vonulnak végig, ezerszámra villogó kamerák és fotógépek villanása közben. Az arcuk csillog a több réteg műarctól. Ők ezt sminknek nevezik. Vannak köztük kakukktojások, akik nem a sötétek közé tartoznak. Ők világosak. Ezért nem lehetnek olyan gazdagok és hírhedtek, mint nagyravágyó pályatársaik. Őket pártolom. Gondolataim megegyeznek egymással hosszas kutatás után, hogy ő jó, beleegyezek abba, hogy jónak tüntessem fel őket a gondolataim rejtett dobozkáiban, amiket állandóan körülleng a kétség. Ennyit jelent rájuk nézve a pártolásom. Sohasem lehet ezeknél tudni. Én nevetek ezeken a bokaforgató porsés embereken. Hogy miért? Mert bábok, akaratlan, lélek nélküli bábok, akiket, ha felnyitnánk nem találnánk mást csak sötétséget és nagyrávágyás álhitatos érzését. Mást nem éreznek, másra nem képesek. Ide-oda rángatják őket a láthatatlan emberek. Nevükből is adódik, őket nem lehet látni, soha. Mi egyszerű emberek nem láthatjuk őket. Égbe törő hatalmuk van, képesek ezeket a hatalmas gazdagságú üres bábokat mozgatni, hisz jóval felettük álló karsztba tartoztak, amik között nincs átmenet, sem átjárás. Láthatatlan zsinegeken mozgatják a bábjaikat, és mivel sem testük, sem kiterjedésük nincs ezeknek a lényeknek, senki sem tud róluk. A publikum számára ismeretlenek. És azok is maradnak, ami az emberek meg nem tanulnak a dolgok mögé nézni, amíg ezen bábuk színházjátékát nézik és ez tartja őket életben, addig nem képesek kimenni a színház falai közül a friss levegőre. Én már az ajtóban állok. Felkelsz a helyedről és csatlakozol hozzám, vagy túl kényelmes a kipárnázott szék a fülledt levegő és a valóságot elhomályosító mámor? „Találkozunk ott, ahol nem lesz sötétség.”  Én már választottam, a bizonytalan szabadság jobb, mint a biztos elnyomás.

Szemtől szemben, perzsel a levegő, pattanásig feszül az izgalom heve, két végzetes bomba fog itt robbanni. Az egyik elpusztul, elpusztítja a másik erősebb, a hatalmas dicsőség az övé, lesz.  A dicsőség, minek fénye sohasem tompul, a végső végtelenig csillog a nap perzselő hevében. Szemkontaktus, mindig ezzel kezdődik, a két erő megpillantja egymást, felmérik egymást minden apró porcot és ideget, ami majdan a végső harcban egymásnak feszül. Fénylő acélkardok csillannak az erős déli fényben. Hirtelen egyszerre lépnek előre, az acél acélhoz feszül, fém a fémhez, vér csöpög halkan az ősi kardról, földre hull, a porba és körtócsák formájában öröklődik meg. Vigyorognak, mindketten pimaszul és vérszomjasan. Talán nem is egymás haláláért küzdenek, csak az élvezetért, harcolni élvezetes. Erős testek, mágikus kardok feszülnek egymásnak, az adrenalin felszökik a forró dübörgő vérben, ég a levegő vadsága, perzsel és nyomot hagy. Harc, csattanás, éles fájdalom, hideg penge feszül az eleven húsnak, amiből fájdalmasan csordul ki a vöröslő vér. Olyan ez, mint amikor a fuldokló levegőhöz jut, akkor itt a vesztes térdre rogy, és porba hull, a felhevült penge finoman zuhan a földre, ködös porfelhőt hagyva maga után. Megkönnyebbülés, ezt érzi a győztes a legvégső küzdelemben, ő nyert, övé minden, ilyenkor a büszkeség  megrészegít, dicsőség akkorára növeli az embert, hogy már csak ő van, mert a teste akkorára nő, hogy minden már apró és jelentéktelen körülötte, betölt mindent teret és időt, mit sem foglalkozva a vöröslő ragacsos folyadékkal a fehér bársonyingen.

A nap elégedetten pásztázta a bearanyozott falut, ami álmosan pislogott rá vissza.  A hatalmas diófán ülő madarak énekét a lágy szellő kísérte útjára, el-elröppenő madarak üzengettek vele. Nyár van, a piros fekete négyzetes pokrócon fekszem, ami már kellően átforrósodott, hogy ne nagyon mocorogjak rajta. A fű magasra nőtt az udvaron, nálunk ez azt jelentette, hogy már három centis és le kell már vágni, mert „ki sem látszunk a fűből”, de ez így tökéletes. Méhek zsongtak a fejem mellett, margarétára szálltak és zengő zümmögésbe kezdtek. Itt minden valóságot lefedett a buja természet, fenyőfák virágok és a kiskert üde idillje, ami álomképként hullott alá. Egy kis cinke reppent el a fölöttem lévő ágról, egy diófalevelet ejtve rám. De jó illata van, a természet illata, amit a legdrágább parfüm, vagy illatszer sem pótolhat. Nem értem az embereket. Miért teszik tönkre a természetet, hogy aztán levendulaillatú parfümöt gyárthassanak, aminek a szaga egyáltalán nem hasonlít a valódi virág aromájára. Az emberek hülyék, ez tény és való. De talán vannak kivételek, akik látnak is, nem csak néznek. Akik a fenyőfában  nem az évi tüzelőt , vagy a bútornak valót látják, hanem a fát, ahogy lélegzik, mesél és dalol a múlt szelleméről. Mert nekik is van lelkük, csak meg kell hallgatni őket. Nagyon sok mondanivalójuk van, egy egykor aranyszínben pompázó világról, a vadászokról, a magyar kopókról, az erdei állatokról, de még rólunk emberekről is meg van a véleményük. Okosak, okosabbak, mint ezer tudós, mert a tudósok anyagmintát vesznek, meghatározzák a föld állapotát, a termőképességét, de a lelkét nem. Olyanok, mint az emberek, ha egy ember elmegy orvoshoz, megkérdezik hogy van, mi fáj. Nem kinyitják a száját és vizsgálódnak, nem mintát vesznek a hajából és tanulmányozzák, hanem megkérdik mi baja van, minden egyéb csak ez után következik. Amíg erre az emberek rá nem jönnek, addig kitartok az álláspontom mellett. Az emberek hülyék.

Állok az esőben a réten, a zöldellő buja réten, ami már csak egy homályos emlékkép rég elfeledett múltamról, egy olyan múltról ahol minden jó volt és szép, ahol esett az eső és sütött a nap ami nem csupán száraz tankönyvek üres szakszavainak szlogenjéből állt. Csicseregtek a madarak egy távoli idegen helyen, éneküket messze elfútta a szél, s a légpostán hozzám is eljutott. Éreztem a természetet, a lágy ölét a pusztító vadságát, eget rengető erejét. Nyílnak a virágok, zöldek, sárgák, lilák, kékek itt összefonódva, s egymásba tépve. Reng az ég záporozik rám a langyos eső, érzem a vizes föld illatát, a felhők lassan távolodását. Csak egy nyári zápor, ami felfrissíti a fuldokló természetet, s a felhők távoztával nagyot sóhajt a rét, hogy minden porcikáját üde virágillat járja át. Fenyvesek tornyosulnak a rét mellett, zöld tűleveleikről lustán csöppen le egy-egy esőcsepp. Cseppen egy darabka a természet legértékesebb gyémántjából, zuhan, miközben egész felületén a fenyvesekkel körülölelt rét csillan meg, majd halkan koppanva érkezik a barnuló hegyes leveleken. Még folytatódik pár percig a cseppek adta dobpergés, ahogy az avarra cseppenve ugranak még egy utolsót, jelezvén, hogy itt vannak, aztán csend. A vaskos szürke felhők eltűnnek az égről, helyüket kékellő ködszerű képződmény veszik át, amik a hatalmas égi burát ékesítik. A napsugarak betöltik a teret, lassan átveszik minden színtiszta színét, megjelennek az árnyékok, miknek védelmében pár kis mókus is előmerészkedik. Felteszem láthatatlan képzetkalapom, elégedetten elmosolyodok pördülök egyet a sarkamon és már ott sem vagyok. Jól végeztem munkám.

Piros fehér zöld:

Piros fehér zöld lobogók között,

éled újjá még, egy elfeledett nép.

Magyarok vagyunk, hős, vitéz e nép,

El nem veszhet hát, még e győztes nép.

Piros fehér zöld lobogók között,

pillantom meg majd, elfeledett had,

Hős Atilla hun, vitéz magyarok,

el nem veszünk mi, sok remény van itt.

Piros fehér zöld lobogók között

aranykoszorúk, véres szemű múlt

soha el nem veszünk, ha sírba is lépdelünk.

Magyar vagyok hát örökké hazám.

(Egyébként dalnak íródott, de nem tudok kottát írni. XD)

Egy kék egyenruhás vérben ázott ezüsthajú, véres szemű férfi ücsörgött egy fa tövében, a senki földjén, a halott nemzetek útvesztőjében. Szemeit behunyta, lassan meg-meg lebbentette a szél rövidre vágott haját. Népének egyetlen, utolsó ivadéka volt ő. Egy ébenfekete holló szállt le mellé, lábai közt egy papírost tartott, aranyos csőrében egy gyűrű díszelgett. A férfi a hollót látván keserédes mosolyt lejtett.

-Magyarország, te sohasem változol igaz? Még a halálból is fekete aranygyűrűs hollóval üzengetsz?

A férfi végigsimított saját megfakult haján, pislogott párat a vöröslő szemeivel. Nyögve ugyan, de talpra állt, katonás léptekkel indult a madár felé, mire az a két szemébe nézett, majd kezébe ejtette a papírost. A madár, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is távozott, amint teljesítette küldetését, már nyoma sem volt. Az ezüsthajú visszatántorgott a magányosan álló fa tövébe, és kinyitotta a levelet. Olvasta, szinte már hallotta a lány arany mázos csengő hangját, ahogy rá mosolyogva a végsőkig kitart mellette, a halálba is együtt meneteltek.

Kedves Poroszország!

Népeink elvesztek a századok útvesztőiben, darabokra hullottak nemzeteink. Nevettünk, kínlódtunk őrlődtünk és csiszolódtunk az évek során. Új idők hajnala köszöntött ránk, a gépek korszaka, az újítások korszaka, leáldozott a hősiesség, kiveszett az emberekből a nemzeti tűz. Nagyok voltunk, verhetetlenek, de nem önzőek és fölényesek. Talán leáldozott nekünk, kiöregedtünk, talán csak most hatott igazán a turáni átok. De végezetül vesztettünk, felmarcangolt az új idő háborúja…

Kedves Poroszország halottak vagyunk! De most, hogy ennek tudatában vagyunk, csak egyetlen dolgot kell tennünk. Feltámadni!

-Magyarország, téged sírba vinni sem lehet, mert még onnan is kimászol!

Nevetett a férfi, nevetett a lányon, az országon és legfőképp a saját nyomorán. Nevetett, ahogy a halál pillanatában lehet, ahogy a legmélyebb nyomorban tud az ember. Úgy igazán őszintén, szívéből, megkönnyebbülve, önmagán, az életen. Nevetett, mert mást már nem tehetett.

Mindig is szerettem az esőt. Volt a nagyszüleimnek egy háza egy fenyő erő mellett, ha esett az eső mindig kiültem a teraszra, vagy hidegebb napokon az ablakban néztem. Akkor még nem tudtam mit jelent számomra. Nekem az eső nem egy környezeti tényező, ami folytonosan megismétli önmagát. Nekem az eső jelkép, a biztonság jelképe. Erre csak azután jöttem rá, miután elvesztettem e jelképnek a jelentését. Először fel sem fogtam mit vesztettem el, csak évek gondolkodása után jutottam el arra a következtetésre, hogy a biztonság érzetemet.
Néztem az esőt, a fenyvesek tűlevelei végén megállt egy-egy pillanatra, s gyémántgyöngyé változott, amin megcsillant maga az erdő. Tűlevelek halmai hevertek a földön, s ahogy az esőcseppek rájuk cseppentek pattantak egyet, mintha azt mondanák „hé még itt vagyok”.
Aztán átnéztem az égmetsző diófánkra, olyan hatalmas és erős volt, mint egy bástya, ami a barbár ellenség elől saját testével védi meg a kétségbeesett népét. A nagy elterülő leveleket meg-megkoppantotta az esőcseppek hada. Mint amikor egy rossz kisdiákot a tanár fegyelmezésképp tarkón csap, nem úgy, hogy fájjon neki, csak, hogy tudja, hol a helye. Az eső épp így vágta tarkón a szélben kószán lobogó faleveleket.
És a táj, a fák, a virágok, a madarak csiripelése! Ott beszéltek a fák, s szélposta közvetítette halk suttogásukat egymás közt. Úgy szerettem a fákat. Mindig meséltek valamit, meg sem szólaltak, mégis többet mondtak ezer szónál. Olyan gyönyörűek és hatalmasak voltak, hogy az megkövetelte az én tiszteletemet is. Egészen az égig értek, aki kicsit butább gyerek volt, az talán el is hitte, hogy fölérnek egészen az Istenig. De hát fel is értek. A földet és az eget összekötő méltóságteljes kapocs volt ez. Mindig meséltek, amit csak el tudtam képzelni. Jártam keltem az erdőben és csak a regölést hallottam. Meséltek nekem a honfoglaló magyarokról, a régi históriákról, és a csatákról. Meséltek és soha nem hagyták abba. Csak rájuk kellett nézni, és már mondták is a magukét. De csak az hallotta, aki elég jól odafigyelt rájuk, mert nem mindenki hallotta ám! Akárhányszor meséltem el valakinek, hogy mit mondott az erdő, csak megsimogatta a fejem és azt mondta. „Igen élénk a fantáziád.”
Milyen érdekes az ősmagyar vallás azt tartotta, mindennek lelke van még a fának, a bokornak is. Talán ezt hallhattam régen? Minden nap kimentem és hallgattam a meséjüket. Alig vártam az iskolai szüneteket, hogy végre a nagyszüleimnél lehessek és hallgassam őket.
Aztán vége lett.
Személyes Trianonomként éltem meg ezt. És még ma sem törődtem bele, és soha nem is fogok. Elvették a lételememet. Hát, hogy feledhetném el azt a csodálatos varázsvilágot, ami ott körbevett?
Minden este ott jártam álmomban, de tudtam, hogy nem kaphatom vissza, vérzett a szívem értük. Évekig minden este ott jártam, olyan érzés volt, mintha egy csatamezőn járnék, egy csatamezőn, ahol a mi seregünk vesztett és elcsatolták, mindazt, ami kezdetektől a miénk volt.
Aztán kisütött a nap és reggel lett. Minden egyes reggel elvesztettem újra és újra éveken át. És még ma is sokszor ismétlődik, rémálmok ezek, szűnni nem akaró rémálmok. Már nem mesélnek, már egyedül vagyok.
Ha kint sétálok, látom az utcán és a várkertben álló fákat. Öregek és megfáradtak. Évtizedeken át nézték a mindennapi életben meggyötört emberek arcát, és őket senki sem hallgatta meg, ők is ugyanolyan megfáradtak lettek, mint az őket elutasító emberek. Pedig lenne mit mesélniük! Nekem sem mondanak ők semmit. Csak csendben állnak és az ég felé meredeznek némán.
De egyszer, ha ismét esik az eső, ha otthonommá teszem e idegen tájat, beszélni fognak. Szóra bírom őket!
De addig is járom az utamat teljesen egyedül, némán várom az esőt, mert tudom, hogy eljön.

Emlékezz, emlékezz a szeptemberi esőkre,
a nyári zivatarokra, a békés estékre.

Emlékezz, a vizes aszfalt illatára,
a pocsolyába ugrálás izgalmára.

Eső és biztonság,
a halovány igazság.